A birtok már évek óta mély csöndbe burkolózott. A hallban csak a gépek halk zümmögése, és az időnként visszhangzó magányos lépések törték meg a nyugalmat a hűvös, márványos folyosókon. A falakon régi családi portrék figyelték szomorú, sápadt tekintettel a ház mindennapjait – mintha ők is tudták volna, hogy itt már nem lakik a régi boldogság.
Erika, a ház úrnője, hirtelen halt meg – úgy, hogy senki sem számított rá. Férje, Tóth Dániel, a T-Főnix Csoport feje, az üzleti élet egyik legélesebb eszű stratégája, a piac kőkemény sakkozója, a pénzügyi világ meghatározó alakja, összeomlott. Maradt két újszülött ikergyerekkel és egy olyan fájdalommal, ami felfalta minden örömét – még az apaságét is.
A T-Főnix Csoport továbbra is uralta a piacot, de Dániel magánélete romokban hevert. Erika halála óta maga is árnyéka volt önmagának. A fényűző élet, amelyben élt, egyszerre vált hideg, aranyból épült börtönné.
A gyerekek – Viktor és Szonja – fél évesek lettek, amikor a ház csöndje először megmozdult. Minden éjszaka sírtak. És nem egyszerűen nyűgösen, hanem végtelen, éles, szívszaggató sírással, ami úgy szelte át a házat, mint valami láthatatlan penge.
Dániel a legjobb bébiszittereket hívta. Olyanokat, akiknek életrajzát nemzetközi arisztokraták írták alá, akik fényes bizonyítványokat mutogattak, és akik már királyi családok gyerekeit ringatták. Mégis, egytől egyig elmenekültek, miután hetekig küzdöttek az ikrekkel. Mind ugyanazt mondták, remegő kézzel és sötét karikákkal a szemük alatt:
– Nem lehet őket megnyugtatni, uram. Mindent próbáltunk – ringatást, énekeket, különleges tápszereket, illóolajokat. Semmi nem működik.
Egy hajnalon Dániel a dolgozószobájában ült, az ingje gyűrött volt, a nyakkendője félig oldva, a laptop képernyőjén grafikonok villogtak, de ő egyiket sem látta. A bébifonból az ikrek sírása áradt felé, és minden egyes hang, minden kis zokogás egyre mélyebbre taszította. Tudta: képes irányítani egy birodalmat, de a saját gyerekeit nem tudja megnyugtatni. Ez a gondolat összezúzta a büszkeségét.
A negyedik hét végén, amikor már szinte önkívületben volt a kialvatlanságtól, a házvezetőnője, Lili néni óvatosan megállt az ajtóban. Ő volt a ház „őrzője” már több mint harminc éve, ő látta felcseperedni Erikát is. A szeme aggódva csillogott.
– Uram… ismerek valakit. Olyan valakit, aki tud segíteni. Nem hétköznapi asszony, de… csodákat tett már. Az élete nem volt könnyű, talán épp ezért tud olyat, amit más nem.
Dániel lassan emelte fel a fejét. A hangja karcos volt a fáradtságtól:
– Nem érdekel, hogy milyen. Csak hozza ide. Még ma.
A rejtélyes új bébiszitter
Másnap este megérkezett Márta. Nem úgy festett, mint a korábbi bébiszitterek. Nem volt rajta drága kosztüm, nem kísérte parfümillat, és nem állt mellette elegáns bőrönd. Egyszerű, lenvászon ruhát viselt, haját hanyagul feltűzte, és semmilyen ékszert nem hordott. A tekintete azonban mély volt és nyugodt, a hangja pedig puha és meleg – olyasmi, amit Dániel hónapok óta nem hallott, amióta Erika meghalt.
– Úgy tudom, az ikrek nem tudnak elaludni – szólalt meg lágyan.
Dániel végigmérte. Nem volt biztos benne, hogy bírni fogja.
– Van tapasztalata… nehéz gyerekekkel? – kérdezte szinte figyelmeztetően.
