Az a harmadik ekkor odalép, köszön, majd tőlünk magyarul, a tiszttől olaszul kérdezi, mi a pontos probléma, tudna-e esetleg segíteni. (Látom, hogy a tiszt nem ismeri fel.) Felajánlja, hogy az egyik táskánkat írják az ő nevére, hisz neki csupán egy kézipoggyásza van. A fölényeskedő vámszedő tekintete ekkor megtörik, pillanatnyi hallgatás, majd közli, hogy azt „neeem” lehet, majd ‒ miután mindhárman kérdőn nézünk rá ‒ tovább erősködik olaszul, hogy mert az nem lenne jogos. De hát nagyon kevés lesz a gépen az utas, így a csomag is, csak elosztás, csak emberség kérdése, gáláns matematika, akár valamit át is pakolhatunk, érvelünk neki, miközben fogy az idő az indulásig. Ám a kufár hajthatatlan. Aztán azt kérdezi tőle az a harmadik, hogy ha ráfizetünk, akkor már nem számít a gépnek az a két kilogramm túlsúly? Erre a kalmár már csak azt nyögi oda, hogy „nos”... Igen: akkor már nem.
Csakhogy az a „nos”, az magyarul hagyja el a száját. Ekkor az a harmadik, a példakép velünk együtt megdöbben. Látom, ahogy a tekintete az alkalmazott szíve fölötti névjegyre téved, majd elképedve azt kérdi tőle: „Maga magyar?” „Persze” ‒ vágja rá az egyenruhás. Az a harmadik, a bajnok pedig csupán ennyit válaszol visszafogottan: „Szégyellje magát.” Aztán odafordul hozzánk, és azt mondja: „Ez most fáj. ‒ Gyertek, menjünk innen kicsit távolabb!”
(Otthagyjuk az ellenőrt, akinek ma is emlékszem jelentéktelen nevére.) Egy padhoz megyünk, ahol az a harmadik, a hős ‒ mielőtt leülnénk ‒ kezet nyújt, hogy bemutatkozzon, de mielőtt megtehetné, azt mondom neki halkan: „Köszönjük, Tibor!” Őszinte meglepettséggel mosolyodik el, és miközben kezet fogunk, csak annyit mond: „Igen, szia, Benedek Tibor vagyok”
- írta a LeShow nevű olvasó a Nemzeti Sporton. /ripost.hu
