Hazatérés
Egy magyar veterán története
A nevem Szabó Balázs. Tizennégy év után először léptem ismét magyar földre. Katonaként szolgáltam a világ sötétebb zugaiban, olyan helyeken, ahol nevek nincsenek, csak koordináták. Ahol az igazság csendben vérzik el, és a hírek sosem érnek el a határon túlra.
De most hazatértem.
A BMW-t csendben parkoltam le Balatonföldváron, a déli part bokros utcájának végén, ahol már csak a nádas susogása hallatszott. Az előttem álló ház – fehér vakolat, fagerendás erkély, öreg diófa az udvaron – valaha az álmom volt. Az édesanyám álma. Akkor vettem, amikor megérkezett az első nagyobb utalásom külföldről. Azt akartam, hogy anyám, Katalin, végre nyugodtan élhessen. Hogy békében kávézhasson reggelente, a teraszról figyelve a vizet.
És most, tizenégy év után, ott álltam újra a háznál.
De nem volt csend. A kertből nevetés, pohárcsengés és DJ-zene szűrődött ki. Felismerhetetlen angol nyelvű slágerek, hajnali fényekbe nyúló mulatozás.
Belopóztam a kerítés mentén. A terasz sarkánál álltam meg, ahonnan rá lehetett látni az egész hátsó kertre.
És ott történt meg az, amire semmi sem készített fel.
Egy nő lépett elő, fekete-fehér felszolgálói ruhában. Tálcát vitt, tele pezsgős poharakkal. Megállt az egyik társaság mellett, kecses mozdulattal nyújtotta az italt egy harsány vendégnek. Az arca ismerős volt.
Túl ismerős.
Az én anyám volt. Katalin. Hetvenhat évesen.
Vézna volt, fáradtnak látszott, a haja szoros kontyba fogva. A testtartása alázatos, sietséggel kevert félelem sugárzott belőle, mint aki tudja, hogy egy hibáért csak csendes megrovás jár – de az sem kevés.
A tekintete végigpásztázta a vendégeket, majd rám tévedt.
Nem ismert fel.
Úgy nézett rám, mint egy szerelőt várna, vagy egy pizzafutárt.
– Mit hozhatok? – kérdezte közömbösen, és már fordult is volna tovább.
Nem válaszoltam. Csak néztem, és levegőt próbáltam venni. Azt hittem, valami tévedés ez. De a hangja, a járása – minden ő volt. Az én anyám.
A tekintetem a kert túlsó vége felé sodródott. A napernyő alatt, egy kényelmes kerti kanapén ült valaki, mélyen hátradőlve, szivarral a kezében. Fürdőnadrágban volt, napszemüvegben, mellette egy fiatal szőke nő kacagott.
Az öcsém volt az. Dániel.
Láthatólag otthon érezte magát. Mintha övé lenne az egész ház, a kert, az anyánk – minden.
A látvány szíven ütött.
De nem mozdultam.
Mert tudtam, most nem szabad kitörnöm.
A zsebembe nyúltam, elővettem az egyszer használatos mobiltelefont, amit még Ferihegyen vettem.
Halkan beleszóltam:
– Itt az idő.
Balázs és a csendes igazságtétel kezdete
A hátsó utcában álló kis benzinkútnál vártam meg Márkot. Ő volt a legmegbízhatóbb ember, akit a kinti éveimből ismertem. Egyszer Bengáziban ő húzott ki a törmelék alól, amikor a fél csapatom eltűnt. Most farmerdzsekiben érkezett, bézs baseballsapkában – tipikusan észrevétlen.
– Akkor ez most családi ügy? – kérdezte, miközben a csomagtartóból elővette a kis kameracsomagot.
– Nem bosszú. Tények. Bizonyíték. És anyám. Ennyi – feleltem, és a hangomban több gyűrött volt a múltból, mint akartam.
– Tudod, mit szoktam mondani – bólintott. – Ha a rendszer nem dolgozik érted, dolgozz vele együtt, de okosabban.
Visszamentem Balatonföldvárra, este tíz után. Az utca kihalt volt, csak a távolban kutyaugatás és a nádas susogása hallatszott.
A házba a garázsajtón keresztül jutottam be. A kódrendszer még ugyanaz volt: anyánk születésnapja. 1947. május 3. Nem volt nehéz. Nem változtattak rajta. Mert nem kellett. Mert azt hitték, nincs kitől félniük.