– Volt részem benne – felelte Márta. – Olyanokkal is, akik elvesztették az édesanyjukat. Az ilyen gyerekeknek nem csak ételre és altatódalra van szükségük. Biztonságra vágynak. És arra, hogy valaki valóban jelen legyen számukra.
Dániel nem szerette, amikor mások a veszteségről beszéltek – túl személyes volt.
– És ön úgy gondolja, hogy képes lesz megnyugtatni őket?
– Nem gondolom – mondta határozottan. – Tudom.
Az első éjszaka
Aznap este Dániel az ajtóból figyelte, mi történik a gyerekszobában. Az ikrek már nyűglődtek, apró arcuk kipirult a sírástól. De Márta nem kapta fel őket, nem próbált azonnal ringatni. Egyszerűen leült a padlóra a két kiságy között, lehunyta a szemét, és halkan dúdolni kezdett egy furcsa, mégis megnyugtató dallamot.
Először semmi sem változott. A sírás tovább zengte a maga kétségbeesett énekét. Dániel már majdnem belépett, hogy átvegye az irányítást, amikor történt valami. A sírás lassan halkult, átment szipogásba, majd pár perc múlva teljes csend lett.
Dániel hitetlenkedve suttogta magában:
– Elaludtak?
Márta lassan felnézett rá, anélkül hogy abbahagyta volna a dallamot.
– Most először érzik, hogy nincs miért félniük – mondta halkan.
Dániel ott, az ajtóban állva érezte először hetek óta, hogy valami megmozdul benne. Nem tudta, hogy ez megkönnyebbülés, vagy épp újabb kérdések kezdete.
A következő hetekben Márta szinte észrevétlenül vált a ház részévé. Az ikrek rajongtak érte – ha ő volt a közelben, az éjszakai sírásuk elmaradt, a nappalok pedig nyugodtabban teltek. Dánielnek be kellett ismernie: az asszony valamit tudott, amit a többi bébiszitter soha nem értett meg.
De a megkönnyebbülés mellett egyre erősödött benne a kíváncsiság – vagy inkább gyanakvás. Márta soha nem mesélt magáról. Ha szóba került a múltja, vagy honnan ismeri az altatódalait, finoman témát váltott.
Egy este, amikor már mindenki aludt, Dániel a dolgozószobájában ült, de a gondolatai újra és újra Mártához tértek vissza. Úgy döntött, utánajár. Másnap reggel felhívta régi barátját és bizalmasát, Molnár Mátét, aki a T-Főnix Csoport biztonsági ügyeit intézte.
– Máté, szükségem van egy háttérellenőrzésre. Egy bizonyos Márta nevű nőre. Aki most nálunk dolgozik.
– Probléma van vele? – kérdezte Máté.
– Csak túl keveset tudok róla. És nekem ez nem tetszik.
Az első repedések
Pár nappal később Máté hívta. A hangja feszült volt:
– Dániel, találtam valamit. Nem sok, de elég furcsa. A nőnek nincsenek hivatalos rokoni kapcsolatai. A gyerekkoráról semmi adat. Mintha a tizennyolcadik születésnapja előtt nem is létezett volna a rendszerben.
– Ez lehet véletlen? – kérdezte Dániel.
– Nem. Ez általában azt jelenti, hogy valaki nagyon alaposan eltüntette a nyomait.
Ez a mondat egész nap visszhangzott Dániel fejében. Este, mikor Márta az ikrekkel a kertben volt, belépett a vendégszobába, amit az asszony használt. A szoba szinte üres volt. Néhány ruha, egy kopott táska és egy kis doboz az éjjeliszekrényen. A dobozban egy régi, megsárgult fénykép feküdt: egy fiatal nő tartott a karjában egy újszülöttet.
A hátulján kézzel írt sor állt: „Erzsébet és Remény.”
Dánielnek furcsán ismerős volt a nő arca. Nem tudta honnan, de a tekintete nyugtalanította.
Kérdések és kitérő válaszok
Aznap este a vacsora után megpróbált rákérdezni:
– Márta, van testvére? Vagy közeli rokona?
– Nincs. Régóta egyedül vagyok – felelte nyugodtan, miközben az asztalt szedte.
