A dolgok valódi súlya

Amikor azonban felállt, már ott állt előtte Lilla, és az arcán olyan mosoly volt, amilyet akkor látni, mikor valaki túl sok puha dolog alatt lassan megfullad. – Miért nem figyelsz rám ma? – kérdezte. Hangjában fáradtság dolgozott, de a körmei a csokor szárát belemarták a tenyerébe.

– Figyelek – felelte Bálint. – Csak itt… kicsit feszültek a gyerekek.

– A fotós vár – mondta Lilla. – Anyu szerint a csokordobás legyen még naplemente előtt, mert a fények akkor a legszebbek. És… – tekintete a kutyára csúszott – kérlek, ne itt babusgasd. A ruhám…

Bálint bólintott. A pórázt újra leellenőrizte. – Jövök.

A csoportkép a kert közepén készült el, a diófa alatt. A vendégek zsibongva mozdultak, míg a fotós magasra állított létráról mindenkinek helyet kijelölt, mintha sakktábla volna a rokoni háló. Lilla csillogott, minden pici vállrándításán érződött a megtanult mozdulat: “jobb profil, finom mosoly, fejtartás.” Bálint próbált együtt lélegezni vele, de erősebb volt az a csöndes késztetés, hogy néha félrenézzen a kert szélére. A fényképező kattant, az emberek tapsoltak, és a zenekar belerúgott az első táncba.

A parketten – ami valójában egy fa pallókból hevenyészve összecsapott színpad volt – körbe-körbe forogtak a párok. Bálint és Lilla is táncolt, előbb óvatosan, aztán lassan belefeledkezve. A fiú megpróbálta elhinni, hogy minden rendben van. Ekkor törte meg a prímás hangját valami csörömpölés a kert túlsó végéből. Egy pillanatra mindenki megállt; olyan pillanat volt, mint amikor valaki hirtelen kihúzza a tűt a lejátszóban forgó lemez alól.

– A kutya – szaladt ki Bálint száján.

Lilla szeme felvillant. – Kérlek, most ne – suttogta.

De az újabb csörömpölés nagyobb volt: egy fémvödör fordult fel, a benne álló víz tocsogva borult végig a kövön. Bálint futásnak eredt. A póráz elszakadt – ezt még messziről látta –, és Mázli ott állt a nyitott kapunál, egyik lábát furcsán tartva, mintha beleragadt volna valamibe. Két fiatal srác – a zenekar technikusai – hangosan rikácsoltak: “Fogd már meg! Fogd meg!” De egyikük sem mert közelebb menni. Mázli tekintete rémült volt és szégyenkező, mint aki rossz fánált kapástól fél.

– Hé, semmi baj – szólt Bálint, és lelassította a lépteit, hogy a kutya meg ne riadjon. – Semmi, gyere ide.

Mázli megindult felé, de ekkor Lilla ért utol. – Édes istenem! – csattant fel. – Most aztán tényleg… Ha még egyszer…

A mondat azonban félbeszakadt. Egy csillogó dísz, amit valaki lelógatva hagyott a kapuról, Mázli lábára tekeredett; a kutya lépni próbált, és a szalag beakadt a drót közé. Mázli nyüszített. Lilla, akinek a ruhája fátyolként borult a jelenetre, ösztönösen megrázta a kezében lévő csokorszárat, és talán csak félre akarta söpörni a szalagot – Bálint sosem tudta meg –, de a mozdulat túl hevesre sikerült. A csokor fapálcája a kutya füle tövéhez csapódott. Mázli felvonyított, hátra reccsent, és ijedtében felkapta a fejét. A következő pillanatban foga a levegőt harapta – annyira rémülten és ösztönből, mint aki hirtelen sötétbe esik –, és a hegyével megkarcolta Lilla karját.

– Jaj! – sikoltott fel Lilla, és a hangja olyan volt, mint a porcelán, amikor reped. – Ez megőrült! – kiáltotta, és a levegőben suhintott a kezében maradt pálcával.

