Borzalmas hír jött !Szervezete feladta a harcot - elhunyt a híres színész .
𝐂𝐢𝐤𝐤 𝐚 𝐡𝐨𝐳𝐳𝐚́𝐬𝐳𝐨́𝐥𝐚́𝐬𝐨𝐤𝐧𝐚́𝐥Örökre távozott a világot jelentő deszkáról a magyar színész
Gyászba borult a magyar színházi élet: elhunyt Jancsik Ferenc, a Békéscsabai Jókai Színház örökös tagja, akinek neve évtizedeken át összeforrt a teátrummal, a hivatással és azzal a csendes, mégis erős művészi jelenléttel, amelyet a közönség sosem felejt el. A színművész életének 81. évében távozott, halálhíre pedig nemcsak egy társulatot, hanem a magyar színjátszás egészét is megrendítette. A Békéscsabai Jókai Színház saját halottjának tekinti, ezzel is jelezve, milyen mély nyomot hagyott maga után mind emberként, mind művészként.
Jancsik Ferenc 1946. január 12-én született Pesterzsébeten, iskoláit pedig Csepelen végezte. Már fiatalon világossá vált, hogy a színpad nem csupán egy választott pálya lesz számára, hanem maga az élet. Művészi útja a kecskeméti Katona József Színházban indult, majd Miskolcon és a budapesti Nemzeti Színházban is megmutathatta tehetségét. Ezek az állomások nemcsak szakmailag formálták, hanem emberileg is megerősítették benne azt a fajta alázatot és kitartást, amely később egész pályafutását végigkísérte.
1988-ban csatlakozott a Békéscsabai Jókai Színházhoz, amelynek aztán több mint három évtizeden át meghatározó alakja maradt. Nem egyszerűen tagja volt a társulatnak, hanem olyan oszlopa, akire mindig lehetett számítani. Jelenléte biztonságot adott kollégáinak, hitelességet a szerepeinek, és valami különleges méltóságot annak a világnak, amelyet esténként a színpadon teremtett meg. Az ilyen művészeket nem lehet pusztán előadásokkal vagy szereplistákkal mérni, mert hatásuk jóval túlmutat a függöny legördülésén.
Pályája során számtalan szerepben láthatta őt a közönség, és bár az utóbbi években már kisebb feladatokban lépett színpadra, a jelenléte akkor is ugyanolyan fontos maradt. Vannak színészek, akik főszerepekkel írják be magukat a nézők emlékezetébe, és vannak olyanok, akik a teljes lényükkel, minden mozdulatukkal, minden kimondott mondatukkal válnak felejthetetlenné. Jancsik Ferenc az utóbbiak közé tartozott. Nem kellett hangosnak lennie ahhoz, hogy erős legyen, és nem kellett középpontba állnia ahhoz, hogy megkerülhetetlenné váljon.
Művészi munkáját rangos elismerésekkel is jutalmazták. A Békés Megye Kultúrájáért díj és a Békéscsaba Város Életmű díj nem csupán kitüntetések voltak a neve mellett, hanem annak a hosszú és hűséges szolgálatnak a visszaigazolásai, amelyet a színház, a kultúra és a közönség iránt tanúsított. Ezek a díjak azt üzenték: Jancsik Ferenc nemcsak jó színész volt, hanem fontos ember is a közösség számára, akinek munkája valódi értéket képviselt.
Különösen tiszteletre méltó, hogy nemcsak játszott, hanem tanított is. Tíz éven keresztül oktatta a színészmesterséget a békéscsabai színiiskolában, ezzel tudását, tapasztalatát és szemléletét a fiatalabb generációknak is továbbadta. Ez a fajta örökség talán még a tapsnál is maradandóbb. A szerepek idővel emlékké szelídülnek, az előadások eltűnnek a pillanatból, de az a tudás és emberi tartás, amelyet egy tanár átad a tanítványainak, tovább él mások pályájában, munkájában, gondolkodásában. Jancsik Ferenc ilyen örökséget hagyott maga után.
A közösségben betöltött szerepe legalább olyan jelentős volt, mint a színpadon nyújtott teljesítménye. Azok közé az emberek közé tartozott, akiknek a jelenléte önmagában érték. Nemcsak kolléga volt, hanem példakép, mentor, biztos pont. Egy színház életében az ilyen emberek különösen fontosak, mert ők adják azt a láthatatlan tartást, amely nélkül egy társulat csak munkahely maradna, és nem válna valódi közösséggé. Jancsik Ferenc személyisége, embersége és hivatástudata ezt a közösségi erőt is hosszú éveken át táplálta.
Halálhírét a Békéscsabai Jókai Színház a közösségi oldalán osztotta meg megrendítő sorokkal. A társulat így búcsúzott tőle: „Mély fájdalommal tudatjuk, hogy a Békéscsabai Jókai Színház örökös tagja, Jancsik Ferenc színművész 80 éves korában elhunyt. A színház osztozik a család gyászában, és a művészt saját halottjának tekinti. Emlékét, szavait, alakításait szívünkben őrizzük.” Ezek a mondatok többet mondanak minden hivatalos méltatásnál. Egy egész társulat szeretete, tisztelete és hálája sűrűsödik bennük.
HirdetésJancsik Ferenc távozásával nem csupán egy színészt veszítettünk el, hanem egy olyan embert is, aki egész életével a színház szolgálatában állt. Aki hitt abban, hogy a színpad több puszta szereplésnél; hogy a művészet kapcsolat az emberek között; hogy egy jól elmondott mondat, egy őszinte pillantás vagy egy hiteles alakítás képes megérinteni valamit a másik ember lelkében. Ez az a fajta művészi hitvallás, amely ritka, és amelynek hiánya különösen fájóvá válik, amikor az alkotó örökre elmegy.
A nézők emlékezetében azonban tovább él majd. Ott marad a színpad fényeiben, a régi előadások emlékeiben, a tanítványok gondolataiban, a kollégák történeteiben és mindazok szívében, akik valaha látták őt játszani. Egy művész igazán sosem tűnik el teljesen, amíg vannak, akik felidézik a hangját, a tekintetét, a mondatait, a jelenlétét. Jancsik Ferenc ilyen művész volt.
A magyar színházi élet ma szegényebb lett egy kivételes alkotóval. De az az életút, amelyet maga mögött hagyott, méltó arra, hogy tisztelettel és hálával emlékezzünk rá. Nem a hangos szenzációk embere volt, hanem a csendes nagyságé. És néha éppen az ilyen emberek hiánya tud a legjobban fájni.
Nyugodjon békében, Jancsik Ferenc. Emlékét a színpad, a közönség és a magyar színház szerető szíve sokáig őrizni fogja.
