Mikor úgy igazán összetörsz, piszok egy meló lesz újra talpra állnod. Évekbe telhet, míg kikecmeregsz az önsajnálatból, az önvádakból, önmagad büntetéséből, a „biztosan megérdemlem” típusú gondolataid leküzdéséből, a „mindennek oka van” kezdetű mondatokból, és a szíved legmélyét ért támadás utáni pokolból. De menni fog – ne félj! Napról -napra építed majd ujjá magad. Ösztönösen, észrevétlenül gyógyítod majd a saját sebeid. Újra lesz bátorságod hinni a szép szavaknak, szerelembe esni egy mosolyba, kinyitni önmagad a világnak megint. Bátor leszel újra, sőt bátrabb, mint azelőtt valaha! Egy nap megbocsájtasz majd saját magadnak is, s megengeded, hogy végre boldog legyél megint! Lesz majd idő, mikor nem gyűlölöd már azokat sem, akik ártottak neked, mert rájössz, lehet nem is volt szándékos a támadásuk, egyszerűen csak ők is mertek annyira önzőnek lenni, hogy bármi áron boldogok legyenek, de téged az sajnos pont nem tett azzá! Elfogadod majd, hogy a világ így működik; mindenki a saját vágyait akarja valóra váltani, az emberek közt van jó és rossz, s te nem tudsz mindenkin segíteni! A gonosz néha nem nyeri el a büntetését, s a jó látványos jutalom nélkül marad. Egy nap arra eszmélsz majd, hogy nem vagy már a világ legmagányosabb lelke. Lesz majd egy pillanat, az a bizonyos győztes pillanat, mikor körbenézel, és meglátod, hogy mennyien szeretnek, s hogy mennyire nem vagy már egyedül. Akkor felnevetsz, szívből, őszintén, a keserű tüskék mind egyszerre hullnak majd ki belőled, a hegeid elsimulnak, és nem marad más csak a szeretet. Németi Hajnalka