Meghalt Csernus Mariann, a magyar színházi élet egyik nagy alakja
Gyászol a magyar színházi világ
Elhunyt Csernus Mariann Kossuth-díjas színésznő, Jászai Mari-díjas, érdemes művész, a Nemzeti Színház örökös tagja, a Magyar Színház társulatának meghatározó művésze. A magyar színjátszás egyik különleges alakjától búcsúzik most a szakma, a közönség és mindazok, akik valaha látták őt színpadon.
A szomorú hírt a Magyar Színház közölte a közösségi oldalán. A társulat nemcsak egy nagy művésztől köszön el, hanem egy olyan embertől is, aki egész életében hű maradt a színházhoz. Csernus Mariann számára a színpad nem egyszerű munkahely volt, hanem otthon, küldetés és életforma.
A bejegyzésben így emlékeztek rá:
„Csernus Mariann személyében nem csupán kivételes színművészt veszítettünk el, hanem olyan alkotót, aki egész életével bizonyította, hogy a színpad iránti szeretet valóban egy életre szóló hivatás”
A Magyar Színház társulata és valamennyi munkatársa őszinte részvétét fejezte ki a művésznő családjának, barátainak, pályatársainak és mindazoknak, akik ismerték, szerették és tisztelték őt.
Élete végéig a színpad embere maradt
Csernus Mariann a Nemzeti Színház örökös tagjaként 2000-től, a névváltozás után is a Pesti Magyar Színház társulatának tagja maradt. Pályája hosszú évtizedeken átívelt, és azok közé a művészek közé tartozott, akiknek már a puszta jelenléte is különleges súlyt adott egy előadásnak.
Nem harsánysággal, nem külsőségekkel, hanem belső erővel, fegyelemmel és méltósággal volt jelen a színpadon. Olyan művész volt, akire oda kellett figyelni. Ha megszólalt, annak súlya volt. Ha csak állt a színpadon, abban is benne volt egy egész élet tapasztalata.
Még 93 évesen is színpadon állt Háy János Házasságon innen, házasságon túl című előadásában. Ez önmagában is sokat elmond arról, milyen erős hivatástudat élt benne. Nem szerepnek tekintette a színészetet, hanem olyan kötődésnek, amelyet nem lehet egyszerűen letenni.
Csernus Mariann nem azok közé tartozott, akik csendben hátat fordítanak a színpadnak. Amíg úgy érezte, dolga van, amíg fontosnak érezte magát, addig játszani akart. A közönség számára nemcsak alakításaival, hanem kitartásával és tartásával is példát adott.
Legendás önálló estje is visszatért
Pályájának különösen fontos része volt önálló estje, amelyet hosszú éveken át nagy erővel és mély személyességgel vitt a közönség elé. 2022. november 2-án barátja, Navarrai Mészáros Márton újságíró felkérésére újra színpadra állította egykori, 2017-ig előadott legendás estjét.
HirdetésA Vizsolyi Biblia felújított és módosított változata Vizsolyi Biblia 2.0 címmel került a Bethlen Téri Színház közönsége elé. Ez az előadás nem egyszerűen egy újabb szerep volt számára, hanem személyes ügy, lelki vállalás és hitvallás.
Benne volt mindaz, ami Csernus Mariannt különlegessé tette: a színészi erő, a hit, a fegyelem, a belső tartás és az a fajta alázat, amelyet csak azok tudnak igazán, akik nemcsak játszanak a színpadon, hanem élnek is benne.
Bár 2023 májusában felröppent a hír, hogy a dunaújvárosi Bartók Színházbeli fellépésével búcsúzik a színpadtól, később világossá tette: nem szeretne visszavonulni addig, amíg fontosnak érzi magát.
„Nekem úgy jó, hogy játszom!”
Ez a mondat talán mindennél pontosabban megmutatja, mit jelentett számára a színház. Nem múlt idő volt neki, nem lezárt korszak, hanem lélegzetvétel.
Filmekben is maradandót hagyott
Csernus Mariann nemcsak a színpadon, hanem a filmvásznon is emlékezetes alakításokat hagyott maga után. 1965-ben a Honfoglalás I–II.-ben kapott szerepet, majd a hetvenes évek elején az Ágis tragédiája és a Holló a hollónak című játékfilmekben is feltűnt.
Később, 2005-ben A gyertyák csonkig égnek című filmben láthatta a közönség, egy évvel később pedig a Nenő című alkotásban szerepelt. Munkássága hosszú évtizedeken átívelt, és több nemzedék számára jelentett találkozást az igazi, mélyről fakadó színészi jelenléttel.
Csernus Mariann halálával a magyar színház egy különleges hangot, egy erős személyiséget és egy kivételes pályát veszített el. Olyan művész távozott, aki nemcsak szerepeket játszott el, hanem sorsokat, érzéseket, emberi igazságokat adott tovább.
Amit a színpadon, a filmekben és a közönség emlékezetében hátrahagyott, az tovább él. Mert az ilyen pályák nem érnek véget a halállal. Csak csendesebben folytatódnak azokban, akik emlékeznek rá.
