Müller Péter halálközeli élménye nem csupán egy megrázó epizód volt az életében, hanem egy olyan fordulópont, amely alapjaiban formálta át világlátását, gondolkodását és egész későbbi szellemi munkásságát, mintha a sors – kissé ironikus módon – épp a halálon keresztül mutatta volna meg neki az élet igazi arcát.
Az esemény az 1956-os forradalom idején történt, amikor a fiatal írót hátulról hat lövés érte, és a sérülések következtében klinikai halál állapotába került, amelyet ő maga később többször úgy fogalmazott meg: „szerencsére meghaltam”, mert ez az állapot nyitotta meg előtte azt a szellemi kaput, amelyen átlépve minden addigi félelme és bizonytalansága értelmét vesztette.
Müller Péter elmondása szerint a halál pillanatában egyértelmű és letagadhatatlan testen kívüli élményt élt át, amikor úgy érezte, kiszáll a fizikai testéből, majd felülről szemléli saját magát, a körülötte zajló eseményeket, a mozdulatlan testet, a káoszt és az emberi drámát, mindezt furcsa nyugalommal és félelem nélküli tisztasággal.
Ebben az állapotban találkozott azzal, amit saját igazi, halhatatlan lényeként ír le, egy olyan tudatállapottal, amelyben megszűnt a halál fogalma, és amely végleg eloszlatta benne az elmúlástól való félelmet, mert – ahogy később tanította – az ember nem a teste, hanem a lelke révén létezik.
A visszatérés oka sem fizikai, hanem mélyen emberi és érzelmi volt: beszámolói szerint a szerelem, valamint egy konkrét személy iránt érzett erős kötődése húzta vissza az életbe, mintha a léleknek még dolga lett volna ezen az oldalon, és az univerzum finoman, de határozottan visszaterelte volna.
HirdetésEz az élmény gyökeresen megváltoztatta életútját, mert innentől kezdve a spirituális tanítások, az ezoterikus gondolkodás és a belső fejlődés kérdései kerültek írásainak középpontjába, és úgy tekintett 1956-ra, mint saját „második születésére”, amely után minden nap ajándékká vált számára.
Tanításaiban és műveiben rendszeresen visszatér az a gondolat, hogy a születés és a halál csupán két ajtó, amelyek között a lélek utazik, tapasztal, tanul és fejlődik, miközben az emberi élet nem végállomás, hanem egy állomás a sok közül – és ezt a szemléletet milliók vették át tőle az elmúlt évtizedekben.
Bár 2024-ben súlyos szívroham miatt műtétre szorult, és a beavatkozás után újra meg kellett tanulnia járni, szellemi frissessége és alkotókedve 2025-ben is töretlen, mintha újra és újra bizonyítaná: a test sérülékeny, de a tudat – ha egyszer megérintette a határtalant – már nem ismeri a korlátokat.
Müller Péter története így nemcsak egy halálközeli élmény krónikája, hanem annak bizonyítéka is, hogy néha a legnagyobb sötétség vezet el a legvilágosabb felismerésekhez, és hogy az élet értelmét olykor éppen akkor értjük meg igazán, amikor egy pillanatra elengedjük.
