Elhunyt Benkő Imre, a magyar dokumentarista fotográfia legendás alakja
Életének 83. évében elhunyt Benkő Imre Kossuth- és Balázs Béla-díjas fotográfus – közölte a Magyar Művészeti Akadémia. A dokumentarista fotográfia megkerülhetetlen, összetéveszthetetlen mestere több mint hat évtizeden át alkotott, nemcsak Magyarországon, hanem a világ számos pontján is. Az MMA saját halottjának tekinti a művészt.
Benkő Imre 1943. február 17-én született Budapesten. Érettségi után az Ipari Szakmunkásképző Intézet híradástechnikai műszerész szakán tanult, majd a Magyar Távirati Irodában (MTI) kezdett dolgozni fotóriporterként. Már ekkor megmutatkozott kivételes érzéke az emberi történetekhez és a mindennapok valóságának megörökítéséhez.
Később a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának alapító tagja lett, és aktívan részt vett a fiatal fotós generációk oktatásában. 1971-ben végzett a MÚOSZ újságíró-iskolában, ahol fotóriporter szakon szerzett diplomát. Dolgozott a Képes 7 és az Európa Magazin munkatársaként, majd a kilencvenes évektől szabadfoglalkozású fotográfusként alkotott, teljes szabadságban, saját látásmódja szerint.
1988 és 2000 között a Magyar Iparművészeti Egyetemen tanított dokumentarista fotográfiát. Tanítványai szerint türelmes, csendes és inspiráló mester volt, aki soha nem a technikát, hanem az embert helyezte a középpontba.
Riportjait és fotóesszéit mindig mély megfigyelés előzte meg. Hosszú heteket, hónapokat töltött terepen, hogy elérje az észrevétlenség állapotát – így tudta hitelesen, természetes közegükben ábrázolni az embereket. Már a hetvenes években az utca vált fő témájává: munkásokat, zenészeket, színházi embereket, artistákat, gyári dolgozókat és mindennapi hősöket örökített meg.
híres fotói:
📷 1. Acélváros – Ózd (1987–1995)
Talán a legismertebb munkája.Egy nyolc éven át készült sorozat, amely az iparváros hanyatlását, a gyárbezárások utáni emberi sorsokat, munkanélküliséget és kilátástalanságot mutatja be – méltósággal és együttérzéssel.
Az egyik ikonikus képen egy acélmunkás ül a gyárudvaron, körülötte rozsda és csend – az ipari korszak végét jelképezve.👉 Ezzel a sorozattal nyerte el a W. Eugene Smith Memorial Fund ösztöndíját (New York, 1992).
🏙️ 2. Szürke fények – Budapest 1970–1999
Egy három évtizedet átfogó vizuális krónika a fővárosról.A képek hétköznapi pillanatokat mutatnak: villamosmegállókban fázó emberek, piacokon alkudozó asszonyok, vállalati ünnepségek, fáradt tekintetek.Ezek a fotók nemcsak történelmi dokumentumok, hanem finom humorral és líraisággal megörökített városi életképek.
👯 3. Ikrek – 1982–2008
Több mint húsz évig tartó projekt, amelyben magyarországi ikerpárokat fényképezett újra és újra, éveken át követve változásaikat.A sorozatban a gyermekkor, kamaszkor és felnőttkor arcai egymás mellé kerülnek – a hasonlóság és különbözőség gyönyörű párhuzamait mutatva.Több mint kétszáz fotóból álló kötetben is megjelent.
🎪 4. Artisták és pantomimesek (1970-es évek)
Korai sorozatai közé tartozik, amelyben a Köllő Miklós-féle pantomimegyüttest és az Artistaképző növendékeit örökítette meg.Különös, fanyar, emberközeli világot mutatott be – egyszerre játékos és küzdelmes életet, a „porond mögötti” valóságot.
🚌 5. Munkásszállók és üzemek (1970–1980-as évek)
Benkő a magyar munkásélet krónikása volt.Felvételein gyári öltözők, étkezdék, szobák, munkások pihenőidőben láthatók – a rendszer hétköznapjai.A sorozat hitelessége abban rejlett, hogy sosem „kívülről” fotózott: az emberek elfogadták őt maguk között.