A ház szaga megváltozott. Nem az a régi, meleg levendulás illat, amit anyám szeretett. Inkább parfüm és klóros medencevíz. Egy idegenekhez tartozó luxus szaga.
Óvatosan mozogtam a szobák között. Márk kamerái tökéletesen simultak bele a környezetbe. Az egyik a nappaliban lévő kandallópárkányra került, a másik az étkezőbe, egy kristálycsillár takarásába. A hangrögzítők pedig a konyhai függönybe és az előszobai komód mögé.
A végére hagytam a pincét.
A ház alatt egy kis szuterén húzódott – eredetileg egy konditerem és egy házi borospince volt a terv. Amit ott találtam, az minden volt, csak nem otthonos.
Egy gipszkartonfallal leválasztott szűk szoba.
Egy vaságy, egy kopott paplan, egy egylábú komód. A falak foltosak voltak, a mennyezet nedves, és a levegő állott.
A komódon egy bekeretezett fénykép: én, egyenruhában, 2008-ból. A másik oldalon egy ezüstös érdemrend, amit még Berlinből küldtem haza, miután egy bevetés után megsebesültem.
Anyám megtartotta. Akkor is, amikor már minden mást elvettek tőle.
A párnára hajtottam a fejem. Átitatott volt valami tisztítószerrel és... fájdalommal. Mintha maga a magány költözött volna bele.
Felnéztem. A kamera a sarokban bekapcsolva. Most már figyeltük őket.
Másnap reggel.
Márk a laptopja fölé hajolva jegyzetelt. A nappali beszélgetések tisztán hallatszottak:
– Katikám, a tiszta evőeszközt ne a fiókba tedd! A tálcára! – csattant fel Dániel hangja.
– Ne haragudj, csak… – kezdte anyám halkan.
– Mindig ez a mentegetőzés. A vendégek jönnek este. Ne rontsuk el a hangulatot, jó?
Hangja úgy remegett a méregtől, mintha saját anyját egy bejárónői állásban tartani teljesen természetes lenne. A hangfelvétel készült.
Délután Jessica, Dániel felesége is hallható volt:
– Ez a ruha már nem jó rád, anya. Ne próbálkozz. Inkább menj vissza pihenni. Ma nem kéne „megzavarnod” a vendégeket, jó?
– Csak szerettem volna segíteni...
– Ne segíts. Pihenj. És... kérlek, ne említsd újra Balázst. Az emberek nem értik meg az ilyen fixációt.
Fixáció. Az ő fia voltam. Nem egy emlék. Egy ember. Egy valóság.
Este összeültünk Márkkal egy győri ügyvédnővel, Hargitai Annával, aki évek óta civil szervezeteknek segített idős emberek jogi védelmében. Ő volt a második erősség a csapatomban. Nem fegyverrel harcolt, hanem paragrafusokkal.
– Tisztességtelen gondnokság. Az anyja aláírása valószínűleg hamisítva van a tulajdoni lapon – állapította meg, miután megkapta az iratmásolatokat.
– Ráadásul a bankszámla kivonatok szerint a külföldről érkező utalásokat Dániel az utóbbi hat évben magának tartotta meg – mondta Márk. – Összesen körülbelül 52 millió forint tűnt el így.
Anna halkan füttyentett.
– Nem is rossz nyugdíjkiegészítés. A kérdés az, mennyire akarjuk ezt perre vinni.
– Teljesen – mondtam. – És nem a pénz miatt.
A kezembe nyomták a perindító papírok első vázlatát. Közjegyzőhöz, jegyzőhöz, rendőrséghez és földhivatalhoz mentek volna.
De volt még valami, amit meg akartam tenni.
A szemébe akartam nézni. Dánielnek. Egyenesen.
Az igazság nem mindig hangos, de mélyre megy
A Balaton-parti kis kávézót választottuk a szembesítéshez. Nem akartam erőszakot, sem kiabálást – csak igazságot. Nyilvános helyet kértem, ahol nem tud kibújni a felelősség alól.
Dániel pontosan érkezett, napszemüvegben, borostásan, zakó nélkül. Úgy jött, mint aki még mindig hiszi, hogy irányíthat.
– Nem gondoltam volna, hogy tényleg hazajössz – jegyezte meg, leülve.
– Anyám miatt jöttem – mondtam.
