Mondhatni természetes volt, hogy amikor munkahelyemre egy új csinos és fiatal fénymásoló lány érkezett, azonnal felfigyeltem rá. Kezdeményezni nem mertem (munkahelyi zaklatás...), de gyönyörű vonalait, mosolygós, huncut szemeit nem tudtam nem észrevenni. A szemeire azért figyeltem fel, mert mindig olyan mélyen és áthatóan nézett. Eleinte nem is akartam elhinni, de tény: valamiért megtetszhettem neki. De még ekkor sem mertem hozzá közeledni, ő volt az, aki utánam jött egy ebédszünetben és leült mellém egy kisvendéglőben.
Tímeával néhány héten múlva már bensőséges lett a viszonyunk. Egyedül lakott, nem volt nehéz megoldani együttléteinket. Egyre bolondabbul beleszerettem. Kész lettem volna mindent feladni érte. Lestem kívánságait, igyekeztem a kedvében járni. Néhány hónap alatt megszületett bennem a döntés, hogy elválok. Tímeát ünnepélyes vacsorára hívtam, hogy bejelentsem az örömhírt. Korántsem úgy reagált, ahogy vártam. Elsápadt, erőltetetten mosolygott, és azt kérte, várjunk egy kicsit, hiszen még alig töltöttünk együtt néhány hónapot. Egy héttel később pedig – kitette a szűrömet.
Hamarosan az okát is megtudtam: egy nálam jóval fiatalabb motoros fiú van a dolgok hátterében. Azóta nincs se éjjelem, se nappalom. Úgy viselkedem, mint egy szerelmes kamasz. Szánalmasan megalázkodom, és bár tudom, hogy nem lenne szabad, mégis: újra meg újra ott találom magam az ajtaja előtt. Verseket írok hozzá. Még rosszabb: leskelődöm utána. Legutóbb térden állva könyörögtem: jöjjön vissza hozzám. De nem. Egyszer talán rájön: amit tőlem kaphat, azt senki más nem adhatja meg neki.
