A kutya sem pihen a repülőtéren – az alvó katonát őrzi
1. rész – Csendes őrség a B terminálban
A nemzetközi repülőtér B terminálja ilyenkor kora reggel még csak ébredezett. A neonfények tompán vibráltak, a hangosbemondó ritkán szólalt meg, csak a padlón visszhangzó cipőkopogás és a távoli kávégép zúgása jelezte, hogy az épület él.
Egy középkorú férfi, Takács Gábor, épp úton volt haza Brüsszelből. A csatlakozó járatára várt, kezében bőrönd, vállán egy kopott aktatáska. Már majdnem elhaladt a 17-es kapu mellett, amikor megállt. Valami nem mindennapit látott.
A földön, a hideg kőpadlón egy fiatal katona feküdt – Kiss Máté szakaszvezető, alvó arccal, egyik karját a feje alá hajtva, mintha párna lenne. Mellette, szinte ráhajolva, egy német juhászkutya feküdt mozdulatlanul. Fülét hegyezte, szemét nem vette le a környezetéről. Feszült figyelemmel pásztázta a környéket – ő nem aludt.
Takács Gábor óvatosan közelebb lépett, de a kutya egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy megálljon. Nem morgott, nem ugatott – csak nézett. Intelligens, éber, hűséges szemekkel.
– Ez… ez hihetetlen – suttogta Gábor maga elé. Elővette a telefonját, és készített egy képet. Nem tudta megállni. A jelenet egyszerre volt megható és megdöbbentő.
Mögötte egy alkalmazott is megállt. Kovács Lilla, a takarító személyzet tagja, épp a mosdóból jött ki vödörrel a kezében.
– Jaj, ez a fiú még mindig itt alszik? – kérdezte halkan Gábortól.
– Ismeri őket? – fordult felé Gábor, lehalkított hangon.
– Tegnap este óta itt vannak. Egy egész egység érkezett, tízen lehettek, két kutyával. Ez a fiú az egyikük. Már nem tudom, indultak vagy jöttek, de úgy tűnt, kimerültek.
A kutya egy pillanatra Lillára nézett, majd visszafordította a fejét, hogy újra a gazdáját őrizze.
– Látszik, hogy ő a gazdája – jegyezte meg Gábor halkan. – Olyan, mintha vigyázna rá, míg alszik. Vagy fordítva… talán csak azért fekszik mellette, mert ott érzi magát biztonságban.
Lilla bólintott.
– Ezek a katonakutyák más világ. Az egyik őr tegnap mesélte, hogy ezeket a kutyákat robbanószer-keresésre, mentésre, sőt, sebesültek megsegítésére is kiképezik. Azt mondta, gyakran többet tudnak, mint az emberek. És sosem hagyják el azt, akit szeretnek.
Gábor lenézett a fiatal férfira. Arca sápadt volt, de nyugodt. Nem úgy aludt, mint aki nyaralni készül – hanem mint aki napok óta először tudott végre lehunyni a szemét.
A kutya nyakában biléta csillogott. A rajta lévő név: Rex.
– Rex… – mondta ki Gábor halkan. – Hát te egy igazi hős vagy, igaz?
Mintha megértette volna, a kutya nem mozdult. Csak az egyik fülét billentette fel.
A környék lassan élénkülni kezdett. Egy stewardess gurult el mellettük, majd két turistacsalád kísérője. Egyikük lelassított, majd a telefonját elővette, akárcsak Gábor.
– Ez gyönyörű – mondta egy fiatal nő, akinek arcán könny ült meg. – Ritkán látni ilyet. Egy katona és a társa... az igazi hűség.
Lilla sóhajtott.
– Az emberek sokszor elfelejtik, hogy ezek a kutyák nem csak felszerelés. Ők társak. Sőt, néha az egyetlen barát, akire mindig számíthatnak odakint.
Gábor elrakta a telefonját, de a kép, amit készített, már elindult az online világban. Mire elérte a csatlakozó gépét, a fotót több ezren osztották meg.
