A dér alatt szuszogó erdő
A hajnal még félálomban lélegzett, amikor András kikanyarodott a földútra, amely a hegyoldal felé vezetett. A novemberi hideg olyan hirtelen csapott rá, mintha a fenyők levegője jéggé fagyott volna, és a kabátja gallérján át közvetlenül a csontjaihoz férkőzne. Több mint negyven éve járta ezt a vidéket, ismerte minden ösvényét, harapását, az avar alatt rejtőző ősi neszeket.
Az erdő számára nem csak a csend helye volt – inkább menedék. Olyan hely, ahol az ember meghallhatja önmagát is.
Régen még vadászatok miatt járt ide; mára inkább csak megszokásból és tiszteletből. A puska mellette hevert az ülésen, de nem szokott már rálőni semmire. A szemében a szarvasok és őzek nem zsákmányok voltak, hanem a táj szerves részei.
Lassan haladt a kavicsos úton, hogy a motor ne verje fel a hajnali csendet. Szemét rutinosan járatta jobbra-balra: a tisztások peremét, a fiatal cserjéket és a magasra nőtt bozótokat fürkészte. Tudta, hogy ilyenkor a szarvasok még a földút közelében mozognak, mielőtt mélyebbre húzódnának a fák közé.
Ekkor azonban megakadt a tekintete valamin.
Nem volt barna, mint a szarvas, és nem volt narancs, mint a környék vadászainak kabátja. Inkább valami tompán szürkés, mintha egy kidobott csomag vagy elhagyott rongy lenne a tüskés bozóthelyek között.
– Már megint valaki lerakta a szemetét… – morogta magában, és félreállt.
Ahogy leállította a motort, a csend nem sűrűsödött, ahogy kellett volna. Valami halk hang… apró, remegő, ritmikus sírás ütötte meg a fülét.
Először azt hitte, képzelődik.
Aztán újra hallotta.
A szívébe éles szúrás hasított.
– Mi a jóisten…? – szakadt ki belőle, már nyomta is ki az ajtót.
Átsietett az út szélén húzódó árok felett, cipője alatt reccsent a dérrel borított föld. Félretolta a tüskés, hideg ágakat – karját megkarcolták, bőrét felsértették, de ebből semmit sem érzett.
A bokrok mélyén ott feküdt egy sötétkék csecsemőhordozó.
András szinte ledermedt.
A hordozó koszos volt, sár és kavics tapadt az aljára. A takaró elé csúszott, alatta pedig… egy újszülött kisfiú feküdt. Arca kipirult a hidegtől, apró hangja elcsuklott a levegőben, mintha az utolsó tartalékait használta volna fel ahhoz, hogy egyáltalán jelezzen.
A férfi egy pillanatra csak állt, mintha az erdő súlya ránehezedett volna.
Aztán valami mély, ösztönös késztetés mozdította: kihúzta a hordozót a tövisek közül, úgy fogva, mintha porcelánt tartana.
– Te jó ég… ki tehetett ilyet…? – mormolta, a hangja egyszerre volt dühös, megrendült és hitetlenkedő.
A kisfiú felsírt, majd újra elhalkult. Túl gyenge volt hosszabban sírni.
András remegő kézzel a rádiójáért nyúlt.
– Lőrinc… itt András. Hallasz? – szólt bele.
Lőrinc volt a körzeti rendőrparancsnok. Évtizedes ismeretség, sok közös ügy, sok közös találkozás a terepen.
A válasz rögtön érkezett:
– Itt vagyok, András. Mi történt?
– Találtam… egy gyereket. Egy újszülöttet. A kelet-erdei út mellett. Azonnal jöjjetek. Nem mozdulok innen.
Néhány másodperc csend, majd:
– Azonnal indulunk. Tarts ki.
András megszakította a kapcsolatot. Akkor nézett először teljesen végig a kisfiún. A takaró vékony volt, a hideg átszivárgott rajta. A gyerek arca lilás foltokkal volt tele – a fagy csípései.
A kocsiba nem akarta csak úgy betenni: a rideg ülés, a csípős levegő… veszélyes lett volna. Lepakolt egy száraz farönkre az út szélén, leült rá, és ölébe vette a hordozót. Kabátját ráhajtotta, testével próbált meleget adni.
A kisfiú lassan csillapodott. Már nem sírt, csak nézett – tág, sötét szemeivel, olyan figyelemmel, amiben benne volt az első perceiért folytatott küzdelem.
András lehajolt hozzá.
– Semmi baj… – suttogta. – Itt vagyok. Nem hagylak magadra. Mindjárt jönnek.
A gyerek mintha megérezte volna a mély, megnyugtató hangot; apró mellkasa egyenletesebben mozgott.
Harminc perc telhetett el így, mire a kanyar mögött felvillantak a rendőrautó fénycsóvái. A fák törzsén táncoló kék és piros fény lassan közeledett.
