Komár László emléke ma is él, pedig már 13 éve nincs közöttünk
Komár László neve ma is különös melegséget ébreszt azokban, akik vele együtt élték meg a magyar rock and roll egyik legszebb korszakát. A „magyar Elvisként” emlegetett énekes már 13 éve nincs közöttünk, de a hangja, a dalai, a színpadi mozgása, a mosolya és az a könnyen felismerhető, semmi mással össze nem téveszthető lendület ma is ott él sokak emlékezetében. Nemcsak előadó volt, hanem egy korszak hangulata, egy generáció fiatalsága, egy olyan figura, aki a színpadra lépve pillanatok alatt magára húzta a figyelmet. Ha ma is köztünk lenne, a nyolcvanadik születésnapját ünnepelné, és bizonyára rengetegen köszöntenék őt régi felvételekkel, dalokkal, történetekkel és azokkal az emlékekkel, amelyek egy-egy sláger hallatán azonnal visszahozzák a régi időket.
A rajongók közül sokan ilyenkor újra előveszik a felvételeket, meghallgatják a legismertebb dalait, vagy csak csendben emlékeznek arra az emberre, aki a magyar könnyűzenében nem egyszerűen jelen volt, hanem nyomot hagyott. Komár László dalai nem múzeumi emlékek lettek, hanem olyan dallamok, amelyek még ma is megmozdítanak valamit az emberben. Aki fiatalon hallgatta őt, annak ezek a számok a fiatalságot, a táncot, a régi házibulikat, a rádióból szóló zenéket és a televíziós fellépések hangulatát idézik. Aki később fedezte fel, az egy olyan előadóval találkozhatott, akinek nem kellett magyarázni, mi az a színpadi jelenlét, mert egyszerűen benne volt minden mozdulatában.
Komár László sírjánál járva ma is nehéz nem meghatódni. A virágok, mécsesek és apró emlékek azt mutatják, hogy a közönség nem felejtette el. Nem harsány ünneplés ez, hanem csendes, emberi emlékezés, amely talán még többet mond minden nagy szónál. Egy sírhely előtt állva az ember nemcsak azt érzi, hogy egy ismert énekes nyugszik ott, hanem azt is, hogy egy egész korszak darabja maradt hátra vele. Ezért szorul össze sokak szíve, amikor kimondják: Komár László már 13 éve nincs köztünk, de az emléke még mindig él.
Egy kis faluból indult, és az ország egyik kedvence lett
Komár László 1944-ben született Adásztevelen. Nem nagyvárosi csillogásból érkezett, nem kész reflektorfény várta, mégis olyan természetes erőt, energiát és színpadi ösztönt hozott magával, amely hamar kiemelte őt a többiek közül. Már fiatalon látszott rajta, hogy a zene számára nem egyszerű szórakozás, nem átmeneti hobbi, hanem életforma. Olyan ember volt, aki nem csak szerette a rock and rollt, hanem a tartásában, a mozdulataiban, a hangjában és a színpadon mutatott lendületében is benne hordozta.
A Tacskó, majd a Scampolo együttessel vált ismertté, és rövid idő alatt a magyar könnyűzenei élet egyik meghatározó alakjává nőtte ki magát. A közönség azonnal megérezte benne azt, amit nem lehet megtanulni, nem lehet begyakorolni és nem lehet pusztán külsőségekkel pótolni: a valódi színpadi jelenlétet. Komár László nemcsak elénekelte a dalokat, hanem megélte őket. Nem úgy állt ki a közönség elé, mint aki elvégzi a feladatát, hanem úgy, mint aki tényleg abban a pillanatban él, amikor megszólal a zene.
Mozgása, hangja, öltözködése és egész lénye azt sugározta, hogy a rock and roll számára nem póz volt, hanem vérmérséklet. Abban az időben, amikor Magyarországon a könnyűzene még egészen más keretek között működött, ő valami szabadabbat, lendületesebbet, vadabbat és fiatalosabbat hozott a színpadra. A dalaiban és fellépéseiben ott volt a menekülés a hétköznapok szürkeségéből, a vágy egy színesebb, mozgalmasabb, szabadabb világ után. Talán éppen ezért szerették annyian, mert nemcsak énekelt, hanem életérzést adott.
