– Senki nem fogja őket mindet elvinni – mondta fáradtan, miközben az iratokat lapozgatta. – Az emberek vállalnak egyet, néha kettőt. De kilencet egyszerre? Az lehetetlen. Szét fogják őket választani.
A „szétválasztani” szó olyan erővel hasított belé, mintha ténylegesen szétszakítanák a mellkasát. Ricsi tekintete a kiságyak felé vándorolt, ahol kilenc apró élet szuszogott. Egy pillanatra hallotta felesége, Anna hangját, aki halála előtt mindig azt mondta:
– A család nem a vérségen múlik, hanem azon, hogy kit választasz a szívedbe.
Ricsi elfordította a fejét, hogy eltakarja remegését, majd halkan, szinte önmagát is meglepve megszólalt:
– És ha valaki… mind a kilencet magához venné?
A nővér felhorkant, mintha egy rossz viccet hallana.
– Mind a kilencet? Uram, azt még egy gazdag házaspár sem tudná elbírni. Maga egyedül? Pénz nélkül? Az emberek bolondnak tartanák.
Ricsi arcán lassan mosoly jelent meg, de nem vidámságból, hanem eltökéltségből.
– Akkor legyen. Legyen, hogy bolond vagyok.
Az egyik kisbaba éppen akkor nyitotta ki a szemét, és apró ökölbe szorított kezét a magasba emelte, mintha jelezni akarná: „Válassz engem.” Egy másik megfogta Ricsi ingujját, a harmadik fogatlan mosollyal gügyögött rá. És Ricsi szívében valami megváltozott. A gyász, amit Anna elvesztése óta hordozott, átformálódott.
Felelősséggé.
– Őket választom – suttogta. – Mindegyiket.
A nővér hitetlenkedve csóválta a fejét:
– Meg fogják mondani magának, hogy lehetetlen. Hogy tönkreteszi az életét.
– Akkor mondják. Nekem csak az számít, hogy életet adhassak nekik.
A papírmunka maga volt a pokol. Ricsi napokon át járt hivatalról hivatalra, és mindenhol ugyanazt hallotta:
– Maga komolyan gondolja? – kérdezte az egyik szociális munkás, szemüvege fölött sandítva rá. – Kilenc csecsemőt? Egyedül? Ez nem felelősségteljes döntés.
– Felelősségteljesebb, mint hagyni, hogy szétszakítsák őket – vágta rá Ricsi.
Egy másik ügyintéző szinte gúnyosan nevetett:
– Maga bolond, Miller úr. Egy ember sem képes erre.
– Majd meglátjuk – mondta Ricsi halkan, és aláírta a papírt.
A rokonok sem voltak támogatóbbak. Egy családi ebéden bátyja, Lajos az asztalra csapott:
– Ricsi, hát teljesen megőrültél? Kilenc gyereket akarsz nevelni, mikor magadat is alig tartod el?
– Ezek nem a te gondjaid – felelte Ricsi szigorúan.
– Dehogy nem! A család szégyene leszel! – kiáltotta Lajos.
Ricsi felállt, és csak ennyit mondott:
– Inkább legyek a család szégyene, mint a saját szívem árulója.
A szomszédok függöny mögül lesték, amikor hazaérkezett a kilenc babával. Az egyik asszony a piacról hazafelé megszólította:
– Mit akar egy fehér férfi ennyi… ennyi gyerekkel? – szinte kiköpte a szót.
Ricsi nyugodtan felelt:
– Azt akarom, hogy ne kelljen árvaházban felnőniük.
Az asszony megvetően legyintett:
– Őrült.
De Ricsi nem hátrált. Eladta a teherautóját, a szerszámait, sőt Anna ékszereit is. A gyárban plusz műszakokat kért:
– Főnök, dolgozom hétvégén is. Csak adjon órákat. – könyörgött a művezetőnek.
– Maga ki akar égni – rázta a fejét az.
– Nem baj. Inkább én, mint hogy a gyerekeim éhezzenek – válaszolta Ricsi.