A képaláírás mindössze ennyi volt:„Ő nemcsak kutya. Ő az őrszem.”
Kiss Máté szakaszvezető csak másfél órával később ébredt fel. Amikor kinyitotta a szemét, egy pillanatra nem tudta, hol van. A repülőtér neonfényei tompán világítottak, az utastér megtelt utasokkal, kofferekkel, kávéval a kézben telefonáló emberekkel. A B terminál már teljes ébrenlétben volt.
Rex feje az övéhez simult. Máté nem mozdult azonnal. Megsimogatta a kutya fejét.
– Jó reggelt, bajtárs – mormolta rekedten. – Te végig őrködtél, mi?
Rex megnyalta Máté kezét válaszul. Ekkor lépett oda egy ismerős hang.
– Végigaludtad az egész reggelt, Máté. Még a biztonsági őr is hagyta – mondta mosolyogva egy magas, széles vállú férfi. Juhász Zoltán törzsőrmester, az egység parancsnoka.
– Fáradt voltam, főnök. A gépen nem jött álom a szememre – válaszolt Máté, miközben feltápászkodott. – És Rex sem engedte, hogy túl messzire sodródjak.
Zoltán elnézően bólintott.
– Az biztos. Ha valaki odalépett volna, Rex azonnal jelez. Láttam tegnap este is, amikor a franciák odajöttek kérdezősködni. Megállás nélkül figyelt.
– Nem csak kutya. Ő... a másik felem – jegyezte meg csendesen Máté.
– Tudom – felelte Zoltán, majd kicsit komolyabbra váltott. – Hallottam, mi történt Herátánál. Hallottam, mit csinált Rex. Hogy kiszagolta a rejtett gránátot, és te a ház másik oldalán mentetted ki a civileket.
Máté elhallgatott. A tekintete egy pillanatra sötét lett.
– Két gyereket húztunk ki. Egy kislányt és a nagyapját. A robbanás után már csak... csönd volt. A másik ház nem állt már.
Zoltán a vállára tette a kezét.
– Hőstetteket vittetek véghez, de ez nyomot hagy. Mindenkin. Főleg rajtatok, akik ott voltatok.
Rex halkan nyüszített. Máté lehajolt, megsimogatta.
– Ő jobban viseli, mint én. Tudod, néha azt kívánom, bárcsak én lennék kutya. Akkor nem kérdezném meg magamtól naponta, jól tettem-e mindent.
– Te ember vagy – mondta Zoltán halkan. – Ő meg a legjobb kutya, akit valaha láttam. És együtt vagytok egy csapat.
Ekkor lépett oda egy nő. Civil ruhás, de egyértelműen nem turista. Horváth Anna hadnagy, a katonai pszichológus, aki a csapattal utazott. Kezében tablet, fülében bluetooth-fülhallgató.
– Máté, beszélnünk kell majd – mondta szelíden. – Nem most, de a héten. A parancsnokság kéri, hogy minden, a műveletből visszatért katona beszéljen velem. Már csak te és Rex vagytok hátra.
– Mi ketten? – kérdezte Máté, kissé értetlenül.
– Igen. Ő is résztvevő. És tudod mit? Sokat elárul a viselkedése. A kutya állapota sokszor a gazdájáról mesél.
Máté bólintott. Tudta, hogy eljött az idő, hogy ne csak előre nézzen – hanem egy pillanatra vissza is.
– Jó, hadnagy. Holnap reggel megfelel?
– Tökéletes – mosolygott Anna. – És Rex is jöhet. Hozok neki valami finomat.
A kutya, mintha megértette volna, csóválni kezdte a farkát.
Gábor – az utas, aki korábban lefotózta őket – eközben a repülőtér egyik kávézójában ült. A fotója, amit feltöltött, már több mint tízezer megosztásnál járt.
A kép alatti hozzászólások sorra érkeztek:
- „A hűség szobra…”
- „Többet tesz, mint sok ember.”
- „Ez a fotó megríkatott. Tisztelet a katonának és a kutyának is!”