Komár Lászlóban volt valami közvetlen és emberi, ami miatt a közönség nem távoli sztárként nézett rá. Egyszerre volt rajongott előadó és ismerős figura, akiről az ember el tudta hinni, hogy ugyanabból a világból jött, mint a hallgatói, csak éppen több tűzzel, több bátorsággal és több színpadi ösztönnel. Aki látta őt élőben, sokszor nemcsak egy koncertre emlékezett, hanem arra az érzésre is, hogy ott és akkor valami felszabadító történt.
A „magyar Elvis” nem másolt, hanem saját világot teremtett
Nem véletlenül ragadt rá a „magyar Elvis” elnevezés. Komár László rajongott Elvis Presley világáért, de nem egyszerű utánzóként vált népszerűvé. Nem arról volt szó, hogy valaki lemásolt egy külföldi példaképet, hanem arról, hogy egy magyar előadó megtalálta azt a zenei és színpadi nyelvet, amelyen keresztül hitelesen tudta közvetíteni a rock and roll erejét. Elvis hatása érződött rajta, de Komár László saját karaktert, saját magyar ízt és saját szenvedélyt tett hozzá ehhez a világhoz.
A lányok rajongtak érte, a fiúk felnéztek rá, a közönség pedig minden fellépésén érezhette, hogy a színpadon nem egy véletlenül sikeressé vált énekes áll, hanem valaki, aki oda született. Volt benne lendület, vagányság, humor és egyfajta kedves magabiztosság, amitől a nézők hamar a szívükbe zárták. A fekete lakkcipő, a jellegzetes mozgás, a mosoly és a dalok együtt olyan képet adtak róla, amely ma is könnyen felidézhető azoknak, akik szerették.
HirdetésLegismertebb dalai ma is sokak fülében ott csengenek. A „Mondd kis kócos”, a „Táncoló fekete lakkcipők” és a „Húsz év múlva” nem egyszerű slágerek voltak, hanem generációs emlékek. Ezek a dalok házibulikon, rádióműsorokban, televíziós fellépéseken, családi összejöveteleken és nosztalgiaesteken éltek tovább. Sokan ma is pontosan emlékeznek arra, mikor hallották először valamelyiket, kivel táncoltak rá, vagy milyen időszakot idéz fel bennük egy-egy refrén.
Az igazi sláger nemcsak dallamként marad meg, hanem érzésként is. Komár László dalai ilyenek voltak. Mosolyt hoznak, néha egy kis szomorúságot is, de leginkább azt a régi, ismerős életérzést, amelyben ott volt a fiatalság, a szerelem, a tánc, a szabadság és az a hit, hogy egy jó dal néhány percre mindent könnyebbé tud tenni. Ezért nem kopott meg a neve. Ezért van az, hogy ha megszólal valamelyik ismert dala, sokan ma is azonnal dúdolni kezdik.
Viharos élet, nagy szerelmek, emberi történetek
Komár László magánélete sem volt csendes. Ahogy a színpadon, úgy az életben is szenvedélyesen élt. Ötször házasodott, és két gyermek édesapja lett: Balázsé és Karolináé. A róla szóló történetekben gyakran keveredik a csillogás, a szerelem, a fájdalom, a nosztalgia és az a fajta emberi esendőség, amelytől egy ismert előadó nem távolibbá, hanem közelebbivé válik. Nem volt hibátlan ember, de éppen ettől maradt hús-vér alak a közönség emlékezetében.
Sokan éppen azért szerették, mert nem egy makulátlanra csiszolt legenda képe maradt utána, hanem egy valódi emberé, aki nagy érzelmekkel élt, nagy lendülettel szeretett, hibázott, küzdött, örült és szenvedett. A színpadon ugyanaz az erő érződött rajta, amely a magánéletében is jellemezte: intenzíven jelen volt mindenben, amit csinált. Ez a szenvedély tette felejthetetlenné, de ez adta a róla szóló történetek emberi mélységét is.