Egy pillanatra megrezzent.
– Nézd, bonyolult volt. Sok volt a kiadás, a stressz. Én maradtam itt. Én vállaltam mindent.
– Egy szuterénszobát adtál neki. Hetvenhat évesen. Egy házban, amit én vettem.
– Ugyan már, Balázs… Te elmentél. Mi itt éltünk. Nem tudhattuk, élsz-e. Halotti anyakönyvi kivonatot kaptunk!
– Azt te kérvényezted. Te jelentettél halottnak.
Széttárta a karját.
– Hát most élsz. Mit akarsz? Újra együtt lenni? Családot építeni? Ne viccelj…
– Azt akarom, hogy visszaadd, amit elvettél. A nevében. A méltóságát. A saját életét.
Elővettem a mappát, és lassan elé toltam.
Hirdetés– Ez egy kereset. Gondnokság megszüntetése. Tulajdoni lap visszavonása. Hűtlen kezelés. És ha szükséges: közokirat-hamisítás.
Dániel arca elkomorult.
– Te ezt tényleg komolyan gondolod…
– Halálosan – mondtam. – És ha kell, országos ügyet csinálok belőle. Hogy más se tehesse meg azt, amit te.
Felhorkant.
– Mindig is szentfazék voltál. A katona, aki megmenti a világot. De itthon más szabályok vannak, testvér…
– Akkor most megtanulod őket.
Csend lett. Csak a part menti hullámok csapdostak az öreg stéghez.
– És anyu? – kérdezte végül.
– Ő velem van. Most először nem fél.
Dániel bólintott. A szeme alatt apró remegés kezdődött.
– Mindent elveszíthetek…
– Amit nem a tiéd, azt nem is tarthatod meg – feleltem.
Három hónappal később, Kaposváron
A bíróság kis tárgyalótermében ültem, anyám mellett. Fehér blúzt viselt, amit Anna választott neki. Visszafogott, de elegáns. A haja frissen vágva, szemüveg a kezében. A bíró ránk nézett, majd Dánielre.
A tanúk – az orvos, a volt szomszéd, a postás, a védőnő – mind egy irányba mutattak. Anyám beszélt is. Tisztán. Határozottan. Nem volt semmi zavartság. A gondnokságot azonnali hatállyal megszüntették.
A ház visszakerült anyám nevére. A bankszámlát zárolták, Dánielt kötelezték a kártérítésre – részletekben, de törvényesen. Ez nem volt bosszú. Ez volt a rend.
Aztán egy este, már a pécsi új lakásban, anyám rám nézett vacsora után.
– Megkérdezhetek valamit?
– Persze.
– Te… nem gyűlölöd?
Elgondolkodtam.
– Már nem.
– Hogyhogy?
– Mert ha gyűlölöm, akkor marad bennem belőle valami. És azt nem akarom.
Anyám elmosolyodott. Kicsit fájósan, de őszintén.
– Fiam, te nem a háborúban változtál meg. Hanem azután.
– Lehet – feleltem halkan. – De csak mert volt kiért visszajönni.
Ekkor vettem elő azt a borítékot, amit még a pincében találtam. A kis sárga borítékot, az anyám kézírásával: „Balázsnak. Ha egyszer hazajönnél.”
Átnyújtottam neki.
Félve bontotta fel, majd olvasni kezdte.
Könnyek gyűltek a szemébe.
– Ezt tényleg elrejtettem?
– Igen. Tudat alatt talán mindig vártál rám.
– Mindig – súgta. – És tudtam, hogy egyszer visszajössz.
Aznap este a szobája ajtajában állva figyeltem őt, ahogy a szél enyhén lebegteti a függönyt, ő pedig már aludt. Az arca nyugodt volt. Nem szolgálónőként, nem gondnokság alatt – hanem valóban szabad emberként.
Epilógus – fél évvel később
Balázs és Katalin a pécsi Tettye környékén élnek, egy kétszobás, erkélyes lakásban. A kártérítésből visszaállították anyja nyugdíját, és egy kis kertet is béreltek a város szélén. A napjaik egyszerűek: séta, piac, rádióhallgatás, kertészkedés.
Balázs nem ment vissza „a terepre”.
– Eleget harcoltam – mondja.
És amikor megkérdezik tőle, mit csinál most, mindig így válaszol:
– Most csak annyit: hazajöttem.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