– Elég! – ordított Bálint, még saját hangjától is megijedve. – Ne!

A szél ekkor hirtelen lenyugtatott minden levelet a fák között. A zene elhallgatott. Minden mozdulat lassított filmként zajlott: Lilla megdermedt, a pálca félúton megállt, Bálint pedig a kutya elé lépett. Eloldotta a szalagot, és Mázli, mintha szégyenkezne, a fiú lábához simult. Lilla ránézett, szemében egyszerre volt könny és felháborodás.

– Nézd meg – suttogta, és felmutatta karját. A bőrén vékony vörös csík húzódott, és a fájdalom többnyire az ijedtségből állt. – Ez az állat megharapott.

– Nem harapott meg – mondta Bálint, és meglepődött saját hangjának higgadtságán. – Megijedt. Mert megütötted.

– Ezt most hogy érted? – préselte ki Lilla a szavakat.

– Látom, mi történt. És ők is látják – mutatott a vendégek felé. Tényleg mindenki bámult, ahogy ilyenkor bámulnak: szégyenkező érdeklődéssel, amit zsebbe süllyesztett kezek kísérnek.

– Csak el akartam hessenteni – Lilla arca elvörösödött. – És nézd meg a ruhámat! Szutykos lett a szélétől.

Bálint elszégyellte magát, de nem azért, ami történt; valami mélyebb miatt. Mert hirtelen végignézett ezen az egész napon: hogyan helyezkedtek el a székek, a szalagok, a mosolyok, és hirtelen mindez nem tűnt valóságosnak. Inkább díszletnek látszott, amely mögött nem elég erős a fal.

III RÉSZ  – A DOLGOK VALÓDI SÚLYA

A kert végében, a szederbokrok árnyékában újra csönd terült el. Bálint lehajolt Mázlihoz. A kutya lihegett, de andalítóan dörgölte a fejét gazdája tenyeréhez. Bálint ekkor, abban a mindenki által figyelt üres pillanatban valami furcsát vett észre: Lilla tekintetében nem aggódás volt, hanem harag. A harag, amely nem a fájdalomnak szólt, hanem annak, hogy megszakadt az előadás.

– Bocsánatot kérhetsz? – kérdezte halkan Bálint, és maga is meglepődött, hogy kimondta. – Tőle legalább.

Lilla nem válaszolt. A vendégek mozdulatlan körben álltak, mintha valami szertartás második felvonása készülne. Márta asszony odalépett a lányához, és vállára terített egy kendőt. – Jól vagy, drágám? – súgta. – Ezek az állatok… kiszámíthatatlanok.

Bálint felnézett rájuk. – Mázli nem kiszámíthatatlan. Mi voltunk azok. – Észrevette, hogy Piroska, az anyja, messziről bólint, és Gábor a dobverőjét forgatja a kezében, mintha nem tudná, szólhat-e a zene valaha újra.

– Bálint – kezdte Lilla, és a hangjában könyörgés és parancs furcsa elegye remegett –, kérlek, hagyjuk ezt. Menjünk vissza. Az emberek azért jöttek, hogy ünnepeljenek. Ne csinálj belőle… ügyet.

Bálint figyelte a lányt, akit éveken át szeretett, akinek a szavaira ébredt és akihez hosszú leveleket írt, amikor külföldön dolgozott három hónapot. Felidéződött benne, hogyan simított végig egyszer Lilla egy eltévedt macska hátán a vasútállomásnál. Nem durván, nem is túl gyengéden – épp csak úgy, ahogy muszáj. Az a mozdulat tetszett meg benne akkor: hogy nem teketóriázott, hanem megtette, amit kell. Most, a menyasszonyi ruha és a sok tekintet alatt ez a mozdulat valahogy elfelejtődött.

