Van egy félelem, amiről alig beszélünk – pedig ott bujkál mindannyiunkban...
Nem a ráncokról szól. Nem a sétapálcáról, a hallókészülékről vagy a nyugdíjról.Nem a magányról, bár az is ott oson a sarkunkban.Ez egy másik félelem. Egy sokkal mélyebb.Az, hogy egy nap… eltűnünk. Nem fizikailag, hanem belül.Eltűnünk egy testben, ami már nem úgy mozog, mint régen.Egy elme mögött, ami már nem olyan éles, mint valaha.Egy világban, ami már nem kíváncsi ránk.
Nem beszélünk erről. Pedig néha ez az érzés hajnalban felébreszt.Csendben fekszem, és nézem a plafont, miközben a szívemben szorít valami ismerős, mégis kimondhatatlan.A gondolat, hogy egyszer majd nem tudok egyedül felállni az ágyból…Hogy egy nap a saját testem fog akadályt gördíteni elém.
Mi lesz, ha egyszer nem érek el egy poharat a polcról?Mi lesz, ha reszket a kezem, és kiejtem a tálat, amiben a reggelim van?Ha nem tudom, hova tettem a kulcsokat… vagy hogy egyáltalán hova indultam?
Mi lesz, ha egyszer már nem tudok emlékezni a szeretteim arcára?A gyermekeim nevére? A saját történeteimre?Mi van, ha egy nap elfelejtem, ki vagyok?
Ez nem csak a gyengeségtől való félelem.Ez a láthatatlanságtól való félelem.Hogy az emberek elmennek mellettem az utcán, mintha nem is lennék.Hogy amikor belépek valahová, csak az idős testet látják – nem engem.
Pedig belül még mindig itt vagyok.Minden egyes sebem, ráncom, történetem mögött: én vagyok.Az a lány, aki mezítláb futott a nyári esőben.Az a nő, aki szeretett, vesztett, újjászületett, dacolt, és megbocsátott.Az a barátnő, feleség, anya, nagymama, aki évek óta másokat szolgál, de most egyre inkább másokra szorul.
És ez ijesztő.Nem csak azért, mert nehéz… hanem mert attól félek, hogy nem leszek többé önmagam.Hogy a segítség, amit kapok, nem szeretetből jön, hanem kötelességből.És talán egy nap már csak a hála és a csend marad – beszéd helyett.
A legnagyobb félelmem nem az, hogy öreg vagyok.Hanem hogy tehernek látnak majd.Hogy a világ türelmetlenül figyeli majd a lassú mozdulataimat, az ismételt kérdéseimet, a túl halk hangomat.Hogy azt gondolják: „Ő már csak a múlt.”
De nem!Még mindig itt vagyok. Még mindig én vagyok!A szívem nem őszül meg. A lelkemben nem lesz ránc.
Ezért minden reggel, amíg csak bírok, felkelek.Megfőzöm a kávémat – akkor is, ha már csak egy csészére való maradt.Megsimítom az arcom a tükörben, még ha nem is látom benne a régi önmagam.Mosolygok – magamra.És azt mondom: „Még mindig értékes vagy.”
HirdetésMert tudom, hogy eljöhet az idő, amikor más fogja meg a kezem.Amikor más segít megmosdani, felöltözni, bevenni a gyógyszereket.És tudni akarom, hogy amikor ez megtörténik, az a kéz, ami segít – tisztel.Nem sajnál, nem szán, nem hárít.Fogja a kezem, mint egy emberét.
Nem vágyom sajnálatra.Szeretetre vágyom – de olyasmire, ami nem tesz kisebbé.Olyan szeretetre, ami nem kioltja a méltóságot, hanem megerősíti.
Mert egy nő nem szűnik meg nőnek lenni attól, hogy megőszült.Nem szűnik meg méltónak lenni attól, hogy már nem fut, hanem csak sétál.Nem szűnik meg bátornak lenni attól, hogy néha sír a fürdőszobában, mert nehéz.
A világ túl gyakran elfelejti, milyen érték rejlik az időben.Milyen gazdagság lapul a ráncok mögött.És túl ritkán hallgatja meg azt, aki már megélt száz történetet – és mindet szívből.
Ezért kérlek… ha egyszer majd én leszek az, aki segítségre szorul:Ne siettess.Ne nézz át rajtam.Ne beszélj helyettem.
Fogd meg a kezem úgy, mintha még mindig fontos lennék.Mert az is vagyok.És ha egyszer már nem tudok magamról gondoskodni – akkor is maradjon meg ez az egy dolog:A méltóságom.