És volt egy üzenet, amit különösen sokan kedveltek:
„Nem számít, hol alszunk. Ha valaki őrzi az álmunkat, az otthon már úton van felénk.”
Egy héttel később, egy katonai kiképzőbázison, az alföldi síkság közepén, a reggel halkan ébredt. A nap még épp csak megérintette a sátrak tetejét, amikor Kiss Máté szakaszvezető a központi irodához sietett. Kezében egy hivatalos boríték volt. Az ajtó előtt megállt, vett egy mély levegőt, majd kopogott.
– Szabad – szólt ki Juhász Zoltán törzsőrmester.
HirdetésMáté belépett, Rex csendesen követte, mint mindig.
– Megjött a parancs – mondta Máté halkan, miközben letette a borítékot az asztalra.
Zoltán felnyitotta, átfutotta. Aztán levette a szemüvegét, és hosszú másodpercekig csak nézte a papírt.
– Áthelyezés… – mormolta végül. – De csak a kutyára vonatkozik?
– Igen – bólintott Máté. – Rexet új párral osztják be. Egy hadnagyhoz, aki most tér vissza egyetlen társa elvesztése után.
– Te pedig?
– Maradok. Vezető kiképzőként. Az új állományt oktatom majd.
Zoltán felállt, megkerülte az asztalt, és Máté vállára tette a kezét.
– Tudom, hogy ez fáj.
– Több mint fáj – felelte Máté, és alig hallhatóan hozzátette: – Olyan, mintha valaki kitépné belőlem az elmúlt éveket.
A háttérben Rex figyelt. Szemeiben nyoma sem volt félelemnek vagy bizonytalanságnak – csak kérdés ült bennük. „Mi történik most?”
Máté lehajolt hozzá.
– Bajtársam voltál, Rex. Nem egyszerűen kutya. Ott voltál velem minden robbanásnál, minden éjszakában, amikor nem tudtunk aludni. Amikor azt hittem, nem élem túl, a tested súlya volt az egyetlen biztos pont a világban.
A kutya odanyomta az orrát Máté tenyerébe.
– Egy új embernek kell segítened most. Valakinek, aki úgy néz majd rád, mint én. Aki rád bízza majd az életét.
– Megengeded, hogy elkísérjelek az átadásra? – kérdezte Zoltán.
Máté bólintott.
Délután, a bázis gyakorlóterén találkoztak az új katonával, Németh Ágostonnal, fiatal hadnagy, szűkszavú, karján friss kötés.
– Szia, Rex – mondta halkan, miközben letérdelt a kutya elé. – Sokat hallottam rólad.
Rex először nem mozdult. Mátéra nézett, mintha engedélyt kérne. Aztán lassan Ágostonhoz lépett, megszimatolta, majd leült elé.
Máté nem szólt semmit. Csak állt, ökölbe szorított kézzel.
Zoltán lépett mellé.
– Ez a legnehezebb parancs, amit valaha teljesíteni kellett, mi?
Máté bólintott. – Igen. Ez volt az utolsó közös szolgálatunk.
Ágoston felállt, Rex oldalához lépett, és tisztelgett.
– Köszönöm, szakaszvezető.
– Ne köszönd. Vigyázzatok egymásra.
Este Máté egyedül állt a bázis szélén. A nap már lebukott, csak az árnyékok mozogtak. A telefonján megnyitotta azt a fotót, amit még a repülőtéren készített róla Gábor. Ő és Rex – a hűséges társ, aki akkor sem pihent, amikor mindenki más aludt.
A kép alá új bejegyzést írt:
„Ő most más álmát őrzi. De az én szívemben mindig az én őrszemem marad.”
Máté lassan zsebre tette a telefont, majd felegyenesedett. Tudta, hogy a fájdalom nem múlik el – de helyet ad valami másnak. Egy új generációnak, új bajtársaknak. És a biztos tudatnak, hogy egy kutya, valahol odakint, most is őrzi valakinek az álmát