– Megjöttek – mondta András halkan. – Most már jó lesz.
A kisfiú melegre vágyó mozdulattal mocorgott a takaró alatt.
András felállt, és szembement a közeledő autóval.
Ez volt a nap, amikor azt hitte, talán egy életet olt ki – és ehelyett egy életet tartott a karjában, amelyet valaki más majdnem elengedett.
A falu, a nyomok, a csend
A terepjáró fékje felsírt, amikor megállt előtte. Az ajtó kinyílt, és kiszállt belőle Lőrinc, a körzeti rendőrparancsnok, kabátja gallérja felhajtva, arcán döbbenettel.
– Szűzanyám… – szaladt ki belőle. – Ez az? Ő az a gyerek?
– Ő – bólintott András, és átadta a hordozót.
Zoli, a fiatal rendőr is kiszállt, majd meghökkent arccal szemlélte a jelenetet.
– Hívom a mentőket – mondta, és már tárcsázott is.
Lőrinc a bokrok felé pillantott.
– Ott találtad?
– Ott. Félredobva. Ha nem hallom meg…
A mondat befejezetlenül maradt. Mindenki tudta, mire gondol.
A mentősök hamar megérkeztek, megvizsgálták a kisfiút, és megállapították: kihűlt volna, ha még egy órát ott hagyják. A takaró és a szerencse tartotta életben.
A kórházban aztán hosszú órák teltek el.
András a váróteremben ült, mellette Lőrinc, kezében egy papírpohár kávémaradékkal.
– Mit mondtak? – kérdezte András.
– Jól van. Stabil – felelte a rendőrparancsnok. – És… lenne pár kérdésük. Meg… lesz gyámügy is, mindjárt jön valaki.
A gyámügyi előadó, Kovács Judit hamarosan meg is érkezett. Nyugodt, kedves nő volt, olyan tekintettel, amely sok mindent látott már – jót is, rosszat is.
Leültek, jegyzőkönyv készült, de a beszélgetés lassan személyessé vált.
– Tudja… – mondta Judit halkan –, nem gyakran történik ilyen. Aki így hagyja ott a gyerekét, az vagy nagyon kétségbe van esve, vagy nagyon kegyetlen.
– Mindkettő lehet – felelte András. – De valahogy… mindegyik tovább fáj.
A nő bólintott, majd megkérdezte:
– Gondolt már rá, hogy… szeretne később kapcsolatban maradni a gyermekkel?
András meglepődött saját válaszán:
– Igen. Ha lehet.
Judit elmosolyodott.
– Van lehetőség „kapcsolattartó felnőttre”. Nem jogi szülő, nem nevelő, de része a gyerek történetének. Gondolja át.
– Megtettem – mondta András. – Már ma reggel, amikor felvettem őt a földről.
A nő egy pillanatra elérzékenyült.
– És… van neve? – kérdezte András tétován. – Mármint… lehet? Csak addig, míg nincs papírja.
– Lehet – bólintott Judit. – Mi lenne?
András nem gondolkodott sokat.
– Levente. Azt jelenti: „védelem”. És neki nagy szüksége van rá.
– Szép név – mondta a gyámügyes. – Legyen hát Levente.
Az ígéret, az évek, a visszatérés
Leventét rövidesen áthelyezték egy közeli falu nevelőszülői családjához. Marcsi és Gábor egyszerű, becsületes emberek voltak: egy kerttel, tyúkokkal, sok szeretettel.
HirdetésJudit telefonon jelentkezett időről időre:
– Jól fejlődik.
– Már jár.
– Már beszél.
– Lassan óvodába megy.
András mindent elraktározott ezekből a hírekből.
És minden születésnap körül ellátogatott arra a helyre az erdőben, ahol a kisfira talált. Nem hagyott ott semmit, de a gondolatát igen.
Ötéves volt Levente, amikor először találkoztak újra. A kertben egy diófa alatt játszott, kezében fadarab, amelyet farigcsált.
– Ő lenne az? – suttogta András.
– Igen – mosolygott Marcsi. – És nagyon várta magát.
A kisfiú lassan közeledett, kíváncsian méricskélve.
– Maga az? Aki ott volt az erdőben? – kérdezte.
– Én – mosolygott András. – András vagyok.
– És… milyen voltam akkor? – kérdezte a gyerek.
A férfi lenézett rá.
– Kicsi. Hideg. De nagyon erős. És az erdő… mintha visszatartotta volna a levegőt, hogy valaki rád találjon.
A kisfiú bólintott, majd kimondta:
– Akkor maga az én barátom.
És ettől kezdve így is volt.
Évek teltek el.
Levelek mentek, apró ajándékok, rajzok.
A kapcsolat nem szülői volt, nem jogi, nem hivatalos.
De valódi.
