A túra
A hajnali derengés lassan kúszott fel a fák mögé, halványkék fénybe borítva a tisztást, ahol egy kopott sátor állt. A harmat a ponyvára gyűlt, apró gyöngyökként remegett a szélben. A sátor mellett egy rozoga autó parkolt – a festék lepattogzott, az egyik fényszóró betört.
Tamás lehúzta a kapucniját, majd hosszasan nézte a sátrat. Belül három apró test aludt összegömbölyödve, egy régi, bolhapiacon vett pléd alatt. Koppanás hallatszott – a szemetesláda fedelét csukta le valaki a pihenőhely túloldalán. Tamás ösztönösen hátrébb húzódott, nehogy felébressze a gyerekeit.
– Na, apa, indulunk a hegyre? – szólt ki álmosan a legkisebb, Bence, mikor megérezte a reggel illatát.
Tamás gyorsan mosolyt erőltetett az arcára, s visszahajolt a sátor cipzárjához.
– Persze, kisfiam. Csak előbb összepakoljuk a felszerelést. Tudod, katonás rendben.
– Mint a múltkor, amikor elfogyott a gáz a főzőnél, és te melegítettél vizet a kocsi motorján? – kérdezte Máté, a középső, és elnevette magát.
– Az igazi túrázók mindig találnak megoldást – mondta Tamás, és közben próbálta elrejteni a keserűségét.
A valóság az volt, hogy nem egy kalandtúrán voltak. Már második hónapja aludtak ilyen félreeső helyeken, sátorban, parkolók mögött vagy kihalt turistautak mellett. A felesége, Veronika hat hete tűnt el. Először csak annyit mondott, hogy a nővéréhez megy pár napra, de a telefonja azóta is ki van kapcsolva. A lakás albérleti díját nem tudták fizetni. Tamás próbált mindent – alkalmi munkák, takarítás, kerti munka, raktározás –, de három gyerek mellett ez kevés volt.
És most itt voltak. Egy megyehatáron túli pihenőnél, egy sátorban, amit egy bolt bezárásakor akciósan vett. Az utolsó pénzéből kenyeret és mogyorókrémet vásárolt, meg egy üveg szódát, amit ünnepélyesen kibontott, mintha pezsgő lenne.
A gyerekek nem sejtettek semmit. Az ő világukban ez csak egy különleges nyár volt – apa túrára viszi őket, sátraznak, fára másznak, esténként csillagokat számolnak. Tamás mindent megtett, hogy megőrizze ezt az illúziót.
– Szerintetek ma is látunk őzet? – kérdezte a legnagyobb, Dávid, miközben fogkefével a szájában egyensúlyozott a parkoló mellett.
Tamás bólintott.
– Ha halkan megyünk az ösvényen, biztosan. Tegnap láttam friss lábnyomokat a pataknál.
Az ösvény, a patak, az őzek – mind valódi volt. De a „terv”, amit a gyerekek hittek, hogy az apjuk fejében él, csupán foszlányokból állt. Tamás minden este listát írt, menhelyekről, egyházi szervezetekről, iskolákhoz közeli olcsó albérletekről. De sehol sem volt hely egy négytagú családnak. A legtöbb helyen csak anyákat fogadtak gyerekekkel, vagy külön férfiakat. Az egyik szociális munkás, akit elért telefonon, sajnálkozva közölte:
– Apák gyerekekkel? Az ritka eset. Sajnos nincs ilyen protokollunk.
És így tovább.
Aznap reggel, mikor épp összepakolták a sátrat, Tamás észrevett egy idős asszonyt. Egyedül sétált a parkoló felé, egy fonott kosarat cipelt, hátán kopott vászonhátizsák. A haja hosszú volt, copfba font, az arcán barázdák futottak, de a tekintete élénk maradt. Megállt a sátruk mellett, és kedvesen rájuk mosolygott.
– Jó reggelt! – szólt, miközben letette a kosarat. – Éhesek vagytok?
Tamás zavartan pillantott rá, felkészült a szokásos megjegyzésre, a „nem kéne itt sátrazni” típusú rosszallásra, de a nő tekintete más volt. Őszinte és meleg.
– Friss pogácsát hoztam, meg kakaót. A pék reggel a kezembe nyomta, mondta, osszam meg valakivel. Úgy láttam, ti jó célpontok vagytok.
A fiúk szeme felcsillant. Tamás tétovázott.
– Ingyen? – kérdezte óvatosan.
– Az a legjobb fajta – nevetett az asszony. – Én Magda vagyok.
