2015
szept
16
Régen láttam annyira megrázó képsorokat, mint a Donyeckben elesett kárpátaljai magyar fiú holttestének fogadását szülőfalujában, Fancsikán.
Hirdetés
[ ]Az út mentén emberek százai, fiatalok és idősebbek, férfiak, nők és gyerekek térden állva fejezik ki kegyeletüket és gyászukat. Nehéz szavakba önteni, mit érez az egyszeri pesti újságíró, ha ezt a felvételt megnézi.
Most így kapásból két dolog jut eszembe:
Tisztelet és düh.
Mélységes tisztelet annak a közösségnek, amely ilyen példás összetartással és torokszorító méltósággal képes megélni a közös fájdalmat.
És tehetetlen düh, zsebben ökölbe dugott kéz, ha arra gondolok, hogy ez a fiú egy olyan háborúban halt meg, amely nem az ő harca, amelyhez, ha volna igazság a Földön, nem lenne semmi köze.
És aztán, ha kicsit lenyugszik az ember, akkor jön a legkínzóbb: az aggodalom és a kétely. Meddig tart még ez az őrület, és hány magyar srácnak kel még így hazatérnie, hány kárpátaljai falunak kell még térden állva fogadnia valakit, akit még ölelkezve engedett el?
