M7-ES AUTÓPÁLYÁN 35-ÖS KARAMBOL VAN. ÉS MOST KAPASZKODJANAK MEG: NEM A VÉLETLEN OKOZTA, HANEM A MAGYAR AUTÓPÁLYÁS „KÖZLEKEDÉSI KULTÚRA” CSODÁJA!
Nagyon szeretném, ha ez mindenkihez eljutna!
Drága autós kollégák!
Pár órával ezelőtt az M7-es autópályán jöttünk haza Balatonról Budapest felé, két napja pedig ugyanezt az utat fordítva tettük meg. Most olvasom, hogy azon a szakaszon, ahol nem sokkal korábban még mi is haladtunk, már 5-ös karambol miatt helyszínelnek, ráadásul személyi sérüléssel. Hát mit mondjak, hatalmas meglepetés. Mármint annak, aki életében még nem járt magyar autópályán.
Én őszintén szólva nem azon csodálkozom, hogy karambol történt, hanem azon, hogy nem tízpercenként zárják le az egész M7-est, mert ami ott megy, az már nem közlekedés, hanem egy guruló idegösszeomlás, kis gladiátorhangulattal, némi farokméregetéssel, sok önjelölt Forma–1-es pilótával, és persze a klasszikus „én vagyok az út királya, mindenki más statiszta” mentalitással.
Elmesélem, mit tapasztaltam, és sajnos nem egyszer-kétszer, hanem szinte végig, több száz kilométeren keresztül.
Letolnak a pályáról, mert hát ők fontosabbak
Komolyan mondom, az esetek nagy részében úgy érkezett meg valaki a belső sávban a hátsó lökhárítómra, mintha minimum életmentő szívműtétre sietne, csak közben valahogy a kávé, a napszemüveg és az arrogancia is belefért. Én megyek 160-nal, ő meg fél méterre mögöttem, mert nyilván az autópálya azért épült, hogy neki legyen hol idegesen villogni.
És persze mindezt akkor is, amikor a külső sávban végig autósor van, tehát pontosan hova húzódjak le? A fűre? A Balatonba? Esetleg szálljak fel helikopterrel, hogy őfelsége továbbvonulhasson?
Már önmagában az is külön művészet, amikor valaki egy 130-as táblánál 160-nal haladó autóst is kevésnek érez. Ilyenkor azért felmerül bennem a kérdés: ember, te most autót vezetsz, vagy a saját kisebbségi komplexusodat próbálod 200 lóerővel kezelni?
A követési távolságot pedig sokan úgy értelmezik, mint valami városi legendát. Mintha az csak a KRESZ-mesekönyvben létezne, valahol a „türelem”, az „előzékenység” és az „index használata” című fejezetek között.
A féktávolság nem dísznek van, bármilyen meglepő
Kezdem azt hinni, hogy egyesek szerint a féktávolság valami luxusfogalom, amit csak a gyengék használnak. Én például azért hagyok helyet az előttem haladó autó mögött, mert szeretném, ha egy váratlan fékezésnél nem a csomagtartójában kötnék ki.
De persze ezt a rést sokan meghívásnak tekintik. Mintha oda lenne írva: „Gyere csak be elém, lehetőleg index nélkül, centire, hirtelen, mert én direkt neked tartogattam ezt a kis túlélési zónát.”
Nem, kedves bajnok. Az a hely nem neked van. Az azért van, hogy ha előttem valami történik, legyen egy hangyányi esélyem megúszni a balesetet. Tudom, ez nagyon extrém gondolat, de van, aki még szeretne hazaérni, nem csak bekerülni a hírekbe.
Dugóban is letolnak, mert a fizika rájuk nem vonatkozik
A kedvencem az, amikor már messziről látszik, hogy torlódik a sor, villognak a féklámpák, mindenki lassít, de jön a csodapilóta 180-nal, mert ő valószínűleg úgy gondolja, hogy a dugó csak a szegényeknek van.
Aztán amikor odaér a sor végére, jön a nagy satufék, a sértődött arc, a villogás, a másik seggébe állás, mert hát mi az, hogy nem nyílik meg előtte az autópálya, mint Mózes előtt a Vörös-tenger?
Az ilyen ember vajon felfogja, hogy ha dugó van, akkor annak oka van? Hogy nem azért áll a sor, mert mindenki egyszerre döntött úgy, hogy kicsit nézelődik az M7-esen? Hogy ha előtte 300 autó lassít, akkor talán nem ő az egyetlen zseni, aki tudja a megoldást?
De nem. Ő érkezik. Ő fontos. Ő siet. A többiek pedig nyilván csak útban vannak az ő nagy életküldetése előtt.
Az index sok autónál valószínűleg fizetős extra
Az index használata külön tragikomédia. Vannak autósok, akik úgy váltanak sávot, mintha a gondolatolvasás alapfelszereltség lenne minden autóban. Egy pillanatig még a másik sávban halad, a következőben már előtted van, természetesen jelzés nélkül, mert minek is zavarná össze a környezetét ilyen felesleges információkkal.
