Egyedül a fagyos éjszakában – amikor senki nem áll meg segíteni
A hétvégén Budapesten nyoma veszett egy tehetséges, végzős gimnazistának, aki az éjszakai órákban egyedül bolyongott a hideg utcákon, láthatóan zavart állapotban, miközben a beszámolók szerint több emberrel is találkozhatott, mégsem kapott segítséget, és jelenleg az sem zárható ki, hogy a 18 éves fiatal a jeges Dunába esett, ám hogy pontosan mi történt vele, egyelőre senki sem tudja biztosan.
Az eset megrázta a közvéleményt, mert újra szembesít bennünket egy kényelmetlen kérdéssel: mi történik akkor, ha valaki bajban van az utcán, de a körülötte lévők továbbmennek, mert sietnek, bizonytalanok, félnek, vagy egyszerűen azt gondolják, majd más segít helyette.
Pedig a legtöbb ilyen tragédia nem egyik pillanatról a másikra következik be, hanem egy folyamat vége, amely során lett volna lehetőség közbelépni, kérdezni, segítséget hívni, vagy akár csak annyit mondani: „Ülj le egy percre, segítek.”
Mit tegyünk, ha zavart, segítségre szoruló embert látunk?
Ha az utcán olyan embert veszünk észre, aki láthatóan nem ura a helyzetnek – zavartan beszél, céltalanul bolyong, nem az időjárásnak megfelelően van felöltözve, reszket, vagy látszik rajta a félelem –, az nem kellemetlen helyzet, hanem vészjelzés.
Első lépésként nem kell hőssé válni: gyakran már az is életmentő lehet, ha megállunk és megszólítjuk, nyugodt hangon, egyszerű kérdésekkel, például hogy jól van-e, tudja-e, hol van, van-e valaki, akit fel lehet hívni, vagy szüksége van-e segítségre.
Ha az illető zavart, nem tud összefüggően válaszolni, fél, menekül, vagy láthatóan veszélyben van, azonnal értesíteni kell a **rendőrség**et vagy a **mentőket, mert ilyenkor nem az a kérdés, „nem túlzás-e”, hanem az, hogy minden perc számít.
HirdetésFontos tudni, hogy segítséget hívni nem árulkodás, nem kellemetlenség okozása, hanem felelősség, és akkor is helyes döntés, ha utólag kiderül, hogy az illető „csak” rosszul lett vagy kimerült, mert a szakemberek dolga eldönteni, mire van szükség.
Miért nem segítenek sokan?
A pszichológusok szerint az emberek gyakran azért nem lépnek közbe, mert azt feltételezik, hogy majd más megteszi, vagy attól tartanak, hogy félreértik a helyzetet, esetleg bajba keverednek, miközben a valóság az, hogy a legtöbb tragikus esetben utólag mindig elhangzik: „Valaki látta, de nem szólt.”
Pedig egyetlen telefonhívás, egy megállás, egy rövid beszélgetés elég lehet ahhoz, hogy egy ember ne maradjon egyedül a legrosszabb pillanatában.
Egy történet, ami figyelmeztetés mindannyiunknak
A Budapesten eltűnt fiatal esete nemcsak egy család fájdalmáról szól, hanem egy egész társadalom felelősségéről is, mert amikor egy zavart, fázó, segítségre szoruló ember magára marad az éjszakában, akkor nemcsak ő van veszélyben, hanem az a csend is, amely körülveszi.
Nem tudjuk, mi történt vele, és talán soha nem is fog kiderülni minden részlet, de azt mindannyian eldönthetjük, hogy ha legközelebb hasonló helyzetet látunk, nem fordítjuk el a fejünket, mert néha egy idegen élete múlik azon, hogy valaki megáll-e egy percre.
