A lányok szót fogadtak, nem mozdultak, mint később kiderült, összebújva, egymás kezét fogva ültek az ajtótól legmesszebb lévő ponton..
Az orvos sokáig próbálkozott. Szakszerűnek látszott, amit csinált, volt egy ritmusa, ugyanazok a motívumok ismétlődtek újra és újra. Csak az eredménye hiányzott. Dani nem köhögött fel, nem vett egy jó mély levegőt, akkor sem, amikor a mentősök megérkeztek, s folytatták az újraélesztést. Se ember, se gép nem tudott tenni semmit, pedig nagyon sokáig próbálkoztak. Az orvos csak a halál beálltát tudta megállapítani, Danit pedig elvitték boncolásra, hogy megállapítsák, mi okozta a halálát.
Azóta már tudom, mi az a hirtelen szívhalál. Neki a szíve, nekünk a lelkünk halt meg akkor. Nagyon sok idő telt el, amíg felfogtam, hogy nincs. Halvány ködön át néztem végig a temetést, s ugyanezzel a könnyű, összeomolni készülő testtel éltem a hétköznapjaimat. Csak akkor szállt vissza belém egy kis erő, amikor a lányokért mentem az óvodába, később pedig a suliba. Ők sincsenek túl még apjuk elvesztésén, de életerős, okok, ügyes gyerekek. Cinikus humorból építettek védelmező burkot maguk köré, ahová egymáson kívül csak engem engedtek be. Illetve még egy embert. A bőrgyógyászt, Robit, aki megpróbálta visszahozni nekünk a férjet, az apát..
Nem tudatosan, hiszen bár tudják, hogy ott volt, és próbált segíteni, ennek értelmét talán még nem fogják fel. Azt azonban igen, hogy azóta is sokszor jön hozzám. Hozzánk. Nem szerelem ez, de egyre mélyebb ragaszkodás, ami az évek alatt kezd összekovácsolni minket. Talán majd családdá.
Most már mélyen alszanak mindketten, én is jól vagyok. Megint végigpörgött bennem az a szörnyű reggel, Robi látja rajtam, de nem szól, nem mozdul. Mindig megvárja, amíg én teszem meg az első lépést felé. "
