A vizsga vége felé jártunk, amikor felajánlottam neki, hogy választhat az azonnali közepes és a négyesért való további kérdések között. Mondanom sem kell, hogy melyiket választotta.
A vizsga végeztével úgy éreztem, meg kell dicsérnem. Alázatos volt és tisztelettudó, amiről én ma is úgy véltem, nem nekem szólt, hanem a történelemnek, a tudománynak, az egyetemnek. Emlékszem, amint hatalmas tenyerét megszorítva gratuláltam az eredményhez.
Minden szempontból fel kellett néznem rá. Benedek Tibor alázata és személyisége meghazudtolt mindent, amit előzőleg gondoltam róla.
„Tudja, Tanár Úr – mondta (a megszólítása szíven ütött) -, nagyon szerettem mindig is a történelmet és igyekeztem felkészülni erre a vizsgára is, de olyan nagyon kevés időm volt rá.” Valamit mondhattam, miközben felálltunk és az ajtó felé kísértem. Nem láttam az arcán azt az örömöt, ami oly sokszor tükröződött rajta a medencében – nyilván nem volt maradéktalanul megelégedve magával, hiszen csak négyest kapott. Mégis, valamiféle megkönnyebbülést láttam az arcán, mint minden kikísért diákén. Odakint a folyosón tágra nyílt szemű diáklányok és történészhallgatók várták. Behívtam a következő vizsgázót.
Ám mielőtt becsuktam az ajtót, a folyosóról Benedek Tibor még rám nézett, és azt mondta: „Köszönöm.” Nem tudom, a négyesnek szólt-e, vagy annak, hogy csak diákként kezeltem.
Úgy éreztem, talán az utóbbi lehetett számára a fontosabb. Szép tiszta helyzet volt. Semmi allűr, csak tisztán Benedek Tibor és az ő tiszteletet érdemlő tudása.
Az a legenda járta, hogy a Kar alapító dékánja, Maróth Miklós tanár úr nyilatkozatot tett: Benedek Tibor esetében nincs korlátozás, addig jár az egyetemre, amíg be nem fejezi. Ha húsz évig, akkor addig. Úgy húsz éve lehetett ez a vizsga, ahol kicsit mindketten megmérettettünk: a pályakezdő oktató és a bajnok hallgató.
Ezt az élményt őrzöm magamban róla – az örök pázmányos, a többé már sohasem vénülő öregdiákról”.