– Nem az emberek miatt kérdezem – mondta Bálint. – Hanem miattunk. Szeretném tudni, mit gondolsz, amikor valami gyengébb áll melletted. Hogy akkor is… – kereste a szót, majd feladta. – Érted.

Egy hosszú pillanatig Lilla tekintete meglágyult. Aztán vállat vont, olyan kicsit, alig észrevehetően. – Nem dramatizálnám túl. Fáj, érted? – mutatta a karját. – És tönkretette a ruhámat. Ennyi történt.

Mintha ezzel lezárta volna a vitát, megindult vissza a vendégek felé. Márta asszony a lánya után fordult, de még odavetett egy mondatot: – Tényleg jobb lesz, ha a kutyát valaki elviszi innen.

Bálint ekkor megértette, hogy nincs tovább. Nem harag volt ez benne, inkább egy mély és komoly belátás, ami úgy érkezik, mint eső a nyár végén: nem csap nagy zajt, mégis mindent megváltoztat. Felállt, és a mikrofonhoz sétált. A vendégek már kezdtek visszazsongani; valaki tréfás mondatot dobott be, amely félúton elhalt.

– Köszönöm, hogy eljöttetek – kezdte. A hangja csendes volt. – A mai nap sokat jelentett számunkra. – Megállt, és látta, ahogy Lilla megfeszül az első sorban. – De most mégis azt kell mondanom, hogy… nem tartjuk meg a lakodalmat.

Az emberek nem értették rögtön. A bizonytalanság néma hullámként futott végig a sorokon. Lilla előrelépett. – Ezt most nem – suttogta, de a hangja elcsuklott.

– Lilla – folytatta Bálint –, szeretlek. Mindig is szeretni foglak valahogy. De amit az imént láttam… és ahogyan beszéltünk róla… rádöbbentett, hogy külön árkot ásunk magunk és a világ között. Az egyikünk hídra gondol, a másik korlátra. És ezt egy eskü nem fogja áthidalni.

Senki sem tapsolt. Ilyenkor nem tapsolnak. Valaki köhintett. A zenekar tagjai a hangszerekre néztek, mintha azok adhatnának tanácsot.

Bálint leguggolt Mázli mellé, és magához ölelte. A kutya nyelve meleg volt az arcán, mintha régi barátságot pecsételne meg. Felállt, levette mellényét, és a mikrofon mellé terítette.

– Aki szeretne, maradjon vacsorára – mondta csendesen. – A Duna ma este is folyik, és a zene, ha akarjátok, szólhat. De mi Lillával most külön megyünk haza. Nem haragból. Csak mert így igaz.

Ekkor Piroska odalépett a fiához, és megsimította Bálint hátát. A mozdulatban ott volt minden, amit anyák tudnak: hogy a szeretet nem azonos azzal, amit elterveztünk. Lilla sokáig állt mozdulatlanul, aztán lesimította a ruhája szélét, és – mindenki meghökkenésére – odalépett Bálinthoz.

– Beszélhetünk? – kérdezte, és a hangjában már nem volt parancs.

Elindultak a Duna felé vezető ösvényen. Mázli mellettük lépdelt. Az alkony úgy úsztatta az eget, mintha finom zselét öntöttek volna rá, amely lassan rezdül minden érintésre.

– Elnézést – szólalt meg Lilla végül –, hogy ott… – és a kutyára pillantott. – Nem akartam bántani. Csak féltem, hogy valami elszalad, és mindent elront.

– Tudom – felelte Bálint. – Én is féltem. Csak más miatt.

Leültek a kövek közé. A víz slattyogó hangja betöltötte a szüneteket. Lilla kézfején a vörös csík halványodott. – Úgy éreztem, hogy az egész napnak súlya van – mondta halkan. – Hogy mindenkinek meg kell mutatni, jók vagyunk. Hogy van rend, és vagyunk hozzá mi.