Az index nem karácsonyi fényfüzér, nem dísz, nem hangulatvilágítás. Azért van, hogy a többi ember tudja, mire készülsz. Tudom, megrázó, de az autópályán mások is vannak rajtad kívül.
És amikor valaki 100-zal kivág eléd a belsőbe, miközben te nagyobb sebességgel érkezel, az nem vagányság, hanem balesetveszély. De legalább van benne izgalom, nem? Már csak a cirkuszi zene hiányzik alóla.
A szüttyögők, akik miatt megáll az ország
HirdetésA másik véglet is megér egy misét. Mert nem csak az okozhat veszélyt, aki ész nélkül száguld. Az is komoly káoszt tud csinálni, aki 130-as szakaszon 90-100-zal vánszorog, majd úgy dönt, hogy most ő bizony előzni fog, és ezt a történelmi pillanatot nagyjából három megyén keresztül szeretné megvalósítani.
A külső sávban 100-zal haladó autó miatt a normális tempóban közlekedők kénytelenek bemenni a belsőbe. A belső sáv ettől feltorlódik, aztán jönnek a fékezések, a villogások, az idegbaj, végül pedig mindenki áll, és senki nem érti, mi történt.
A legszebb, amikor az egyik szüttyögő megelőzi a másikat. Az egyik megy 100-zal, a másik 105-tel, és ez a grandiózus hadművelet olyan hosszú, hogy közben a gyerek hátul leérettségizik.
Székesfehérvárnál elkezdi az előzést, Budapesten talán be is fejezi. Addig pedig mögötte kialakul egy komplett mozgó dugó, mert ő ma úgy érezte, hogy ideje bizonyítani.
Sávváltás visszapillantó nélkül, mert minek az
Hihetetlen, hogy mennyien vannak, akik láthatóan dísznek kapták a visszapillantó tükröt. Ott van előttük, mellettük, felettük, de használni már túl nagy kérés lenne.
Besorolnak a belső sávba úgy, hogy közben egyáltalán nem mérik fel, milyen sebességgel érkezik mögöttük a másik autó. Aztán az érkező fékezhet nagyot, mögötte a következő fékezhet még nagyobbat, és máris kész a dominó, amit utána mindenki értetlen arccal néz.
Nem az a baj, ha valaki előzni akar. Az a baj, ha ezt úgy teszi, mintha egyedül lenne az úton, a többiek pedig csak dekorációk lennének a nagy autópályás önmegvalósításában.
Ha nem tudsz úgy besorolni, hogy ne kényszerítsd a másikat erős fékezésre, akkor ne sorolj be. Ez nem rakétatudomány. Ez csak annyi, hogy nézz körül, gondolkodj, és ne viselkedj úgy, mintha a KRESZ csak ajánlott olvasmány lenne.
+1 kedvenc: a felüljárón álldogáló „ál-trafipax-kommandó”
Külön díjat érdemelnek azok is, akik kiülnek a felüljáróra nézelődni, biciklivel, családdal, teljes nyugalomban, miközben messziről pont úgy néznek ki, mint egy trafizó rendőr.
Persze biztos nagyon izgalmas program az autópályát bámulni, de lent közben az autósok fele pánikból azonnal 130-ról 110-re fékez, mert meglát valakit a hídon. A mögötte jövő erre rálép a fékre, a következő még jobban, és máris megszületik egy teljesen felesleges belassulás.
Aztán mindenki csodálkozik, hogy honnan lett dugó a semmiből. Hát innen. Egy kis félelem, egy kis kapkodás, egy kis rossz ritmus, és már kész is az autópályás káosz.
Komolyan mondom, halálfélelmem volt egyesek közlekedési kultúrája miatt. És nem azért, mert én félnék az autópályán vezetni, hanem azért, mert túl sokan vezetnek úgy, mintha a jogosítványt egy szerencsekerékből pörgették volna ki.
Arra kérek mindenkit, hogy próbáljunk már meg figyelni egymásra. Nem kell mindenkinek szentnek lenni, nem kell mindenkit szeretni, de legalább ne úgy közlekedjünk, mintha a többiek élete csak apró kellemetlenség lenne a saját rohanásunk közepén.
Az autópálya nem versenypálya, nem személyes dühlevezető, nem egófitogtató kifutó, és főleg nem az a hely, ahol be kell bizonyítani, hogy neked van a legnagyobb önbizalmad és a legkisebb türelmed.
Nyugodt ember vagyok, de az első órában nagyjából 30 autóst vágtam volna állcsúcson gondolatban, mert mindegyikük mozdulatában benne volt a baleset lehetősége. És a legszomorúbb az egészben, hogy amikor végül tényleg megtörténik a baj, akkor mindenki csodálkozik.
Pedig nem kellene.
Fotó: illusztráció