Hétvégenként tetőket javított, éjjelente egy étkezdében mosogatott. Minden fillért tejre, pelenkára, kiságyra költött. A kiságyakat maga ácsolta össze, az ujja tele volt szálkával, de sosem panaszkodott.
Az otthon káoszba fordult. Ruhaszárító kötelek feszültek a nappaliban, majdnem leszakadva a sok apró ruha súlya alatt. A tűzhelyen állandóan melegedtek a cumisüvegek. Az éjszakák álmatlansággal teltek, de Ricsi megtanulta, melyik kislányt melyik altatódal nyugtatja meg.
Egyik este a szomszédja, Piroska átjött, és hitetlenkedve nézett körül:
– Ricsi, te tényleg mindent egyedül csinálsz?
– Ez… ez lehetetlen.
– Nem lehetetlen. Csak nehéz – mosolygott fáradtan.
A parkban az emberek suttogtak. Egy anyuka elhúzta a gyerekét, miközben odasziszegte:
– Tartsd távol magad tőlük. Ki tudja, mit gondol ez az ember.
A boltban bámulták, mintha cirkuszi látványosság lenne. Egy idegen egy nap elé köpött:
– Meg fogja bánni.
Ricsi csak letörölte a cipőjét, és így felelt:
– Nem. Amit bánnék, az az, ha nem tettem volna meg.
És tényleg nem bánt meg semmit. Mert jöttek a pillanatok, amelyek minden áldozatot értelmet adtak. Egy délután, mikor mind a kilenc egyszerre nevetett fel, a hangjuk úgy zengett, hogy beleremegtek a falak. Máskor a folyosón egymás után kúsztak, mint egy élő vonat, és Ricsi szíve majd’ szétrobbant a boldogságtól.
Egy viharos éjszakán pedig, mikor az ég dörgött és a ház falai reszkettek, a kilenc apró test egyszerre bújt hozzá. A súlyuk, a melegük, a lélegzetük egybefonódott. Akkor értette meg: ő az övék, ők az övéi. És senki más véleménye nem számít.
Az évek úgy peregtek, mint a pergamenlapok. Egy gyermeket felnevelni is komoly kihívás, hát még kilencet – egyedül. Ricsi keze megkeményedett a munkától, a háta fájt, a szemei alatt örök árkok ültek, de a szíve mindennel dacolva erősebb lett.
Mindegyik lány másképp bontakozott ki.
– Sára mindig a leghangosabban nevetett, és sokszor csupán a kacajával derítette jobb kedvre a házat.– Ruth féltőn kapaszkodott Ricsi ingébe, ha idegenek közelítettek.– Eszter és Naomi állandó csínytevők voltak, kekszet loptak a konyhából, vagy cipőfűzőt kötöttek össze titokban.– Lea volt a békéltető, ő suttogta mindig: „Ne veszekedjetek, inkább játsszunk együtt.”– Mária, a csendes, de kitartó, ő indult el először a saját kis lábacskáin.– Anna, Ráhel és a kicsi Dóra szinte elválaszthatatlanok voltak: mindig egymás mellett ültek, akár az iskolapadban, akár a vacsoraasztalnál.
A külvilág egyszerűen csak a „Miller-kilenceseknek” hívta őket. Egyesek csodálat tárgyai voltak, mások gyanakodva nézték őket. De Ricsinek csak egy dolgot jelentettek: a lányait.
A külvilág árnyai
HirdetésAz elítélő pillantások soha nem tűntek el. Amikor iskolába vitte őket, az anyák az iskola kapujánál összesúgtak:
– Miért tette ezt? – suttogta az egyik. – Mi lehet a célja?
– Mutogatni akarja magát! – csóválta a fejét egy másik. – Ez biztos valami hóbort.
Ricsi hallotta, de sosem válaszolt. Csak vitte a lányok tízórait, fonott copfokat készített, cipőfűzőket kötött, és próbálta a lehető legjobb gyerekkort megadni nekik.
