" Dani mindig a hétvégéket várta, már hétfőn arról beszélt, mit kellene csinálnunk, hová kellene mennünk szombaton és vasárnap. Olyan volt, mintha gyorsan, de biztosan be akarna zsebelni sok élményt, mielőtt késő lesz. De az is lehet, hogy neki ez volt az igazi szabadság, amikor kiszakad a munka börtönéből, és repülhet. Én sokszor inkább pihentem volna, vagy haladtam volna a teendőimmel a lakásban, de nem tettem szóvá, inkább igyekeztem hétköznap mindig egy kis lépéssel közelebb lenni a tiszta otthon kategóriához, mert tudtam, hogy Dani megőrülne az itthon ücsörgéstől. Sikeres volt a munkájában, de nem szerette igazán, tudtam, hogy másra vágyik, minthogy egész nap mások cégeinek számaival variáljon napestig, de nem lépett, mert nagyon jól éltünk belőle. Így hát maradtunk hétvégén élő család. Sokszor már pénteken elindultunk valahová, hogy szombaton már kora reggel kezdődhessen a túra, az evezés, a biciklizés vagy bármi, ami a szabadban történik. Hiába láttam, hogy karikás szemekkel kel, és sokkal jobb lenne, ha végre kialudná magát, leállíthatatlan volt. A kicsik persze élvezték, hiszen ők mindenütt utasként, nyakból, hordozóból, gyerekülésből trónolva tekintettek le a körülöttük elhaladó világra. Néha kicsit megálltunk szusszanni, de késő délutánnál előbb soha nem értünk a szállásra. Ha volt is wellness részleg a hotelban, akkor azt nekem már se időm, se erőm nem volt meglátogatni. Vasárnap este aztán hazaestünk, s kapkodva készülődtünk a reggel induló hétköznapokra.
Dani fáradtan kelt hétfőnként, kora reggel, de boldog volt, ahogy a gyerekeink is, nem úgy tűnt, mint aki egy hatalmas kővel a nyakán megy munkába. Erős, a negyvenes éveinek elején járó férfi volt, aki a családjáért a világot legyőzi, legalábbis ő így gondolta.
HirdetésKedden reggel történt. Még csak ébredeztem a hálószobában. Tompa puffanást hallottam a konyha felől. Nem olyan volt, mint amikor Dani reggelente leejt ezt-azt, hanem mint amikor egy nagy zsák dől el, s ütődik oda valaminek. Nem mozdultam, mert nem tudtam eldönteni, hogy tényleg bentről vagy inkább az utcáról hallottam a zajt. Füleltem, de semmi. Amikor már kezdtem volna megnyugodni, szorította össze a szívemet a jeges rémület, hogy a puffanással egyidőben megszűntek Dani reggeli motoszkálásának hangjai. A lányok a szobájukban aludtak, a lakásban pedig azóta néma csend volt. Elment volna? Hiszen mindig csókkal köszön el. Lehajítottam magamról a takarót, s rohantam a konyha felé.