Leültek a padkára, a fiúk jóízűen ették a pogácsát, Magda pedig csendesen hallgatta, miközben Tamás mesélni kezdett. A felesége eltűnését, az albérlet elvesztését, a reménytelen telefonokat, a próbálkozásokat.
Magda csak bólintott.
– Én is éltem autóban, amikor a fiam még kicsi volt – mondta. – Akkor még nem volt sátorunk sem. Minden reggel egy szökőkútnál mosakodtunk.
A nap már magasan járt, amikor Magda felállt, és ennyit mondott:
– Gyere utánam. Ismerek egy helyet.
Tamás nem kérdezett sokat. Egy belső hang azt súgta, bízhat benne. A fiúk is lelkesen indultak, még mindig a kakaó melegétől átitatva.
Második esély
A kisbusz, amibe Magda beültette őket, nyikorgott és zörgött, de megbízhatóan haladt előre a kanyargós, erdő széli úton. Tamás az anyósülésen feszült, még mindig nem tudta, mire számítson. A gyerekek hátul nevetgéltek, összeütögették a műanyag kulacsaikat, mint valami ünnepi koccintásnál. Ők nem gyanították, hogy az apjuk szíve milyen gyorsan ver, miközben azon töprengett, jó döntést hozott-e.
– Mondja csak… hová is megyünk pontosan? – kérdezte végül Tamás, halkan.
Magda az útra nézett, de a szája sarkában halvány mosoly ült.
– Egy helyre, amit páran hoztunk létre… olyanok, akik tudják, milyen az, amikor nincs hová menni. „Második Esély Porta” – így neveztük el. Egy kis közösségi gazdaság, pár házzal, istállóval, kerttel. Semmi hivataloskodás, semmi papírhalmaz. Csak emberek, akik hisznek abban, hogy az újrakezdéshez nem kérvény kell, hanem egy nyitott ajtó.
Tamás egy ideig csendben volt. A kormányra nézett, amit Magda határozottan fogott, mint aki ismeri minden kanyarját az útnak. Aztán halkan megszólalt:
– Azt hittem, már mindent megpróbáltam. Minden ajtó zárva volt. És… én nem vagyok jó ebben. A gyerekek... miattuk próbálok talpon maradni.
Magda bólintott.
– Az ilyen próbálkozásokból épülnek a legszilárdabb alapok.
A busz egy kis domboldali tisztásra ért, ahol három kicsi, fehérre meszelt ház állt, közöttük veteményes, egy karám, benne kecskék, tyúkok. A fák lombja susogott a szélben, a levegő friss volt, harapható.
– Megjöttünk – mondta Magda, és kiszállt.
A fiúk szinte kipattantak az ajtón, már rohantak is a kerítés felé, ahol egy kölyökkutya csaholt vidáman. Tamás a csomagtartóban matatott, majd megtorpant.
– Magda… biztos, hogy itt maradhatunk?
– Itt nem kérdezik meg, miért vagy itt. Csak azt, hogy segítesz-e.
És segítettek. Tamás a következő napokat úgy töltötte, mint aki életében először tudja, mit jelent a fáradtság, ami után nem az üresség, hanem egy falat kenyér és csendes éjszaka jár. Kecskéket fejt, fát hasogatott, kerítést javított, gyomlált. Cserébe kaptak egy szobát az egyik kisházban, ahol végre ágyban aludhattak – ágyneműben, nem sátorban, nem a földön.
– Apa, ez olyan, mint egy mesében – súgta este Bence, mikor betakargatták.
– Vagy mint a karácsony – tette hozzá Máté.
Tamás nem tudott válaszolni. Ült a konyhában, kezében egy bögre kamillateával, és nézte a kandalló pislákoló fényét. A könnyei hangtalanul hullottak az arcán. Nem tudta, mivel érdemelte ki ezt. Talán semmivel. De most nem is számított.
A következő hetekben a fiúk beilleszkedtek. A „Portán” más gyerekek is voltak, más családok, akik szintén megsérültek az élet sodrásában. A fiúk együtt játszottak, fára másztak, tojást gyűjtöttek, reggelente versenyeztek, ki éri el előbb a kútnál a vizet.
Egy este, mikor a csillagok már magasan jártak, Tamás és Magda a kerti padon ültek, a lábuk előtt aludt a kölyökkutya.
– Magda… miért csinálod ezt?
A nő hallgatott. Aztán felnézett az égre.
– Amikor a lányommal együtt laktunk a régi templom furgonjában, egyszer egy idegen ember kopogott be hozzánk. Hoztak egy meleg takarót, egy kis levest, és csak ennyit mondtak: „Valaki egyszer nekünk is segített.” Akkor döntöttem el: ha valaha képes leszek rá, én is továbbadom. Én nem emlékeztetni akarok másokat a nyomorra, hanem utat mutatni. Egyfajta jelzőtábla lenni.
