Ha nem utasítjuk el élből azt a gondolatot, hogy testi tüneteink, betegségeink összefüggésben állnak a belsőnkkel, lelkivilágunkkal, akkor a következő idézet nem áll majd tőlünk messze: “Betegségeink kiváltó oka sok esetben az, hogy keveset vagyunk egyedül, saját magunkkal” – szánjuk rá az időt, és töprengjünk el rajta, mennyi igazság van ebben a gondolatban!
Egy virág, amit nem gondoznak, nem öntöznek, megbetegszik, sőt, bele is hal a gondozás hiányába. Nem kap törődést, odafigyelést. Egy nap talán háromszor, négyszer is feltesszük a kérdést: “Hogy vagy?”. De saját magadnak mikor tetted fel ezt a mindennapos kérdést? Foglalkozol magaddal, fontos vagy magadnak annyira, hogy figyelj a belső jelekre? Könnyen lehet, hogy nem, pedig ez fontosabb, mint sokan gondolnák.
Müller Péter következő gondolatsora megvilágítja a bevezetőt:
“Bizony, ez így van! Másokért élünk és másokkal élünk – de ennek határa van. Mert önmagunkkal is élünk. Van, amit csak egyedül, magaddal tudsz megoldani. És ha ezt nem bírod megtenni, vagy nem hagysz rá időt, és túl sokat forogsz az emberek között, eljön az a pillanat, amikor a szervezeted védekezni kezd mások ellen.
Másokkal lenni ugyanis feladat. Nemcsak öröm – de nagy munka is. Figyelni, alkalmazkodni, kifelé fordulni, odaadni… És van, amikor már nincs mit adnod. Ilyenkor már csak a tartalékodat emészted, s észre sem veszed, hogy szüntelen önvédelemben élsz.