A vadász, aki egykor életeket vett el, azon a napon megtanulta: néha egyetlen élet megtalálása nagyobb erő, mint bármi más.
S amikor András megöregedett, és a léptei lassúbbá váltak, még mindig felkaptatott arra az útra.
Megállt a bokrok előtt, ahol egyszer egy kisfiú sírt a hidegben.
– Na, Levente – mondta halkan. – Én itt vagyok. Te meg ott. De az a nap… – a földre bökött – …mindkettőnk történetében ott marad.
Epilógus – A hely, ahol a csend megszólalt
Az idő múlásával a hegyoldal ösvényei még ismerősebbé váltak András számára. Mindegyikben ott rejtőzött valami apró emlék, egy-egy visszhang abból az életből, amit mögötte hagyott, és abból, amit maga mellé vett. Mert Levente – kimondatlanul és íratlanul – hozzátartozott ahhoz az ösvényhez, amelyen a férfi már évtizedek óta járt.
András egy nyugodt nyári reggelt választott. A fák lombjai között sűrű, zöld fény szűrődött át, és madarak trillája verte föl a levegőt. A kezében egy régi fakéreg-darab volt – az a kis figura, amit Levente kérésére egy diófa alatt farigcsáltak együtt évekkel korábban. A fadarab kopott volt, simára csiszolta az idő és az ujjak emlékezete.
Elindult az erdő mélye felé, oda, ahol a dűlőút kettéágazott. A levegőben érezni lehetett a fenyők illatát, a fű melegét, a távoli patak halk csörgedezését. Az út ugyanaz volt, de András lépései óvatosabbak, lassabbak lettek. A teste már nem volt a régi, de a szándék, amivel jött, változatlanul erős maradt.
Megállt a bokorcsoport előtt, amely alatt egyszer egy apró csecsemő nyöszörgött. A növények azóta újrahajtottak, sűrűbbé váltak, mintha az erdő újra és újra megpróbálná eltakarni azt a múltbeli sebet. András mégis látta maga előtt a helyet, mintha csak tegnap történt volna.
– Hát megint itt vagyok, kölyök – mondta halkan, szinte az ágaknak, a szélnek, az időnek szólva.
Leült az egykori farönk helyére – a törzs már régen elkorhadt, helyét benőtték a gombák és a moha, de ő pontosan tudta, hol állt. A fakéreg-darabot a térdére tette.
– Tudod… – kezdte –, mostanában sokszor gondolkodom azon, milyen lenne, ha ide jönnél velem. Ha látnád, milyen volt az a reggel. Talán egyszer elhozlak. Vagy… talán már nincs is rá szükség, mert te már nem itt vagy, hanem valahol egészen máshol, és jól vagy, és él az az élet, aminek én csak az első percét hallottam meg.
Szavait nem szakította meg semmi. Az erdő hallgatott – de nem üresen, hanem figyelmesen. A csend nem ütközött vissza, inkább magába itta a kimondott mondatokat.
– A neve… – András nevetett egyet, mélyen, rekedten. – Levente. Azt mondtam, azt jelenti: védelem. Tudod, én azt hittem, majd én védlek. De most már úgy érzem… tán te védtél engem azóta is. A magánytól, a csendtől, attól, hogy az ember azt higgye, késő ösvényre tért.
A férfi lehajtotta a fejét, ujjai megérintették a fakérget.
Aztán halkan, alig hallhatóan, hozzáfűzte:
– Mert amikor rád találtam… mintha rám is talált volna valami. Egy esély. Egy új kezdet. Egy hely, ahol az ember már nem csak jár, hanem figyel… és tartozik valahová.
A szél megmozdult. Végigfutott a bokrok között, és odébb gördített néhány elszáradt levelet. A lombok megzörrentek, mintha az erdő válaszolna valamire, amit csak ő ért.
András lassan felállt. A fakéreg-figurát gondosan zsebre tette – nem hagyta ott. Nem volt rá oka. Nem búcsúzni jött, hanem emlékeztetni magát arra, hogy vannak napok, amelyek – bármilyen ritkák – egy egész életet meg tudnak fordítani.
Visszapillantott még egyszer a bokrokra.
– Jövőre is itt leszek – ígérte halkan. – Ha már te nem is emlékszel rá, én emlékezem helyetted is.
A dűlőút felé indult, léptei lassúak, de biztosak voltak. A napfény utat talált a fák között, és végigsimított a férfi vállán, mintha kísérné vissza a civilizációba.
Mögötte az erdő nem zárult be.
Előtte pedig ott volt egy újabb év, amelyben tudhatta: valahol él egy fiú, aki azért létezhet, mert egy csendes novemberi reggelen valaki meghallotta azt a halk, elcsukló sírást, amit más nem hallott volna meg.
És talán ez a legnagyobb szeretet:
hogy ott volt, amikor senki más.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
