Somlai Miklóst gyászolja a magyar ökölvívás
Újabb súlyos veszteség érte a magyar ökölvívó-társadalmat: az elmúlt napok megrendítő hírei után most Somlai Miklóstól búcsúzik a sportág. Alig néhány nappal azután, hogy kiderült, 71 éves korában elhunyt Kuzma Csaba egykori válogatott ökölvívó és olimpikon, ismét gyász borult a hazai bokszéletre. Ezúttal a debreceni ökölvívás egyik legmeghatározóbb alakjának halálhíre rázta meg a sportág szereplőit, tanítványait, kollégáit és mindazokat, akik ismerték őt, vagy valaha kapcsolatba kerültek vele.
A fájdalmas hírt a Magyar Ökölvívó Szakszövetség osztotta meg közösségi oldalán. A bejegyzés szerint Somlai Miklós életének 70. évében hunyt el, maga után hagyva egy olyan életművet, amely nemcsak Debrecenben, hanem a magyar ökölvívás egészében is mély nyomot hagyott. A közleményből kiderült, hogy Somlai Miklós többek között olyan versenyzők felkészülését irányította, mint Bernáth István, Komjáthi László, Nagy István vagy Kertész Henrik, vagyis olyan sportolókét, akiknek pályafutásában meghatározó szerepet játszott az ő szakmai tudása, embersége és kitartása.
Somlai Miklós neve hosszú időn át összeforrt a debreceni ökölvívással. Pályafutását maga is versenyzőként kezdte a debreceni Sportiskolában, ahol hamar egyértelművé vált, hogy nemcsak a ring világát érzi közel magához, hanem azt a fegyelmet, elhivatottságot és küzdeni akarást is, amely ezt a sportágat igazán naggyá teszi. Aktív évei után azonban nem fordított hátat az ökölvívásnak, sőt: edzőként új fejezetet nyitott az életében, és évtizedeken át dolgozott azon, hogy fiatalokat indítson el a sportág útján, illetve segítse a már ismert versenyzők fejlődését.
A szövetség emlékeztetett arra is, hogy 1999-ben csatlakozott edzőként a DVSC ökölvívóihoz, ahol komoly szerepet vállalt a szakmai munka építésében. Később, 2002-ben saját klubot alapított, ahol amatőr és profi versenyzőkkel egyaránt foglalkozott. Ez a lépés sokat elárult róla: nem csupán a meglévő rendszerekben akart dolgozni, hanem saját elképzelései szerint is szeretett volna közösséget építeni, tehetségeket támogatni, és olyan szakmai közeget teremteni, ahol a sportolók nemcsak versenyzőként, hanem emberként is fejlődhetnek. Azok számára, akik ismerték, ez egyáltalán nem volt meglepő. Somlai Miklós azok közé a szakemberek közé tartozott, akik számára a boksz jóval több volt egyszerű sportágnál: életforma, hivatás és nevelő erő is egyben.
Az ilyen emberek hiánya mindig különösen fájdalmas. Nemcsak azért, mert egy szakmailag felkészült, tapasztalt edző távozik, hanem azért is, mert velük együtt eltűnik valami abból a régi, tiszta szemléletből is, amely a sportot még elsősorban hitre, munkára, következetességre és személyes példamutatásra építette. Egy-egy ilyen mester körül generációk nőnek fel. Nem feltétlenül csak bajnokok, hanem olyan emberek is, akik egész életükre magukkal viszik mindazt, amit a ring mellett vagy az edzéseken tanultak: a tiszteletet, a kitartást, az alázatot és azt, hogyan kell felállni akkor is, amikor az élet padlóra küld.
Nem véletlen, hogy a szövetség bejegyzése alatt rövid idő alatt rengeteg részvétnyilvánítás, megemlékezés és személyes hangú búcsúüzenet jelent meg. A kommentekből egyértelműen kirajzolódott, milyen mély nyomot hagyott Somlai Miklós azokban, akik ismerték. A gyászolók nem pusztán egy edzőre emlékeztek, hanem egy olyan emberre, akit sokan mesterként, példaképként és igaz emberként tartottak számon.
HirdetésAz egyik hozzászóló különösen megrendítő szavakkal búcsúzott tőle: „Ő aztán igazi és elkötelezett Mester-ember volt, ráérző, sikerekkel s egyéb érdemekkel megáldott szaktekintély. Tanítványai s a befektetett munkájában való Hit éltette minden pillanatban. Pályafutása példaértékű, kudarcaival időnként megtört hitével együtt....Somlai Miklós igaz ember volt!” Ezek a sorok nemcsak fájdalmat tükröznek, hanem azt is, mennyire különleges személyiség volt ő a sportágban. Olyan valaki, akinek a sikerei mellett a küzdelmei is hozzátartoztak a történetéhez, és talán éppen ettől vált igazán hitelessé sokak szemében.
A sportvilágban gyakran beszélnek eredményekről, bajnoki címekről, nagy győzelmekről, de a legmaradandóbb örökséget sokszor nem az érmek jelentik, hanem az emberi hatás, amelyet valaki maga után hagy. Somlai Miklós esetében is ez az, ami a leginkább érződik a búcsúszavakból. Az a fajta jelenlét, amelyet nem lehet számokkal mérni. Az a fajta tekintély, amely nem hangos szavakból, hanem évtizedek munkájából, következetességéből és emberségéből épül fel. Az ilyen mesterek ritkák, és amikor elmennek, sokáig érezni az űrt, amit maguk után hagynak.
A magyar ökölvívás számára ez most különösen nehéz időszak. Két jelentős veszteség rövid időn belül mindig erősebben emlékeztet arra, milyen törékeny az idő, és milyen fontos lenne még életükben kimondani azoknak az embereknek, mennyit jelentettek a közösségnek. Somlai Miklós halálhíre ezért nemcsak egy újabb szomorú bejelentés, hanem egy figyelmeztetés is arra, hogy a sportág múltját, nagy alakjait, nevelőit és csendes építőit nem szabad elfelejteni. Ők azok, akik nélkül nem születnének meg az újabb eredmények, és akik nélkül nem lenne mire építeni a jövőt sem.
Somlai Miklós emlékét nemcsak a róla szóló közlemények, hanem a tanítványai, kollégái és tisztelői emlékezete is őrzi tovább. A ringek világa sok kőkemény embert nevelt ki, de az igazán nagyok közül sokan pontosan tudják: a keménység önmagában kevés. Kell mellé hit, emberség, türelem és szív is. A mostani búcsúszavak alapján Somlai Miklósban mindez megvolt.
A magyar ökölvívás egy meghatározó alakját veszítette el, Debrecen pedig egy olyan embert, akinek a neve örökre része marad a helyi sporttörténelemnek. Tanítványai eredményeiben, az általa épített közösségekben és azok emlékeiben él tovább, akik mellette tanulták meg, mit jelent igazán küzdeni.
Nyugodjon békében.