– És a gyerekkoráról? Hol nőtt fel?
– Kisebb településeken. Sokszor költöztünk. – A mosolya udvarias volt, de a szeme nem mosolygott.
Dániel nem akarta nyíltan sarokba szorítani, de a kép és a „Remény” név nem hagyta nyugodni. Valami azt súgta, hogy ennek köze van Erikához.
A váratlan összefüggés
Két nap múlva Máté újra jelentkezett.
– Dániel, talán van egy kapcsolat Erika múltjával.
– Mondd! – vágta rá Dániel.
– Erika gyerekkoráról kevés adat van, de úgy tűnik, hogy örökbe fogadták. Az örökbefogadási papírokban utalnak rá, hogy volt egy ikertestvére, aki a születés után meghalt.
A szó „ikertestvér” úgy csapódott le Dánielben, mintha hideg vizet öntöttek volna a nyakába. Az ikrek, Márta titkolózása, a fotó… minden hirtelen kezdett értelmet nyerni.
Ha Márta Erika ikertestvére volt… akkor Viktor és Szonja tulajdonképpen a nagynénjük karjaiban aludtak el minden este.
Szembesítés
Aznap este, amikor a gyerekek már aludtak, Dániel leült Mártával a könyvtárban.
– Azt hiszem, tudom, ki maga. – A hangja halkan, de keményen csengett. – Maga Erika ikertestvére.
Márta elfehéredett. Pár másodpercig hallgatott, majd lassan bólintott.
– Igen… Igaz. A születésem után azt mondták, meghaltam. Ez volt a hivatalos történet. De az igazság… sokkal sötétebb.
A szavai nyugtalan ígéretként függtek a levegőben.
Márta hosszú ideig némán ült. A kandallóban pattogott a tűz, és a fény árnyékokat vetett az arcára. Végül megszólalt – halkan, de minden szó súlyként nehezedett a levegőre.
– Amikor megszülettünk Erikával, anyánk, Erzsébet, nagyon fiatal volt. Egyedül maradt, mert az apánk… nos, róla mindjárt beszélek. Nem volt pénze, nem volt segítsége. Félve attól, hogy el fogják venni tőlünk a lehetőséget az életre, beadott minket egy intézetbe. Úgy gondolta, hogy ott majd gondoskodnak rólunk, amíg talpra áll.
Dániel figyelmesen hallgatta, a tekintetét le sem vette róla.
– Én és Erika együtt voltunk az első hónapokban – folytatta Márta. – Aztán történt valami, amit sosem felejtek el. Egy tűzeset az intézetben. Emlékszem a sikolyokra, a füst szagára… és arra, hogy anya kirántott engem az ágyból, de Erikát már nem találta. Azt mondták neki, hogy meghalt a tűzben. Én meg… éltem tovább azzal a tudattal, hogy elvesztettem a testvérem.
– De Erika nem halt meg – szólt közbe Dániel.
– Nem. Valójában egy tehetős család örökbe fogadta őt. Az egész ügyet úgy intézték, hogy hivatalosan nyoma se maradjon. Anyánk sosem tudta, hogy életben maradt. Én pedig éveken át kerestem.
Dániel előrehajolt. – És az apátok?
Márta ajka megremegett. – Az apánk egy bizonyos Markó László volt. Nagy hatalmú ember, tele pénzzel és ellenséggel. Törvénytelen kapcsolata volt anyánkkal. Amikor megtudta, hogy gyerekei születtek, azt akarta, hogy eltűnjünk. A tűz… lehet, hogy nem baleset volt.
Dániel szeme összeszűkült. A Markó név neki is ismerősen csengett – egy régi rivális az üzleti világban, akiről évekkel ezelőtt azt hitték, hogy meghalt vagy külföldre menekült.
Erika hallgatása
– Ha Erika tudta, hogy van testvére, miért nem keresett? – kérdezte Dániel.
– Megkeresett volna – felelte Márta keserű mosollyal. – De ő is félt. Tudta, hogy az apánk emberei figyelik. Inkább úgy döntött, hogy csendben marad. Nem akarta veszélybe sodorni se magát, se engem. Csak… amikor meghalt, már nem volt, aki elmondja neked az igazságot.
