Máig gyötör a gondolat, hogy végzetes hibát követtem el, amikor elváltam tőle. Ő azóta kivirult, én meg szenvedek. De nincs visszaút.
Egyidősek voltunk, azaz hogy Mari két héttel idősebb volt nálam. Istenem, mennyit cukkoltam őt emiatt…! Becéztem azzal, hogy „te, vén szatyor” – amit én akkor nagyon viccesnek találtam. Gondoltam, jó a humorom, és ártatlan viccelődéssel nem bánthatom meg. Pedig – ma már tudom –, nagyon bánthatták ezek a „jámbor” ugratások. Később, amikor már jó pár pofont kaptam az élettől, ráébredtem, hogy amit én viccesnek hittem, az nyers, primitív jópofaság – és még csak nem is az! Akkor már én is tudtam, hogy egy nőnek a korával soha, semmiképpen nem szabad viccelődni. Így is kész csoda, hogy olyan sokáig elviselt engem.
Amikor egyszer kiderült, hogy szeretője van, akkorra én már tucatnyi félrelépést hagytam a hátam mögött, amelyeknek egy része ki is derült. És bár amikor ő lebukott, azonnal szakított, én, a sértett férj ezt az egyetlen esetet sem tudtam megbocsátani. Még évekkel később is a szemére hánytam.
