Az elhagyott ösvény
Az este lassan ereszkedett le a Bakony erdőire. A fák között sűrű köd kavargott, mintha maga a föld is sóhajtozna a közelgő sötétség terhe alatt. A nyirkos levegőben csend ült, csak néha hallatszott a távolból egy bagoly panaszos huhogása, vagy egy száraz ág roppanása.
Az ösvény mentén három ember haladt: két férfi és egy öregember. A fiatalabbak gyors, feszült léptekkel mentek előre, míg a harmadik, az öreg, nehezen követte őket. Lábai remegtek, botjára támaszkodott, és minden lépésnél halkan felszisszent.
– Még messze van, András? – kérdezte rekedt hangon az öreg.– Nem sok, apám – felelte a magasabbik, egy hideg tekintetű, erős férfi, akit a faluban Tóth Andrásnak hívtak. – Ott, a völgy túloldalán már a határ. Ott majd megpihenhet.A másik, a fiatalabbik fiú, Lajos, csak hallgatott. Szeme elkerülte az öreg tekintetét.
Az öreg, Tóth István, valaha a falu legtekintélyesebb gazdája volt. Négy ökrös szekér, három hold termőföld, és a legszebb diófa a határban – mind az övé volt. De az évek elszálltak, az asszony meghalt, a föld kimerült, s az erő elszivárgott a vén testből, mint a homok a markon. A fiai pedig, akikért mindent megtett, már régen nem látták benne az apát – csak az akadályt az örökség felé.
Ahogy a hold felemelkedett, megérkeztek a mély völgybe. A helyet az emberek csak „a Farkasvölgynek” hívták, mert a legenda szerint régen farkasok tanyáztak benne, és sok juhász soha nem tért vissza onnan.
– Itt jó lesz – mondta András, és a botot kitépte az apja kezéből.– Mit csinálsz, fiam? – kérdezte István döbbenten.– Pihenjen, apám. – András hangja nyugodt volt, de a szeme hideg. – Mi most visszamegyünk, de reggel majd jövünk magáért.
Az öreg próbált tiltakozni, de Lajos már hátralépett, s András intett neki. Egy pillanat alatt magára hagyták a férfit, a holdfényes erdőben, egyedül, a hideggel és a félelemmel.
István térdre rogyott, s a nedves földre ejtette fejét. A köd a lábához simult, mintha az erdő is siratná.
– Uram… hát ennyi volt? – suttogta halkan. – Ennyi az ember élete?
A válasz a szél volt, amely halkan suhogott végig az ágakon, s távolról hallatszott egy farkas mély, nyújtott üvöltése.
A múlt visszhangja
A férfi reszketve kuporodott össze a vén bükkfa tövében. Ujjai görcsösen kapaszkodtak a kabátjába, hogy elrejtse a hideget, ami belülről is marta. A hold fénye sápadtan csillant meg a patak tükrén, és valami mozdult a túloldalon.
Előbb csak egy árny. Aztán két sárgán izzó szem.Egy farkas lépett elő a ködből. Nagy volt, zömök, vastag bundáján megült a dér. Szemei a tűz fénye nélkül is égették a sötétséget.
Az öreg megdermedt. Tudta, hogy vége.„Most jön el az ítélet” – gondolta, és lehunyta a szemét.
A farkas közelebb lépett, nesztelenül. De nem támadt. Megállt előtte, felemelte a fejét, és halk morgás helyett egy mély, elnyújtott hangot adott ki – nem dühöt, inkább szomorúságot tükrözött.
Az öreg lassan kinyitotta a szemét. Valami ismerős volt ebben a hangban.Aztán a múlt hirtelen visszatért: egy fiatal férfi a hóban, egy vérző farkaskölyök a csapdában.
HirdetésNegyven éve történt. István, akkor még erős, bátor legény, az erdőben dolgozott, amikor meghallotta a nyüszítést. Egy farkaskölyköt talált, aminek a lábát vasfogó szorította. Bár tudta, hogy veszélyes, mégis kiszabadította a vergődő állatot. A kölyök a szemébe nézett, mintha értené, majd eltűnt a sűrűben. István sosem felejtette el a pillantását.
És most, évtizedek múltán, ugyanaz a pillantás nézett vissza rá.– Te vagy az… – lehelte alig hallhatóan. – Az a kölyök…
A farkas közelebb lépett. Fejét lehajtotta, orrát az öreg kezéhez érintette.István könnyei kibuggyantak, s remegő kézzel megsimította az állat fejét.– Hát téged küldött az Úr helyettük… – suttogta.
A farkas egy pillanatra felmorogta a szél szavát, majd megfordult, és hátranézett. Mintha hívta volna.Az öreg megértette.Fájdalmasan, lassan feltápászkodott, s a farkas nyakába kapaszkodott. Az állat nem tiltakozott. Megindult az ösvényen, és a hold fénye kísérte őket.
Az erdő mélyén más állatok figyelték őket – rókák, szarvasok, baglyok –, de senki sem merte megzavarni a különös menetet. A farkas csendben vitte terhét, mintha tudta volna, merre kell menni.
Az ember és az állat
A hajnal halvány derengése már bevilágította a hegyek peremét, amikor a farkas megállt. A falu szélén jártak. A házak ablakai sötéten pislogtak, csak a templomtorony keresztje fénylett az első napsugárban.
A farkas óvatosan letérdelt, s a földre engedte Istvánt. Az öreg próbált szólni, de a hangja elakadt.– Maradj… – suttogta. – Ne menj el…
De az állat már hátrált, majd egy utolsó pillantást vetett rá.Abban a pillantásban ott volt minden – a hála, a hűség, és valami, amit az ember ritkán ad vissza: a bizalom.
Aztán eltűnt a ködben.
A falubeliek csak reggel találták meg az öreget a templom kapuja előtt, félig eszméletlenül, átfagyva, de élve. A falu papja, Horváth tiszteletes, azonnal hívta az embereket.– Az Úr csodát tett – mondta, miközben meleg takaróba csavarták Istvánt. – Egy farkas hozta ide, a saját hátán. Látták a lábnyomokat!
Az emberek suttogtak, némelyik keresztet vetett.De István nem szólt semmit. Csak könnyezve nézett ki az ablakon, abba az irányba, ahol az erdő kezdődött.
Pár nappal később, amikor már erőt vett magán, a fiait is behívatta. András és Lajos szégyenkezve álltak előtte, mint két bűnös gyerek.– Tudom, mit tettetek – mondta csendesen. – De nem átkozlak meg benneteket. Az Isten majd megteszi, ha úgy látja jónak.– Apám, mi… mi csak… – hebegte Lajos.– Elég. – Az öreg felemelte a kezét. – A földet, a házat, mindent eladok. Amit kapok, a templomnak és az árváknak adom. Ti meg éljetek a bűnötökkel.
András arca elsápadt.– Apám, ne tegye ezt…– Az apátok már ott maradt az erdőben – felelte halkan István. – Amit most láttok, az csak egy ember, akit a farkas hozott vissza, hogy elmondja: az ember néha vadabb a vadnál, és az állat lehet irgalmasabb a fiánál.
E szavak után felállt, és kiment a házból. A falu szélén megállt, s a tekintete a hegyek felé révedt, ahol a fák közt újra hallatszott egy halk üvöltés. Nem félelmetes volt – inkább búcsúzó.
István elmosolyodott. Tudta, hogy valahol odafönt, a fenyők között, egy lélek figyeli, aki soha nem felejtett.