Dániel hátradőlt, mélyet sóhajtott. Egész addigi életében úgy hitte, hogy ismeri a feleségét, most pedig kiderült, hogy Erika egész múltja titkokra épült.
– És te miért jöttél ide? – kérdezte végül. – Csak a gyerekek miatt?
Márta bólintott. – Amikor megtudtam, hogy meghalt, és hogy ikrei születtek… tudtam, hogy ott a helyem. Nem bírtam a gondolatot, hogy ők is úgy nőjenek fel, ahogy mi kezdtük: anyai szeretet nélkül, félelemben.
A sötét árny visszatér
Ahogy a múlt kirajzolódott, Dániel agyában újabb, sokkal ijesztőbb kérdés fogalmazódott meg: ha Markó László még él, tudja-e, hogy vannak unokái?
Nem kellett sokáig várnia a válaszra. Néhány nappal később névtelen boríték érkezett a kastély kapujához. Benne egy rövid üzenet:
„A vér kötelez. A gyerekek hozzám tartoznak.”
Az üzenet alján egy monogram: M. L.
Dániel azonnal tudta: ez nem lehet más, csak Markó. És ha ő tud a gyerekekről, akkor a veszély nagyon is valóságos.
Előkészületek
Még aznap este leült Mártával a könyvtárban.
– Lehet, hogy hamarosan támadás ér minket – mondta kemény hangon. – Ha Markó emberei jönnek, mindent megteszünk, hogy megvédjük a gyerekeket.
– Segítek – felelte Márta habozás nélkül. – A múltam miatt talán jobban ismerem őket, mint te.
Aznap éjjel nem aludtak. Térképeket, alaprajzokat terítettek szét az asztalon, átnézték a biztonsági rendszer minden részletét. Dániel a T-Főnix Csoport magánbiztonsági egységét is riasztotta.
Márta azonban tudta: ha Markó valamit a fejébe vesz, nem adja fel könnyen.
A nap szinte szokatlanul nyugodtan telt. Az ikrek kora este már aludtak, Márta mesét olvasott nekik, Dániel pedig a dolgozószobában intézte az utolsó üzleti hívásokat. Mégis, valami nyugtalan vibrálás ott lüktetett a levegőben – a falakon túlról mintha lassan lopakodó veszély közeledett volna.
A kastély teljes személyzete fokozott készültségben volt. A T-Főnix Csoport biztonsági emberei minden bejáratnál posztoltak, a kamerák képeit folyamatosan figyelték. Dániel utasította Mátét, hogy minden gyanús mozgást azonnal jelentsen.
21:47 – A kapu előtti úton a kamerák mozgást érzékeltek. Először csak két sötét alak tűnt fel, majd további négy. Maszkos, fekete ruhás férfiak. Csendben, rendezett sorban közeledtek.
Máté a rádión szólt:
– Főnök, vendégeink érkeztek. Hat fő, mind fegyveresnek tűnik.
Dániel összeszorította az állkapcsát. – Zárjátok le a kapukat. És vigyázzatok, ne jussanak a gyerekszobához!
A rejtett szoba
Márta, mintha ösztönösen érezné, már úton volt az ikrekhez. A gyerekszoba falában volt egy titkos ajtó, amit Erika évekkel korábban építtetett – csak ő és Dániel tudtak róla. A szűk folyosó egy páncélozott „biztonsági szobához” vezetett, amit vészhelyzetekre alakítottak ki.
– Viktor, Szonja… – suttogta Márta, miközben óvatosan a karjába vette őket. – Most játszunk egy bújócskát, jó? Ti lesztek a nyertesek, ha nagyon csöndben maradtok.
A gyerekek, mintha megérezték volna a komolyságot a hangjában, némán bújtak a nyakába. Márta becsúszott a titkos folyosóra, és belülről reteszelte a rejtett ajtót.
