Amikor 56 éves lettem, már nem számítottam nagy meglepetésekre. A fiam épp kamaszodott, a munkámban stabil voltam, és azt hittem, hogy a legnagyobb viharokat már magam mögött hagytam. De aztán jött egy apró jel – egy furcsa tünet, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni. És ez mentette meg az életemet.
Túl voltam már a menopauzán, így amikor hüvelyi vérzést tapasztaltam, azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben. Nem pánikoltam, de nem is söpörtem szőnyeg alá a dolgot. Foglaltam egy időpontot a nőgyógyászomhoz, aki egy sor vizsgálat után közölte a diagnózist: méhnyakrák.
Nem fogom szépíteni – sokkolt a hír. 2020 szeptemberében történt, egy hétköznapi napon, ami hirtelen az életem egyik legmeghatározóbb dátumává vált.
Az orvos gyors beavatkozást javasolt: méheltávolítást. Októberben már túl is estem a műtéten, és mindenki azt hitte, hogy ez elegendő lesz. De három héttel később újra vérzést tapasztaltam, és akkor már tudtam, hogy nem ilyen egyszerű a történet.
Elkezdődött a kemoterápia és a sugárkezelés, amitől nemcsak a hajam hullott ki, de a migrénjeim is olyan szintre léptek, amilyet sosem kívánnék senkinek. A fejfájás mellé villogó fényjelenségek társultak – olyanok, mintha neoncsövek cikáznának a szemem sarkában. Minden ember torznak tűnt, mint egy absztrakt festményen. Szürreális volt.
A kezelések nyolc hónapig tartottak, majd jött a hír: a rák visszatért, és agresszívabban, mint valaha. A hasam kemény lett, mintha hét hónapos terhes lennék, és olyan fájdalmakat éltem át, hogy sokszor felkelni sem tudtam az ágyból. A puffadás és a szúró fájdalmak a legrosszabb napjaimat idézték.
Az orvosom végül felajánlott egy új típusú kezelést: immunterápiát. Ekkor már úgy voltam vele, hogy nincs mit veszítenem. Meglepő módon a hatás már az első két hét után érezhető volt. A hasam leapadt, a fájdalmak enyhültek, és újra remény ébredt bennem.
Fél év múlva jött a várva várt mondat: „A rák eltűnt.” De nem álltunk le. További négy évig kaptam az immunterápiás kezelést, hogy biztosra menjünk. Közben genetikai vizsgálaton is átestem, ahol kiderült, hogy Lynch-szindrómám van – ez egy genetikai rendellenesség, ami hajlamossá tesz többféle rákra.
Ez a tudás segített megérteni a miérteket. És arra ösztönzött, hogy újra átgondoljam az életemet. Frissítettem a végrendeletemet, és megszerveztem egy utolsó nagy utazást a fiammal, Trippel. Egy búcsúútnak indult. De két nappal az indulás előtt csörgött a telefonom – az orvos volt az. „Meggyógyult” – mondta.
Az útból ünneplés lett. Bejártuk az Egyesült Államokat: Floridát, Cape Mayt, a Niagara-vízesést, New Yorkot. Útközben meglátogattuk a barátokat, rokonokat. Nevetés, ölelések, élet. Olyan pillanatok, amikre korábban nem volt időm – most mindent bepótoltunk.
Most, közel öt évvel később, újra teljes életet élek. Ugyanaz az ember vagyok – és mégis, valahol mélyen más. Tudom, hogy a testünk gyakran előbb szól, mint az orvosaink. És most, ha bármi apró, szokatlan jelet észlelek, azonnal lépek.
Ezért írom meg a történetemet. Nem hősként, nem túlélőként. Csak egy nőként, aki hallgatott a testére – és ezzel megmentette az életét.
Tanácsom egyszerű: ha valami szokatlant tapasztalsz, ne várj. Ne reméld, hogy majd elmúlik. Vizsgáltasd ki magad. Lehet, hogy csak egy apró zavar – de lehet, hogy épp ezzel adsz esélyt magadnak az életre.
