A csendes érkezés
A börtön szaga mindig ugyanaz volt:rozsdás vas, olcsó szappan és régi félelem.A falakon az idő úgy mászott felfelé, mint a penész: lassan, de megállíthatatlanul.A rabok már nem néztek fel, amikor új embert hoztak közéjük — az újak vagy eltűntek néhány nap alatt, vagy megtörtek, és beálltak a sorba.
Aznap délután, amikor a vasajtó nyikorgó hangja jelezte az érkezést, a 12-es cella épp a vacsorát kapta.A konyhás tányérjai zörrentek, a beszélgetés abbamaradt.Aztán megjelent a felügyelő, mögötte egy ősz hajú férfi, aki lassan, kimérten lépett be.
A rabok némán figyelték.A férfi hatvan körül lehetett, sovány, de tartása egyenes volt, tekintete pedig olyan hideg, hogy még a legkeményebbek is lesütötték a szemüket.A felügyelő csak ennyit mondott:– Új lakó. Szabó László. Életfogytiglan.Aztán becsukta mögöttük a rácsot, és a kulcs hangja mintha örökre visszhangzott volna a folyosón.
A cellában nyolcan voltak már: tolvajok, verőlegények, sőt, egy volt rendőr is, akit senki nem tisztelt.A cella ura azonban egyetlen ember volt — Farkas, a fiatal, tetovált, kisportolt férfi, aki mindenkiben félelmet ébresztett.Nem volt erősebb, mint más, de volt benne valami kiszámíthatatlan: a fajta, aki élvezi, ha rettegnek tőle.
– Na, ki vagy te, öreg? – szólalt meg gúnyosan, miközben a zsíros kanalat a nadrágjába törölte.– Csak egy ember – válaszolta László halkan, és letette a holmiját a sarokba.– Ember? – nevetett Farkas. – Itt bent már senki sem az. Itt vagy patkány, vagy király.László rápillantott. A szeme szürke volt, mint a vihar előtti ég.– A királyok is meghalnak – mondta nyugodtan, és leült az alsó ágyra.
A többiek visszafojtott lélegzettel néztek. Nem sokan mertek így beszélni Farkassal.
Aznap éjjel senki sem aludt nyugodtan.Valami a levegőben megváltozott — mintha az új öreg a cellába hozott volna valamit, amit eddig mind elfelejtettek: a csendet.Nem a félelemből fakadó némaságot, hanem azt a fajta csendet, ami után minden szónak súlya lesz.
A vér és a múlt árnyéka
Másnap Farkas nem bírta ki.Amikor László a reggelijét ette, odament hozzá, és felborította a tálcát.A leves a földre csorgott, gőzölgött a hideg betonon.– Ezt takarítsd fel, vén majom – mordult rá.
László csak letörölte a lecsöppent kanalat, és halkan felelt:– Nem az számít, ki dobja a kosztot, hanem ki marad éhes.– Mi van?! – ordította Farkas, és a férfi arcába tolta a vállát.
A cellában mindenki visszahúzódott.A két ember között a levegő megfagyott.László nem védekezett, csak nézett.És abban a pillanatban, ahogy Farkas a nyakához ért, valami megváltozott.
Az öreg mozdulat nélkül, de valahogy mégis megtörte a helyzetet — a fiatalabb férfi hátrahőkölt, mintha hideg kéz érte volna a mellkasán.– Ne érints meg, fiam – mondta László halkan. – Azt nem élnéd túl.
HirdetésFarkas nevetett, de a hangja már nem volt ugyanaz.Valami megcsúszott benne, mint egy kő a hegyoldalon.
A következő napokban próbálta elkerülni az öreget, de az öregről egyre több pletyka keringett.Azt mondták, régen hírszerző volt.Mások szerint rendőrtiszt, aki eltűnt, miután leleplezett valamit, amit nem kellett volna.És volt, aki azt suttogta: bérgyilkos, akinek neve sincs többé az aktákban.
A rabok elkezdtek félni tőle — nem mert valaha erőszakos lett volna, hanem mert nem félt senkitől.
Egy este Farkas nem bírta tovább.Odament hozzá, és egy rozsdás pengét nyomott a falba, közvetlenül László arca mellett.– Itt te semmit sem érsz, vén szellem – suttogta. – Itt én döntöm el, ki él és ki nem.
Az öreg megfogta a pengét. Egy mozdulat, egy csavarás — és a kés hirtelen az ő kezében volt.László csak ennyit mondott:– Tévedsz. Az életet nem te adod, csak elveszed.A fiú hátrált.A szemében nem a harag, hanem a félelem csillant.
A halál csendje
Attól az estétől kezdve a cella megváltozott.Farkas nem szólt többé senkihez.Csak ült, a falat bámulta, és néha remegett.Éjjelente suttogások járták: hallani lehetett, ahogy az öreg ír.Egy régi, megsárgult füzetbe jegyzetelt, apró betűkkel, csendben.
Hetek teltek el.Egy reggel Farkast nem látták a reggeli sorban.A felügyelők megtalálták — a cella sarkában, lógva, a lepedőből font kötél végén.A jelentésben annyi állt: öngyilkosság.De a cellatársak tudták: az arcán nem a halál, hanem a rettegés maradt ott.
László nem szólt semmit.Csak felállt, bezárta a füzetét, és az ablakon át a szürke eget nézte.
Egyik este, hónapokkal később, az öreg nem kelt fel többé.A kezében még ott volt a ceruza.A felügyelő, aki megtalálta, halkan olvasni kezdte az utolsó sort a füzetből:
„A félelem nem öl. Csak megmutatja, ki az, aki már halott volt belül.”— Szabó László
Attól a naptól kezdve a 12-es cellát senki sem akarta megkapni.Az új rabok hajnalban már kérték az áthelyezést, mind ugyanazzal a mondattal:– Nem tudok ott aludni. Valaki figyel.
És ha csendes éjeken a börtönfolyosón végighallgatsz, néha úgy tűnik, mintha egy ceruza sercegne a papíron.Mintha valaki még mindig írná a történetet.Mintha a Halál maga is jegyzetelne.