Az első összecsapás
HirdetésKint az udvaron már ropogtak az első lövések. A biztonsági csapat fedezéket keresett, de a támadók profin mozogtak – valószínűleg katonai múlttal. Két férfi a kert felől próbált meg bejutni, kettő az oldalajtót ostromolta, a maradék kettő a főbejáratot célozta.
Dániel a főfolyosón állta el az utat, kezében egy pisztollyal, amit Máté nyomott a kezébe. A támadók egyikének pillantása találkozott az övével – a férfi arcát mélyen beárnyékolta a maszk, de a bal orcáján húzódó vastag heg kísértetiesen ismerős volt Dánielnek.
– Te Markó embere vagy. – mondta halkan, de a hangja tele volt gyűlölettel.
– Nem csak az embere vagyok – felelte a férfi rekedtes hangon. – A tanítványa. És ma befejezem, amit ő elkezdett.
A váratlan fordulat
A kastély belsejében felerősödött a harc zaja. Máté két biztonsági emberrel igyekezett tartani a frontot, de a maszkosok egyikének sikerült átjutnia. Pontosan tudta, merre kell mennie – egyenesen a gyerekszoba irányába indult.
Márta a biztonsági szobában hallotta a közeledő lépteket. A szíve vadul vert, de nem engedte, hogy a gyerekek lássák a félelmét.
Ekkor halk kaparászás hallatszott az ajtó külső oldaláról… majd egy mély férfihang:
– Márta… vagy inkább mondjam, Nadja?
Márta ledermedt. Csak egyvalaki szólította így – az anyjuk régi ismerőse, egy férfi, aki Markó egyik legközelebbi embere volt.
– Tudom, hogy bent vagy. A gyerekekkel együtt. Add át őket, és nem esik bajod! – A hangja hideg és fenyegető volt.
Márta szorosan magához ölelte Viktort és Szonját. – Soha.
A megmentés pillanata
Mielőtt a férfi áttörhette volna az ajtót, a folyosóról erős kiáltás és lövés zaja hallatszott. Dániel volt az, aki a biztonsági szoba felé rohant. Egyetlen cél lebegett előtte: megvédeni a gyerekeit és Mártát.
A maszkos férfi a lövés hallatán hátrált, majd eltűnt a félhomályban. Pár másodperccel később Máté és két embere ért oda, és biztosították a környéket.
A támadók lassan visszavonultak, de Dániel tudta: ez nem vereség volt az ő részükről, csupán visszalépés.
A csönd utórezgése
Az éjszaka végére a kastély romos volt – betört ablakok, szétdúlt folyosók, füstszag mindenütt. De a gyerekek épek voltak. Márta ott ült velük a biztonsági szobában, a karjaiba zárva őket, mintha soha nem akarná elengedni.
Dániel odalépett, letérdelt mellé, és halkan csak annyit mondott:
– Köszönöm.
Márta a szemébe nézett. – Ez még nem ért véget. Vissza fognak jönni. És legközelebb talán nem hatan lesznek.
Dániel bólintott. Tudta, hogy igaza van. Ez a támadás csak a kezdet volt – a valódi összecsapás még előttük állt.
A támadás óta három hét telt el. A kastélyt teljesen helyreállították, az őrség megduplázódott, és a T-Főnix Csoport biztonsági részlege éjjel-nappal figyelte a környéket. Mégis, a nyugalom csak látszat volt – a levegőben ott feszült a vihar előtti csend.
Egy péntek reggel Máté belépett Dániel dolgozószobájába, arca komor volt.
– Megtaláltuk – mondta tömören.
– Kit? – kérdezte Dániel, bár a választ már sejtette.
– Markó Lászlót. Él. És nincs külföldön, ahogy hittük. Az országban van. Ráadásul nem bujkál – a saját embereivel mozog, és minden jel szerint készül valamire.
Dániel öklei lassan ökölbe szorultak. – Hol?
– Egy régi ipartelepen, az északi határnál. Fegyveresekkel vette körül magát. Úgy tűnik, hogy embereket toboroz – valami nagy dobásra.