Különösen megható történet, hogy lányának, Karolinának három kazettát hagyott hátra személyes üzenetekkel. Ezeket csak felnőttként kaphatta meg. A tartalmuk máig nem ismert a nyilvánosság előtt, és talán jobb is így. Vannak mondatok, amelyek nem a közönségnek szólnak, nem címlapokra valók, nem kívánnak magyarázatot. Vannak üzenetek, amelyeket egy apa nem a világnak, hanem egyetlen ember szívének hagy hátra.
Ez a történet sokat elmond arról, hogy Komár László mögött nemcsak a színpadi figura állt, hanem az ember is. Az apa, a társ, a barát, az előadó, aki tudta, hogy az életben vannak dolgok, amelyeket már nem lehet egy koncerten, egy interjúban vagy egy dalban elmondani. Ezért hagyott maga után olyan személyes üzeneteket, amelyek csendben őrzik az apai szeretet nyomát. Ettől válik még meghatóbbá az emlékezés, mert a nagy dalok mögött ott van egy családi történet is, amely nem a nyilvánosságra, hanem a szeretetre tartozik.
A sírhely, ahol ma is mécsesek őrzik a magyar rock and roll egyik nagy legendáját
Komár László nyughelye az Új köztemetőben található. Aki ellátogat oda, nem hangos rajongással találkozik, hanem csenddel, virágokkal, mécsesekkel és azzal a különös érzéssel, hogy ott nemcsak egy ember, hanem egy korszak emléke is nyugszik. A rajongók ma is visznek virágot, gyertyát és apró személyes emlékeket. Ezek a gesztusok nem látványosak, mégis sokat mondanak. Azt üzenik, hogy Komár László nem tűnt el a halálával.
Komár László 2012-ben hunyt el. Halála sokakat megrendített, mert vele nemcsak egy énekes távozott, hanem egy jellegzetes hangulat, egy magyar rock and roll-világ és egy olyan előadói karakter is, amelyből kevés volt. Mégsem lehet róla egyszerűen múlt időben beszélni. A dalai ma is megszólalnak, a régi felvételeken ma is ugyanazzal az energiával lép a mikrofonhoz, és a rajongók emlékezetében ma is az a mosolygós, lendületes, fekete lakkcipős figura maradt, aki képes volt megtölteni élettel a színpadot.
Ezért szorul össze az ember szíve a sírjánál. Mert érzi, mennyi minden maradt utána: dalok, történetek, szerelmek, családi emlékek, koncertek, televíziós pillanatok és egy hang, amelyet nem lehet összetéveszteni senki máséval. Komár László pályája ma már zenetörténet, de azoknak, akik látták őt élőben, ennél sokkal több. Személyes emlék. Fiatalság. Tánc. Nyári esték. Rádióból szóló dallamok. Egy korszak, amikor a rock and roll még lázadásnak, szabadságnak és ünnepnek számított.
Ő volt az, aki ezt az érzést magyarul, magyar közönségnek, mégis nemzetközi lendülettel tudta átadni. Ezért szerették annyian, és ezért szeretik ma is. A nyolcvanadik születésnap fájdalmas évforduló, mert eszünkbe juttatja, mennyi mindent adhatott volna még. De közben hálás évforduló is, mert lehetőséget ad arra, hogy újra kimondjuk: Komár László fontos része a magyar könnyűzene történetének.
Aki vele nőtt fel, annak a dalai nemcsak zenék, hanem életdarabok. Aki később fedezte fel, annak egy olyan világot mutat meg, amelyben a színpadon még nemcsak előadás volt, hanem valódi jelenlét. Komár László 80 éves lenne. 13 éve nincs köztünk. De amíg valaki meghallja a „Mondd kis kócos” első sorait, amíg valaki mosolyogva dúdolja a „Táncoló fekete lakkcipők” dallamát, amíg mécses ég a sírjánál, addig a magyar Elvis velünk marad.
