, , . . . Amikor már nagyon fáradt leszel,
és nagyon céltalannak érzed a sorsodat:
egyszerre csak érted üzen a a zöld erdő.
Először csak egy kis szellővel,
mely csak úgy végigsurran melletted az utcán.
Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit,
de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:
- Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák. . .
illatukat neked gyűjtik a rét virágai. . .
jöttödet lesi az ösvény. . .
jöjj, siess. . . !
Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy.
De nem mehetsz.
Nem eresztenek a láncok, amiket rád raktak a gonosz varázslatok.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen,
és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő.
Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat,
és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.
Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét.
Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán,
és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.
Valami megpattan benned akkor.
Szemedből előtörnek a könnyek,
elmossák rólad a láthatatlan láncokat,
kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken,
bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.
És te elindulsz majd ezen az ösvényen.
Keletnek, mindig csak keletnek,
amerre a sárgarigó hív.
Így.
Most aludj jól, a mese véget ért.
A fák is alszanak már odakint