A pénz mindig kevés volt. Sokszor kihagyta az étkezéseket, hogy több jusson a lányoknak. A régi ingeiben már annyi folt volt, hogy alig látszott az eredeti anyag. Éjszakánként a konyhaasztalnál ült, előtte számlák halmaza, fejét a tenyerébe hajtva.
De amikor reggel felébredtek a lányok, ő mindig mosolyogva köszöntötte őket.
– Jó reggelt, hercegnők! – mondta, és a kilenc kislány egyszerre ugrott a nyakába.
Az erőt, amit a világtól nem kapott, tőlük kapta vissza.
Kegyelmi pillanatok
Voltak olyan napok, amelyek feledtették a nehézségeket.
A születésnapokon a torta mindig ferdén állt, mert Ricsi kétbalkezes volt a sütésben. De a lányok így is tapsviharral ünnepeltek. Karácsonykor a fenyő alatt újságpapírba csomagolt ajándékok vártak – sokszor apróságok, mint egy saját készítésű baba vagy rajzfüzet –, de a lányok úgy örültek, mintha aranyat kaptak volna.
Nyári estéken, mikor a csillagos ég alatt feküdtek egyetlen takaróba bugyolálva, Ricsi mesélt nekik Annáról, az anyjukról, akit sosem ismerhettek meg.
– Ő volt a legerősebb nő, akit valaha ismertem – mondta halkan. – És tudom, hogy büszke lenne rátok.
A lányok áhítattal hallgatták, mintha Ann szelleme velük lenne a sötét ég alatt.
Felnőtté válás
Az idő könyörtelenül múlt. A kilenc kislány lassan kamasz lett, majd fiatal nő.
Sára osztályelső lett a gimnáziumban, Eszter sportversenyeket nyert, Naomi a rajzaival kápráztatta el tanárait. Ráhel és Anna ápolónőnek tanultak, Lea tanár akart lenni. Mária zenét választott, Dóra színpadra vágyott.
Ricsi szíve majd’ szétrepedt a büszkeségtől, amikor a tanárok megszólították:
– Maga tényleg csodát tett ezekkel a lányokkal.
De ő mindig csak ennyit mondott:
– Nem én tettem. Mi tettük.
Az idő kereke
Az 1990-es évek végére Ricsi haja megőszült, háta görnyedni kezdett. A lányok lassan kirepültek a fészekből. Először Sára költözött el, majd sorban a többiek is. A ház újra egyre csendesebb lett.
Egy este, amikor az utolsó lánya is elhagyta az otthont, Ricsi egyedül maradt a fényképpel a falon. A képen kilenc kislány állt sorban, mint gyöngyök a fonalon. A csendbe halkan suttogta:
– Betartottam az ígéretemet, Anna.
Beteljesülés – 2025
Negyvenhat év telt el. 2025-öt írtak.
Ricsi egy nagy karosszékben ült, arca ráncokkal barázdált, teste megfáradt, de szemei még mindig tisztán ragyogtak. Körülötte kilenc nő állt – már nem kislányok, hanem erős, magabiztos asszonyok. Egyforma krémszínű ruhát viseltek, kezük a vállán pihent.
A fényképészek kattogtatták a gépeiket, újságírók jegyzeteltek. A szalagcímek harsogtak:
„1979-ben örökbe fogadott kilenc kislányt. Nézze meg, kik lettek belőlük.”
De Ricsinek ez nem a világról szólt. Hanem róluk. A lányokról, akiket senki nem akart, és akikből csodálatos nők lettek.
Grace – immár magyarul Gréta – lehajolt hozzá, és halkan a fülébe súgta:
– Apa, megcsináltad. Egyben tartottál minket.
Ricsi ajkai remegtek, majd mosolyra húzódtak.
– Nem én – válaszolta. – Mi. A szeretet csinálta.
A szoba elcsendesedett. Kilenc nő állta körül a törékeny testű férfit, aki egykor kilenc kiságyhoz lépett, és kimondta: „Őket választom.”
Negyvenhat év után először Ricsi megengedte magának, hogy sírjon. Mert tudta: az ígéret, amelyet Annának tett, nemcsak teljesült – hanem kivirágzott.
