Meghalt Kemény Ferenc vízilabda mesteredző
Gyászol a magyar vízilabda és a magyar sport egésze: egy hónappal ezelőtt, életének 94. évében elhunyt Kemény Ferenc, a sportág egyik legnagyobb hatású mesteredzője, akinek neve összeforrt egy aranygeneráció megszületésével, gondolkodásmódja pedig máig ott visszhangzik minden uszodában, ahol a győzelmet nem magyarázzák, hanem kiharcolják.
Halálhírét csütörtökön, éppen édesapja 94. születésnapján tette közzé fia, a háromszoros olimpiai bajnok szövetségi kapitány, Kemény Dénes, aki egy rövid, de annál megrendítőbb üzenetben kérte a nyilvánosságot arra, hogy a család gyászát tiszteletben tartva békében hagyják megélni az elmúlt hetek csendjét, amely csend azonban egy egész sportág számára volt beszédesebb bármilyen hangos búcsúnál.
Kemény Ferenc annak a legendás junior válogatottnak volt a kapitánya, amely három éven át veretlen maradt, és amelyre fia később felépítette a 2000-ben, 2004-ben és 2008-ban olimpiai aranyérmet nyerő felnőttválogatottat, miközben összesen tizenkilenc olyan játékost adott a magyar vízilabdának, akik később az olimpiai dobogó legfelső fokára állhattak, ami önmagában is ritka, együtt pedig már történelem.
Elég csak két történet, amely jól mutatja emberismeretét és szakmai ösztönét: Kásás Tamás eredetileg teniszezni akart, a vízilabdára inkább csak az édesapja miatt járt, mígnem Kemény Ferenc félrehívta, és azt mondta neki, nem úszik, hanem táncol a vízen, márpedig akiben ez benne van, annak itt a helye; Bíró́s Péter esetében pedig egy egri edző jelezte, hogy úgy úszik végig egy támadást, hogy közben megszárad a háta, Kemény pedig nem hezitált, beépítette a csapatába, később mindketten háromszoros olimpiai bajnokok lettek.
A „Fecsó”, ahogy mindenki hívta, mérnöki diplomát szerzett, de az életét a vízilabdának adta, és ahogy egy interjúban fogalmazott, bitang sokan értenek a sporthoz, de iszonyú kevesen tudnak nyerni, mert a nyeréshez nem tudás, hanem egy különleges, makacs szenvedély kell, amit nem lehet tanítani, csak felébreszteni.
HirdetésLegendás, fanyar humora legalább annyira hozzátartozott a személyiségéhez, mint a szakmai szigora: tanítványainak azt mondta, csak akkor lőjenek, ha náluk van a labda, Székely Bulcsú pedig azt a tanácsot kapta, hogy próbáljon inkább a kapuba lőni, mert olyat még nem látott, hogy mellélövésből gól születik, majd hozzátette, ha ez mégis megtörténne, hívják fel nyugodtan éjjel is, egyszer aztán Székely egy vidéki uszodában valóban olyan gólt lőtt, ami az oldalhálón át ment be, a bíró megadta, ő pedig hajnalban fel is hívta, Kemény pedig nevetve mesélte tovább a történetet, harag helyett büszkeséggel.
Öniróniája határtalan volt, még azt is képes volt saját lagymatagságának betudni, amikor egyszer egy játékvezetőnek keze eljárt, mert szerinte az szisztematikusan a csapata ellen ítélt, mondván Angyalföldön az úri gyerekek is kiválóan bokszoltak, az igazságérzet pedig néha gyorsabb, mint a gondolat.
Öröksége nemcsak szakmai, hanem családi is lett: fia, Dénes után unokája, Kristóf is edzőként dolgozik, mintha a vízilabda nemcsak sport, hanem nyelv lenne ebben a családban, amelyen keresztül generációk tanulták meg, mit jelent nyerni, veszíteni, és mindenekelőtt embernek maradni.
Kemény Ferenc elment, de amit tanított, az ott maradt a vízben, a medencék párájában, a félhangos tanácsokban és a nevetve kimondott igazságokban – és ez az a fajta halhatatlanság, amit nem lehet statisztikákba zárni.
