Döbbenetes, amit Kövér László tett – sokaknál betelt a pohár!

Nem kell szeretni Kőszegi Krisztiánt, nem kell a Tiszára szavazni, és egyetlen politikai mondatával sem kell egyetérteni ahhoz, hogy valaki elfogadja a felé nyújtott kezét. A kézfogás nem koalíciós szerződés, nem párttagkönyv és nem politikai behódolás, hanem a kulturált emberi érintkezés egyik legalapvetőbb gesztusa.

Éppen ezért különösen kicsinyes, amikor egy volt házelnök még ezt a minimumot sem képes megugrani. Kövér hosszú éveken át annak az intézménynek az elnöke volt, amelyben egymástól gyökeresen eltérő világnézetű embereknek kellene legalább annyira tisztelniük egymást, hogy egy teremben leüljenek és beszéljenek.

Kőszegi történelmi tisztséget tölt be

Kőszegi Krisztián 2026-ban az Országgyűlés történetének első roma alelnöke lett, és már parlamenti ülést is vezetett. Ez önmagában történelmi jelentőségű lépés egy olyan országban, ahol a roma közösség társadalmi felemelkedéséről a politikusok évtizedek óta rengeteget beszélnek.

Ehhez képest meglehetősen sajátos üzenet, amikor a korábbi házelnök előtt ott áll az intézmény jelenlegi alelnöke, kezet nyújt neki, Kövér pedig inkább elfordul. Nem Kőszegi méltósága lett ettől kisebb, hanem annak az embernek a viselkedése vált látványosan méltatlanná, aki a kezét nem fogadta el.

Havasi Bertalan, a Fidesz kommunikációs igazgatója a történteket nem cáfolta azzal, hogy Kövér igenis kezet fogott volna Kőszegivel. Azt mondta, nem volt ott és Kövérrel sem beszélt, majd lényegében azzal érvelt, hogy a Fidesz tagjainak joguk van kifejezni a Tiszával szembeni ellenérzésüket.

Ez azért elég beszédes válasz, mert senki nem vitatta Kövér jogát arra, hogy ne szeresse a Tiszát. A kérdés az volt, hogy egy volt országgyűlési elnöktől elvárható-e annyi civilizált önfegyelem egy történelmi megemlékezésen, hogy elfogadja a parlament jelenlegi alelnökének kézfogását.

Súlyos emlék került elő a múltból

Kőszegi roma származása miatt óhatatlanul eszébe jut az embernek Kövér egyik legsúlyosabb korábbi romaügyi botránya. 2002-ben egy tatabányai kampányrendezvényen Horváth Aladár roma polgárjogi vezetőt „megélhetési romaként” emlegette, körét pedig „gengsztereknek” nevezte.

Az ügyből polgári per lett, és a Pesti Központi Kerületi Bíróság első fokon megállapította, hogy a „megélhetési roma” minősítéssel Kövér megsértette Horváth személyiségi jogait. A bíróság 250 ezer forint nem vagyoni kártérítésre és nyilvános elégtételre kötelezte.

Van ebben a történetben egy különösen ironikus rész. Kövér László hivatalos parlamenti életrajza szerint az egyetem után kutatóintézeti, szerkesztői és ösztöndíjas munkákat végzett, 1988-ban alapítója lett a Fidesznek, 1990-től pedig megszakítás nélkül országgyűlési képviselőként folytatta pályáját.

Vagyis klasszikus versenypiaci karrier aligha rajzolódik ki az életrajzból: Kövér felnőtt életének döntő részét a politika világában töltötte, és több mint három és fél évtizede parlamenti képviselő. Ilyen életút mellett különösen pikáns, hogy éppen ő tette híressé a magyar közéletben a „megélhetési roma” sértést.

Ha már Kövér hozta be ezt a fajta címkézést a politikai közbeszédbe, nehéz ellenállni a kérdésnek: egy ember, aki 1990 óta folyamatosan parlamenti politikus, vajon milyen alapon néz le bárkit azért, mert szerinte a közéleti szerepéből akar megélni? A „megélhetési politikus” legalább annyira találó politikai visszaszúrásnak tűnik, mint amennyire bántó volt annak idején a „megélhetési roma” bélyeg.

Ez természetesen vélemény, nem foglalkozási kategória, de Kövér esetében nehéz nem észrevenni az iróniát. Több mint harmincöt év képviselőség után nem éppen egy gyárkapuból, vállalkozásból vagy versenypiaci állásból érkező ember oktatja ki a társadalmat arról, ki él meg miből.

Mohácsnál ennél rosszabb üzenetet nehéz lett volna küldeni

Kövér László 1990 óta ott ül az Országgyűlésben, volt miniszter, Fidesz-elnök, frakcióvezető és tizenhat éven keresztül házelnök. Ez olyan hosszú politikai pálya, amely után az ember azt várná, hogy legalább az intézményi méltóság és az alapvető politikai kultúra reflexszé váljon.

Ehhez képest most egy olyan jelenet marad meg róla, amelyhez sem törvényjavaslat, sem komoly ideológiai vita, sem államférfiúi teljesítmény nem kellett. Egy másik ember kezet nyújtott, ő pedig nem fogadta el – ennél egyszerűbben talán nem is lehetne demonstrálni azt a politikai kultúrát, amelyben az ellenféllel már nem vitázni kell, hanem lehetőleg emberként sem tudomást venni róla.

Az egészben talán a helyszín a legkeserűbb. Egy mohácsi megemlékezésen, ahol ötszáz év távlatából éppen a történelmi széthúzás és az ország tragédiája adja a hátteret, sikerült bemutatni egy olyan politikai gesztust, amelynek lényege: veled még kezet sem fogok.

Kőszegi Krisztián ennél elegánsabban viselkedett: odament és kezet nyújtott. Kövér Lászlónak ehhez mindössze annyit kellett volna tennie, hogy viszonozza – nem a Tisza kedvéért, nem Magyar Péter kedvéért, hanem saját korábbi tisztségének és annak az országnak a méltósága miatt, amelyet olyan sokáig állítólag képviselt.

Egy visszautasított kézfogás első pillanatban annak lehet kínos, akinek a keze a levegőben marad. Néhány másodperccel később azonban már egészen világos, ki égette meg magát: az, aki a politikai ellenszenvét arra sem tudta félretenni, hogy teljesítse a civilizált közélet legelemibb gesztusát.

Kőszegi Krisztián nyújtotta a kezét, és ezzel megtette a maga részét. Kövér László pedig a jelek szerint inkább a sértettséget választotta – és egyetlen mozdulattal többet mondott el a régi Fidesz politikai kultúrájáról, mint amennyit egy kétórás beszédben valaha szeretett volna.