Ma 58 éves Csonka András , akinek az volna az egyetlen kívánsága, hogy üzenetét osszuk meg minél többen! " (1. oldal)

Andrással különösen alakult az ismeretségünk. Tíz évvel ezelőtt egy televíziós felvételen találkoztunk először, ahol félórás beszélgetést kellett vele készítenem. Azt hittem, rutininterjú lesz, rutinkérdésekkel és rutinválaszokkal. Aztán én voltam a legjobban meglepve, amikor olyan mélységeket érintettünk, amit csak nagyon ritkán szokott.

Ezt követően bárhol találkoztunk, mindig nagyon kedvesen üdvözölt, és úgy beszélgettünk, mint két régi haver. Hosszú évek óta nem múlhat el úgy születésnap, hogy a Facebookon ne kapjak tőle valami frappáns, kétsoros, általa költött verset. A legutolsón épp ezt küldte: „Feldíszítve áll a karnis, szülinapos ma az Andris…”

Mindezek ellenére valódi, klasszikus nagyinterjút soha nem készítettünk. Sőt, egy évtizedig kérdezőként és riportalanyként nem is volt többé dolgunk egymással.

Bevallom, kicsit tartottam tőle interjúalanyként. Az elmúlt tíz évben ugyanis róla olvastam a legtöbbet, tévés munkái kapcsán szintén rengeteget szerepelt.

Attól tartottam, nem lesz új téma, azt pedig végképp nem szerettem volna, ha önmagát ismétli.

Az élet aztán erre is alaposan rácáfolt.

Amikor hosszú idő után egyeztettük e könyvbe készülő interjú kapcsán a találkozást, azt kérte, hogy a lakásán beszélgessünk. Mondván ott mégiscsak intimebb a légkör egy ilyen jellegű eszmecseréhez.

Ott és akkor egy teljesen új Csonka Andrást ismertem meg.

– Mit kérsz inni? Van szénsavas és rostos üdítő, sőt, tea vagy kávé is.

– Azt, amit te.

– Jó, akkor vizet kapsz. Én azt iszom.

– Remek, köszönöm. Nagyon menő helyen élsz. Az egyik ablakból a Citadellát látni, a másikból a Budai Várat. A tűzijátékokat is a teraszról nézed?

– Amíg le nem vitték a Dunára, addig innen néztem. Most már nehézkesebb. Ez az én birodalmam, itt nyugszom meg. Olyan érzésem van itthon, mintha egy toronyban élnék, ahol nem bánthat senki.

– Ki bántana téged?

– Ezt nyilván képletesen mondtam. Ez a torony-érzés egyébként több mindent jelenthet. Egyfajta védelem, biztosabban érzem magam. Másrészt összefügg a függetlenség iránti vágyammal. Szeretek egyedül lenni, kicsit elcsendesedni. Csak úgy „ellenni” magammal. Ez persze nem mindig jó, mert ha az ember nem mondja ki, nem beszéli meg az érzéseit, az kicsit önmarcangolásnak tűnik.

– Szeretsz egyedül lenni?

– Nagyon. Amikor elköltöztem a szülői házból, azt hittem, itt majd őrült bulik lesznek. Mert odahaza a nagy polgári lakásban üvegajtók voltak, mindenki mindent látott, ott magánéletet sem tudtam élni. Szexuális életet pedig pláne nem. Éppen ezért azt gondoltam, ha külön megyek, enyém lesz a világ, de hamar kiderült, hogy magamnak való pasi vagyok, és nem is voltak itt olyan nagy vendégségek. Imádok másokhoz menni, és természetesen ide is jöhetnek, de nincsenek nagy főzőcskézések.

– Apropó, főzés. Mielőtt jöttem volna, azt mondtad a telefonban, hogy gyorsan elugrasz kajálni, amíg ideérek. Mindig étteremben eszel?

– Igen. Van itthon legalább nyolc-tíz szakácskönyvem, de amint nekikezdek egy-egy új kajának, kudarcot vallok. Amikor írják ezek a rohadt könyvek, hogy „ízlés szerint”, akkor már elmegy a kedvem. Mi az, hogy ízlés szerint? Írják meg pontosan, hogy mit kell beletenni, mert nekem nincs ízlésem.

– Igényled, hogy főtt étel legyen az ebéded?

– Nagyon! Persze itthon is van kaja, mert vásárolok. Szegény anyám, amíg élt, a tartós tejek dobozában rakta be a mélyhűtőbe az ételeket. Tele is volt mindig a hűtő, nekem csak ki kellett onnan vennem. Amikor meghalt, ez is nagy problémát okozott, hogyan lesz megoldva ezek után az étkezésem. Lett néhány törzshelyem itt Budán, sőt, Pesten is, a színházak környékén.