Tamás elmosolyodott.
– Maga az.
Magda vállat vont.
– Én csak egy asszony vagyok, akinek egyszer már megmutatták a kiutat.
Amit tovább lehet adni
Az idő a Portán máshogy telt. Nem sietett, nem sürgetett, inkább megtanított várni. Tamás eleinte minden reggel összerezzent, amikor felébredt – a régi reflex még ott volt benne, az a szorítás, hogy „mennünk kell”, hogy „lejárt az idő”. Aztán lassan elmúlt. Egy reggel arra ébredt, hogy madarak csivitelnek, nem pedig autók zaja vagy rendőrsziréna.
A fiúk is megváltoztak. Nem látványosan, nem egyik napról a másikra, hanem apró mozdulatokban. Dávid újra nevetett. Máté esténként könyvet kért, nem csak mesét. Bence pedig egyszer odasúgta Tamásnak, miközben a kecskéket etették:
– Apa… ugye itt maradunk egy kicsit?
Tamás letérdelt mellé, és megsimogatta a fejét.
– Igen, kisfiam. Itt maradunk, amíg kell.
Egy délután egy rozsdás kisbusz állt meg a Porta előtt. Kiszállt belőle egy középkorú férfi, olajos kezeslábasban, kezében kávésbögre.
– Te vagy Tamás? – kérdezte.
– Magda mondta, hogy értesz a szereléshez. Kellene egy ember a műhelybe. Nem sok pénz, de tisztességes. És rendes emberek.
Tamás torkában gombóc nőtt.
– Mikor kezdhetek?
– Holnap.
Az első fizetés nem volt nagy, de valódi volt. Tamás hazahozta, letette az asztalra, és percekig csak nézte. A fiúk köré gyűltek.
– Ez mi? – kérdezte Máté.
– Munka gyümölcse – felelte Tamás. – Az első lépés.
Hetek teltek el. A munkából rendszer lett, a rendszerből biztonság. A Porta közössége segített: valaki cipőt hozott a fiúknak, más egy régi szekrényt. Egy idős házaspár szólt, hogy van egy apró ikerház a faluszélen, kicsit ferde, kicsit dohos, de olcsó.
– Nem palota – mondta a férfi –, de otthon lehet.
Amikor beköltöztek, a fiúk versenyt futottak a szobák között. Bence kijelentette, hogy az övé lesz az ablak melletti ágy. Dávid az udvart nézte, ahol később focizni lehetett. Tamás a küszöbön állt, és nem tudott megmozdulni.
Ez az ő küszöbe volt. Először hónapok óta.
Az iskola előtti napon pakolták ki az utolsó dobozt. Este kakaót főzött, ugyanolyat, mint amit Magda adott azon a reggelen a pihenőnél. Mikor lefektette a fiúkat, Máté megszólalt:
– Apa… ugye mi tényleg csak kempingeztünk?
Tamás elmosolyodott.
– Igen. Egy kicsit másképp, de igen.
Három hónappal később egy boríték feküdt a verandán. Nem volt rajta feladó. Benne egy régi, megsárgult fénykép: fiatal Magda egy kislánnyal, egy furgon mellett. Alatta egy cetli:
„Amit egyszer kaptál, nem a tiéd. Csak nálad volt egy ideig. Add tovább.”
Tamás másnap visszament a Portára. A kapu nyitva volt, de a házak üresek. A tábla a bejáratnál ennyit mutatott:
Most pihen. Segíts máshol.
Soha többé nem látta Magdát.
De amit tőle kapott, nem tűnt el.
Egy este kopogtak az ajtón. Egy férfi állt ott két gyerekkel. Zavartan szorongatta a sapkáját.
– Azt mondták… maga talán tud segíteni.
Tamás félreállt.
– Gyere be. Mindig van hely egy éjszakára.
Kakaót főzött. A gyerekek a nappaliban aludtak. Másnap munkát intézett a férfinak, ruhát a gyerekeknek, cipőt az iskolára.
A ház lassan olyan lett, mint egy megálló. Nem végállomás – csak egy hely, ahol levegőt lehet venni.
Este, amikor Tamás betakarta a fiait, mindig eszébe jutott az a mondat a pihenőhelyen, amit Máté álmában mondott egyszer:
– Apa, ez jobb.
Most már tudta, mire gondolt.
Nem azért volt jobb, mert könnyű volt. Hanem mert megtanította őket hinni. Abban, hogy a legmélyebb pont néha nem a vég – hanem az a hely, ahonnan elindulhat valami egészen más.
És ez volt az igazi otthon.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