🎸 6. Arcok – Sziget Fesztivál (1993–2002)
A Diákszigettől kezdve végigfotózta a fesztivál első húsz évét.A képek nem a színpadokról, hanem a fiatalokról, arcokról, hangulatokról szóltak – sár, sátor, szabadság, közösség.A sorozatból album és kiállítás is született (Mai Manó Ház, 2012).
🌏 7. Távol és közel – Kína 1984–2019
Egy kevésbé ismert, de lenyűgöző nemzetközi munkája.Több évtizeden át fotózta Kínát, az átalakuló társadalmat, a régi falvakat és a modern városokat.A sorozat egyszerre dokumentum és személyes utazás – ahogy Benkő írta:
„A távolság csak látszat – az emberek mindenhol ugyanarra vágynak: életre és méltóságra.”
📖 8. Utak/Fotók (1971–2002)
Összegző, személyes válogatás pályája első három évtizedéből.Ezek között megtalálhatóak ikonikus utcai képei: buszmegállóban álmodozó lány, panelház előtt álló gyerekek, piaci kofák nevetése, idős férfi újságpapírral a fején az esőben – mind-mind a magyar valóság poézise.
1989-ben Kassák Lajos Ösztöndíjat nyert, aminek köszönhetően elkészítette legendás „Acélváros – Ózd 1987–1995” című sorozatát, amelyért később elnyerte a W. Eugene Smith Memorial Fund (New York) ösztöndíját is. Az anyag nem csupán a nehézipar hanyatlásának krónikája volt, hanem egy korszak társadalmi lenyomata – emberséggel és empátiával megfogalmazva.
Hirdetés1999-ben jelent meg „Szürke fények – Budapest 1970–1999” című albuma, amely három évtized városi életének dokumentuma, fanyar humorral és lírai mélységgel. Későbbi kötetei – köztük az „Utak/Fotók: 1971–2002” és az „Ikrek – 1982–2008” – szintén a hosszú távú megfigyelés művészetét példázzák: több száz portré, sors és életút rajzolódik ki bennük.
A Sziget Fesztivál történetét is ő dokumentálta az első pillanattól kezdve: „Arcok – Sziget fesztivál 1993–2002” című kötete, majd a húszéves jubileum alkalmából rendezett kiállítása a fesztivál kulturális örökségének vizuális alapköve lett.
Életművét Palotai János „Élet-Mű” című monográfiája foglalta össze, amely 2018-ban jelent meg az MMA Kiadó gondozásában. Legutóbbi könyve, a „Távol és közel – Kína 1984–2019” 2022-ben látott napvilágot, bepillantást engedve a távol-keleti világ emberközeli pillanataiba.
Munkásságát itthon és külföldön is számos elismeréssel jutalmazták. 1975-ben World Press Photo arany- és ezüstérmet kapott, majd 1978-ban ismét aranyérmes lett. 1991-ben Pulitzer-emlékdíjat vehetett át.
Hazai díjai között szerepel a Balázs Béla-díj (1981), az Érdemes Művész díj (2004), a Magyar Fotográfiai Nagydíj (2004), a Magyar Fotóművészek Szövetségének Életműdíja (2013), a Prima Primissima díj (2016) és a Fotóriporteri Életműdíj (2021).
2025-ben Kossuth-díjjal ismerték el, „Magyarország számára kivételesen értékes művészi alkotómunkája, a magyar dokumentarista fotográfia meghatározó alakjaként, az ember és környezete viszonyát elemző, sajátos hangvételű alkotásai elismeréseként.”
Benkő Imre halálával egy olyan művész távozott, aki generációkon át tanította, hogy a fénykép nem csupán pillanat, hanem történelem, empátia és igazság is egyben.
📸 „A fotó számomra nem esztétikai játék, hanem az élet lenyomata. Azt keresem, ami múlandó, de mégis örök.” – mondta egyszer Benkő Imre.
Nyugodjék békében.
