NIncs az a karrier, pozíció, szerep stb, amiért egy nőnek bármit is adnia kellene a foglalkozásán kívül.
Amióta a pályán vagyok, én vagyok az ügyeletes “szőke bombázó”. Megint el kell, mondjam, nem az én szerepköröm szerintem, de boldogan csináltam. Az a lány/nő tudtam lenni, aki sosem voltam. Eljátszhattam bármilyennek. Le kellett vetkőznöm néha, de - bármennyire is introvertált alkatnak tartom magam - meg akartam oldani a szerepeket. Musicalekben dobáltam a lábaimat, énekeltem, táncoltam miniruhában, szteppcipőben, jöttem le tollakkal a hátamon a lépcsőn, stb. Adod azt, amit egyébként nem csinálnál, bevállalva egy csomó mindent, amit egyébként nem vállalnál, csak mert színész vagy és bármit megtehetsz. Bármi belefér és ez fenomenális. Miközben én egy baromi konzervatív csaj vagyok.
Dolgoztam Marton Lászlóval, négy éven keresztül. Egyetlen, harmadéves “zenés osztályos”-ként odavett a Vígbe gyakorlatra. Többször ültem mellette a nézőtéren, voltam az irodájában négyszemközt vele, szakmáról beszélgetve. Soha, semmilyen “üzenetet” nem küldött felém, amitől rosszul éreztem volna magam, mint nő, egy férfi társaságában.
Ebben a világban, ahol most divat a női emancipáció, most épp meg vagyunk sértődve férfiakra. Most ki lehet adni, bátrak leszünk és lázadunk. De ez csak minket stresszel. Nem ettől leszünk emancipáltak és erős nők, hanem az önmagunkba vetett hitünktől. Igenis tehetünk róla, ha egy férfi félreért minket.
Nem érdekes, hogy mit gondol rólunk a Világ.
Oroszlán Szonja"