– És én meg azt éreztem, hogy elég volna, ha csak te meg én meg Mázli lennénk itt – mosolygott keserűen Bálint. – A többit beleírná a levegő.

Sokáig csöndben ültek. A víz a kavicsokhoz ért, majd visszacsúszott. Az első csillag megjelent felettük, és mintha valaki megkopogtatta volna az eget.

– Nem tudom, helyrehozható-e – mondta végül Lilla. – Nem a ma estére gondolok. Hanem arra, ami benned ma végleg eldőlt.

– Talán nem kell ma eldöntenünk – felelte Bálint. – Csak annyit, hogy nem tesszük tönkre egymást. Hogy nem mondjuk ki a szavakat, amelyeket visszavonni később lehetetlen. – Mázli ekkor a lány térdére tette a fejét, olyan bátran, mint aki megbocsátást kér és ad egyszerre.

Lilla elmosolyodott. – Furcsa, hogy egy kutya hozza elő belőlünk ezt a beszélgetést.

– A kutyák ritkán beszélnek mellé – mondta Bálint.

Visszasétáltak az udvarba. A vendégek közül sokan elindultak, udvarias ölelésekkel, mondatokkal, amelyek szélén óvatos kérdések billegtek. Mások maradtak, és csendben megterítettek újra, mint amikor temetés után ülnek össze. A zenekar halkan, tétován rántott egy csárdást, mintha meg akarnák kérdezni a levegőtől, mit lehet még.

Bálint felvette a mellényét – nehéz volt, mint a döntések –, és az anyjához lépett. – Elviszem Mázlit le a partra, sétálunk egyet – mondta.

– Menjetek – bólintott Piroska. – A maradékot dobozba tesszük. Aki éhes, enni fog. Aki fázik, felvesz valamit. Az élet már csak ilyen.

A Duna partján lassan sétáltak. A város fényei elszórtan pislákoltak a túlparton, mint messzi kis jelzőlámpák egy éjjeli repülőtéren. Lilla levette a cipőjét, és a kavicsok közé dugta a lábujjait. – Gyerekkoromban mindig attól féltem, hogy egyszer valami elárul rólam egy igazságot, amit nem akarok látni – mondta halkan. – Ma elárult valamit.

– Rólam is – válaszolt Bálint. – Hogy minden szépség ellenére is hallgatok, ha a hangos dolgok körém gyűlnek. És hogy néha csak akkor merek megszólalni, amikor már késő.

– Most nem volt késő – suttogta Lilla, és a víz felé nézett. – Még akár lehet is valami ebből. Csak… – elakadt a hangja. – Csak előbb meg kell tanulnunk együtt élni azzal, hogy nem mindig vagyunk szépek.

Bálint biccentett. – Akkor holnap pakolok pár dolgot, és hazamegyek anyuhoz egy időre. Te maradj itt, ha úgy könnyebb. A vendégek, a dolgok… Nem kell mindent összedönteni.

– Nem – rázta meg a fejét Lilla –, én megyek anyuékhoz. Ez a ház félig a tiéd is. És… – lehajolt Mázlihoz – barátságot kell kötnünk. – Ujja bizonytalanul megpihent a kutya homlokán. Mázli nem mozdult, csak a szemét hunyta le, mint aki megértette, hogy ez most ünnepélyes pillanat.

Későre járt, mire visszaértek. A vendégek egy része még ott ült, halk beszélgetésekkel. Piroska szelíden ráncolta össze a homlokát, amikor Lilla felé lépett. – Köszönöm, hogy itt voltatok – mondta a lány, és hangja biztos volt. – A holnapi ebéd nálunk marad, aki szeretne, csatlakozzon. Mi Bálinttal most pihenünk.

Csak akkor, amikor az utolsó vendég is távozott, ültek le a terasz lépcsőjére. A sötétben a kert már nem volt díszlet: a szalagok a földre csúsztak, a tányérokon pirosló meggy, a kibomlott virágok mindennapisága elárulta, mi az, ami megmarad minden pompa után. Bálint és Lilla hallgattak. Mázli a lépcső tövében hevert, és olykor felmordult álmában, ahogy a kutyák szoktak, mikor a nap történései hullámként átfutnak rajtuk.

