Eszter szerint a nagymamák „fenn hordják az orrukat”, pedig régen ők is az édesanyjukra bízták a gyerekeiket, ezt én miért nem tehetem? Idézem: „Engem is a nagymamám nevelt fel, amiért a mai napig imádom őt, számomra ő volt a legkedvesebb, a leggondoskodóbb, és a szülők pedig arra hivatkoznak, hogy még nem éltek eleget. Amikor majd pelenkázni kell őket, akkor én is így fogok a dolgokhoz viszonyulni.”
Nem tudom, hogy mit mondjak erre, az édesanyám végig dajkálta a lányomat, én dolgoztam és másképp el sem tudtam képzelni az életem. Valószínűleg én sem szeretnék folyamatosan az unokákra vigyázni, és ezt szégyellem beismerni a lányom előtt. Furcsa, miért is? Lehet, hogy a nevelésben változott valami, vagy más lett az élet, és az emberek 50 évesen kezdenek teljesen életet élni. Mit gondolsz, valóban szégyenletes – ha nem akar az unokáira vigyázni?
Megértem Eszter gondját, de sajnos nem tudok rajta segíteni, én az édesanyjával értek egyet, át kellett volna gondolni még a második gyermekvállalás előtt.