A múlt találkozása a jelennel
Dániel azonnal megbeszélést hívott össze Mátéval és Mártával. A könyvtárban, az asztal fölött szétterített térképen piros jelzések mutatták az ipartelep bejáratait és a környező területet.
– Nem várhatunk, amíg ő támad – mondta Dániel. – Tudja, hol vagyunk, ismeri a gyerekek nevét. Ez azt jelenti, hogy csak idő kérdése, mikor jön újra.
Márta lassan bólintott. – És ha most mi megyünk hozzá?
– Kockázatos – felelte Máté. – De talán ez az egyetlen esélyünk, hogy véget vessünk ennek.
A szembesítés terve
Két nap alatt mindent megszerveztek. A T-Főnix Csoport biztonsági csapata három járművel indult, Dániel és Márta pedig az egyik páncélozott terepjáró hátsó ülésén ült.
Útközben Dániel a fegyverét ellenőrizte, Márta pedig a nyakában lógó kis fa medált szorongatta – anyjuk hagyatékát.
– Ha bármi történik – kezdte Dániel –, Mátéval azonnal vidd el a gyerekeket.
– Nem megyek sehová nélkülük… és nélküled – vágta rá Márta. A hangja olyan határozott volt, hogy Dániel nem próbált vitatkozni.
Az ipartelep
Az ipartelep elhagyatott épületei között minden mozdulat visszhangzott. A csapat óvatosan közeledett a főépület felé, amikor a távolból egy lassú, gúnyos taps hangja hallatszott.
A félhomályból egy magas, ősz halántékú férfi lépett elő. A mozdulatai kimértek voltak, tekintete hideg, mint a téli tó jege.
– Üdv, Dániel… és Nadja – mondta mosolyogva, Mártára pillantva. – Végre találkozunk.
Márta szinte megdermedt. – Te… megöletted anyánkat.
Markó széttárta a karját. – Mindig mindent a szívetekre vettetek. Én csak rendet akartam. Nem volt helye a gyengeségnek a családban.
Az igazság ára
– Mit akarsz a gyerekektől? – lépett közelebb Dániel.
– Ők a vérem – felelte Markó. – És a vérem nem nő fel idegen kézben. Azt tervezem, hogy mellettem nevelkednek. Megtanulják, amit ti soha nem tudtatok: hogyan kell túlélni, uralkodni, és soha nem bízni senkiben.
Márta előrelépett, szeme villogott. – Nem. Ők szeretetet fognak tanulni. Nem a te kegyetlenségedet.
Markó szeme elsötétült. – Akkor nincs miről beszélnünk.
A végső összecsapás
A következő pillanatban lövések dördültek. A T-Főnix emberei fedezékbe ugrottak, viszonozva a tüzet. Dániel egy fémkonténer mögé húzódott, miközben Máté Mártát védte. Markó emberei mindenhonnan özönlöttek, a csata zaját az üres csarnok felerősítette.
Dániel látta, hogy Markó hátrál egy oldalajtó felé. Felugrott, és a fedezékből kirohanva utána indult. A két férfi egy keskeny, félig beomlott folyosón találta magát.
– Ez most véget ér, Markó – mondta Dániel.
– Valóban – felelte Markó, és fegyverét Dániel mellkasára szegezte.
Ekkor egy tompa csattanás hallatszott: Márta állt mögötte, kezében egy rozsdás vasrúddal. Markó a földre rogyott, kábán és fegyvertelenül.
– Ez anyánkért volt – suttogta Márta.
Utójáték
Markót a rendőrségnek adták át, ahol hosszú bűnlajstroma miatt életfogytiglanra ítélték. A hálózata széthullott, a fenyegetés eltűnt.
A kastélyban újra csend honolt, de ez a csend már nem volt terhes – inkább békés. Dániel, Márta, Viktor és Szonja együtt ültek a kertben, a nyári nap melegében.
Dániel ránézett Mártára. – Vége van.
– Igen – bólintott. – Most már tényleg építhetünk egy új életet.
A gyerekek nevetése betöltötte a levegőt. És először, hosszú idő óta, Dániel elhitte, hogy ez a nevetés nem fog többé elhallgatni.
