Ma találkoztam valakivel, valakivel, aki valami olyasmit tett, hogy ameddig élek, mindig emlékezni fogok rá és erre a napra is! - Szerintetek helyesen cselekedtem vele? Ti mit tettetek volna? (2. oldal)

Általában csak ott belül valami, de ha nagyon sokat sírok, akkor a szemem is szokott. – válaszoltam. Látom, hogy gondolkodik, mindeközben a két kis kezével, közrefogta a fejem. Ismét megszólal: És melyik fáj jobban? Ami ott belül fáj. – válaszolok. Erre ő: Tudod, hogy mi az? Mondom: Gondolom…. én léleknek hívom. Azt mondja: Igen, az. Ekkor azt éreztem, hogy egy 70 éves ember bölcsességével beszél hozzám…..

Az fáj a legjobban. Tudom, most szeretnéd megkérdezni, milyen érzés, hogy nem úgy látok, ahogyan te. Nekem nem rossz, mert én nem emlékszem arra az időre, amikor még láttam. Lehet, hogy így sokkal szebb dolgokat látok és tudod, - ekkor egészen közel hajolt hozzám és suttogva mondta- látom az angyalkákat is. Én is suttogva kérdeztem: És ők milyenek? Ő komolyan válaszolt: Mindig kedvesek, de nem mindig mosolyognak. Erre megkérdeztem: Haragudni is szoktak? Azt mondja: Nem, nem haragszanak, ők nem olyanok, ők nem is tudnak haragudni. Csak tudod, néha nagyon sok a dolguk.

Elmosolyodtam, és Ő is. Szép lehet az a világ, amit te látsz. –mondom. Olyan, mint amilyennek elképzelem. – feleli. Amikor akarom, akkor nagyon szép, de van, amikor nem annyira. Van, amikor néha szomorú vagyok, mert nem tudok elképzelni valamit. Például a tegnap anya mondta, hogy a kardigánja lila. A lilát nem tudom elképzelni és az nagyon bánt. Megkérdeztem, ismeri-e a virágokat. Igennel válaszolt. Nagyon sokat ismer. Tavasszal és nyáron is mindig nézegeti. Kérdeztem, hogy van-e közötte, apró és nagyon puha, bársonyos, amelyiknek ibolya a neve.

Azt mondja igen, arra jól emlékszik, az nagyon szép. – elmosolyodott. Na, látod, olyan a lila.- mondtam. Láttam, hogy nagyon töri a kis eszét. Egyszercsak elmosolyodott és azt mondja: Köszönöm szépen, hogy megmutattad nekem a lilát, már tudom, hogy milyen. Ekkor édesanyja felé fordult és azt mondja: Anya, szép a kardigánod. Sajnos el kellett köszönnöm újdonsült kis barátomtól.Kértem tőle, engedje meg, hogy búcsúzóul adjak neki egy puszit. Odahajoltam és megpusziltam. Ő pedig két kis karjával átölelte a nyakamat és a fülembe súgta: Szeretlek. Erre ismét eleredtek a könnyeim, pedig minden létező erőmet összeszedtem, de nem tudtam visszatartani és csak annyit sikerült mondani: Én is szeretlek.

Mosolygott és búcsúzóul mégegyszer megsimogatta az arcomat…….És, hogy mennyi mindent tanított nekem ez a kis ember, azt el sem tudom mondani. Úgy éreztem, hogy egészen más ember lettem. Másképpen látom a világot, mint ahogyan a reggel láttam. És mostmár tudom, ha nem mindig olyan szép valami, akkor lehunyom a szemem és szépnek képzelem, és akkor, az én világomban azonnal széppé változik……. Mindannyian élhetünk egy szebb világban…….. ha megtanuljuk elképzelni."

Kovács Magdolna írása