– Tudod – szólalt meg Lilla végül –, most először érzem úgy, hogy nem szerepet játszom melletted. Hogy nem kell mindenben megfelelnem a képzeletnek, amit magunkról festettünk.

– Én meg most először érzem, hogy képes vagyok nemet mondani a saját félelmeimnek – felelte Bálint. – Hogy ha valami nem jó, kimondhatom. Nem a világ ellenében, hanem magunkért.

Lilla oldalra hajtotta a fejét, és Bálint vállára támasztotta. Nem úgy, mint házasságkötés előtt, hanem ahogy két fáradt ember támaszkodik egymásra egy hosszú nap végén. A csönd ezúttal nem volt fenyegető: inkább tágas, mint egy szoba, amelyet még be kell rendezni. A Duna akkorát ásított, mint egy jóllakott óriás, és továbbfolyt.

Másnap reggel a város fölött hűvösebb fény derengett. Mindenkinek akadt dolga: takarítani, visszavinni a bérelt székeket, lekapcsolni a füzérlámpát. Lilla és Bálint úgy mozogtak egymás körül, mint akik új nyelvet tanulnak. A hangsúlyok még bizonytalanok voltak, de az intonáció őszinte. Mikor Lilla a szemeteszsákokat vitte ki, Mázli utána somfordált, és leült a lába elé. A lány lenézett rá, majd kis tétovázás után megsimította a fejét. – Barátság – mondta egy leheletnyi mosollyal. – Nem ígérem, hogy rögtön tökéletes leszek, de… megpróbálom.

Bálint az ajtóból figyelte őket. A mellkasában lassan kioldódott az a csomó, amely tegnap óta benne feszült. Nem tudta, mi lesz holnap, jövő héten, jövő évben. Azt sem, hogy valaha kimondják-e majd a szavakat egy templomban vagy egy kertben. De azt felismerte, hogy a szeretet nem attól erős, hogy nem törik meg, hanem hogy van bátorsága megmutatni a törésvonalakat.

Dél felé újra kisütött a nap. A Duna ugyanazzal a türelemmel hömpölygött, mint minden más napon. A kertben valaki felnevetett – talán Piroska, talán Gábor –, és a hang könnyű volt, mint egy jól sikerült mondat vége. Lilla és Bálint egymásra néztek.

– Sétáljunk egyet? – kérdezte a lány.

– Menjünk – felelte Bálint, és füttyentett Mázlinak.

Elindultak a folyó felé. A vízparton a kavicsok úgy csikorogtak a talpuk alatt, mint apró igazságok. Mindegyikük hozott valamit a napból: egy fénydarabot, egy megértést, egy bocsánatkérést. A három együtt, ha lassan is, de hidat kezdett verni a partok között.

És bár az előző esti lakodalom elmaradt, valami mégis megtörtént: nem egy ünnep csinnadrattája, nem egy szépen belőtt kép a társadalmi oldalra, hanem egy csendes, líraian egyszerű döntés. Hogy ezentúl úgy próbálnak együtt menni, hogy közben nem felejtik el, hol van a dolgok valódi súlya: egy kutya meleg homloka a térden, egy karon húzódó, halványuló vörös csík, egy folyó állandó, békés zúgása.

A nap végére Mázli elnyújtózott a verandán, és mélyet sóhajtott. Bálint a lépcsőn ülve nézte, Lilla mellé telepedett. Nem mondták ki, hogy mi lesz ezután. Nem is kellett. A megértés olykor nem mondatokban érkezik, hanem abban, ahogy a fény átvonul egy kert fölött, és abban, ahogy két ember ugyanarra néz – s a tekintetük végre ugyanarról beszél.