Kedves Konyhafőnök Orsi, birizgálja az ujjaimat a billentyűm, úgyhogy engedd meg, hogy írjak neked.
Arról, milyen egy jó konyhafőnök – vagy irodavezető, vagy boltvezető, vagy káefté tulaj, vagy szaktanár. És milyen egy jó tanítvány a mestere mellett. Ugye a versenyzők most még tanítványok egy olyan úton, amely őket konyhafőnökké varázsolja.
Nos, ez az ember elsősorban alázatos. Mindennel és mindenkivel szemben. Jelen műsor esetében a séfek, a műsorvezető, a versenytársak, a stáb, a nézőközösség és az élelmiszeralapanyag az, amellyel szemben elvárható az alázat. Ezt hadd ne magyarázzam tovább, az értelmező szótár pöpecül megfogalmazza helyettem is:
Alázat: “Kellő szerénység; nem zavaró, visszafogott és udvarias viselkedés. Jó modor az emberi kapcsolatok terén a tolakodó, erőszakos, lehengerlő viselkedés helyett.”
Ez az ember tiszteletet ad és felfogja, hogy tiszteletet akkor kap vissza, ha ad is. Hogy tiszteled a másik emberben azt, aki még akkor is, ha az illető neked nem szimpatikus.
Egy jó konyhafőnök-tanítvány, bár odafigyel az egyéni előmenetelére, de korrekt másokkal szemben. Korrekt, fair, úgynevezett csapatjátékos. Ez már nehezített terep, ugyanis kizárólag az alázatos emberek tudnak korrektek is lenni. De alapszabály az, hogy nem gáncsoljuk el a csapattársunkat, mert nem illik.
Egy jó konyhafőnök-tanítvány lesöpri az asztalról korunk egyik népbetegségét, azt a kóros énkép torzulást, amely számára az én, az ÉN, az ÉNÉNÉN a legfontosabb. Az ÉN ugyanis nagyon pusztító tud lenni, hiszen ilyenkor fordul elő, hogy a valós sérelmeken túl belép a játszótérre egy rakás vélt, tehát totálisan valótlan sérelem. Amik aztán felnagyítódnak az emberben és kibugyognak. Esetedben orrhangon történő és nyáladzó fröcsögés formájában, ami több, mint elviselhető.
