A homály közepe
Október volt, szélfútta, nedves és csendes. A balatoni szezon már rég lecsengett, de Szigliget még őrzött valamit a nyárból: a fákon néhány makacs levél, a kávézó teraszán egy pár gyűrött szalvéta, és a levegőben a víz illata. Fátyolos, sejtelmes világ volt ez, mintha az ősz nemcsak a természetet, hanem az emberek tekintetét is ködbe borítaná.
Szekeres Gábor lassan sétált a vár alatti kis parkban. Mindkét keze zsebre dugva, de baloldalán, karjába kapaszkodva ott lépkedett mellette a felesége, Mária. Hatvankét éves volt, de még mindig tartotta magát: festett haj, világos kabát, csöndes, gondos mozdulatok. Gábor mintha minden lépésnél kicsit habozott volna, ahogy a kavicsos ösvényen haladtak.
– Rosszabb – szólalt meg halkan. – Ma reggel már alig láttam az órát.
Mária szorosabban karolt belé. – Nem baj, drágám. Nem a látásod számít, hanem hogy itt vagyunk, együtt. A doktor szerint ez csak átmeneti lehet. Talán kimerültség. Vagy idegi dolog.
Gábor nem válaszolt. Úgy érezte, a saját teste fordult ellene, valami alattomos módon. Az elmúlt hónapokban úgy homályosodott el előtte a világ, mint amikor az ablaküveget belülről leheli meg az ember: először csak egy kis párás folt, aztán lassan minden elmosódik.
Az orvosok megvizsgálták. Szemész, neurológus, laborok – mindent rendben találtak. Nem találtak semmit. Ez volt benne a legijesztőbb.
A park szélén egy padon üldögélt valaki. Egy kislány, tíz-tizenkét éves lehetett, de Gábor csak egy sötét alakot látott, elmosódott kontúrokkal. Mária gyorsított a léptein, mintha kerülni akarná az idegen tekintetet.
Ám ahogy elhaladtak, a kislány egy lépéssel Gábor elé állt, és felemelte a kezét.
– Ne haragudjon, bácsi – szólalt meg csendesen. A hangja meglepően tiszta volt, éles, mint a hajnal első madárfütty a nagy csendben. – Magának nem a szeme romlik. A néni tesz valamit az ételébe.
Gábor megállt. Mintha a világ egy pillanatra megdermedt volna körülötte. Mária azonnal közbelépett, eltolta a kislányt az útból.
– Ne figyelj rá – mondta sietve. – Ezek a kölykök mindenfélét kitalálnak. Gyerünk.
De Gábor nem mozdult.
A kislány ekkor még egyszer megszólalt, suttogva, alig hallhatóan: – Ha kiönti, látni fogja.
A férfi szíve megdobbant. De elindult. Szótlanul tette meg az utat hazáig, míg a felesége arról beszélt, hogy ma spárgakrémlevest főz, amit annyira szeret. A hangja halk volt, lágy, ahogy mindig. Csakhogy Gábornak most valami más is csengett mögötte: valami sietség. Valami feszültség.
Otthon, a konyha fehér csempéi között, Gábor figyelte, ahogy Mária elkészíti a vacsorát. Kiemelt egy kis fehér üveget a fiókból, lecsavarta a tetejét, és beleszórt valamit a fazékba. Gábor ekkor hirtelen megköszörülte a torkát. Mária összerezzent.
– Mi az? – kérdezte gyorsan.
– Semmi – mondta Gábor halkan. – Csak szomjas vagyok.
Kivett egy poharat, de közben megjegyezte az üveget. Nem volt rajta címke.
Este leült az asztalhoz, és nézte a tányérban a sűrű, zöldes levest. Mária vele szemben ült, várakozón, mint mindig.
– Nem vagy éhes? – kérdezte.
– Nem igazán – felelte Gábor. – Fáj a hasam egy kicsit.
Mária összevonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Aztán elment telefonálni a másik szobába. Gábor ekkor gyorsan felállt, a tányért a mosogatóba vitte, és lassan kiöntötte a levest. Az utolsó kortyig. A víz szétmosta az ételt, de az alján maradt valami. Apró, világosszürke porszemek. Mintha krétát morzsoltak volna bele. Megborzongott.
És másnap… reggel… valami megváltozott.
A dolgok mögött
Reggel Gábor egy ideig csak ült az ágy szélén, mezítláb, és nézte a szőnyeget. Nem vakon, nem ködön át – hanem tisztábban, mint hosszú hetek óta. A színek élénkebbek voltak. A minták határozottabbak. Mintha visszatért volna valami, amit már eltemetett magában: az élesség.
Megdörzsölte a szemét. A jelenség nem tűnt el. Ott volt. Valódi volt.
A fürdőszobában egy darabig nézte az arcát a tükörben. Szürkébb volt a bőre, mélyebbek a ráncok, de a tekintete… már nem volt olyan üveges. Már nem. Akkoriban kezdett el félni, amikor már a levelek széle is összemosódott a fákkal, amikor az arcok elfolytak, mint az akvarell. De most… most újra látott.
– Ma ne menj sehova – szólt be Mária a konyhából. – Hidegfront jön, azt mondták a rádióban. Pihenj, én meg majd főzök valami finomat.
Gábor csak hümmögött. Délelőtt kivitte a kutyát, egy kis keveréket, akit még az unokájuk mentett meg a menhelyről. A kutya most valami megmagyarázhatatlan izgalommal szaladt körbe-körbe a kertben, mintha érezné: valami változóban van.
Gábor délutánra visszament a házba, leült az íróasztalához, és elővett egy régi naplót. Néhány éve már nem írt bele. Most azonban, tollat a kezébe véve, rövid mondatokkal rögzítette, amit tapasztalt. A leves. A por. A látás. A változás. És a kislány.
„Ki ő?” – írta végül.
Este, amikor Mária letette elé a gőzölgő gombakrémlevest, Gábor megint csak keveset evett. A többit kiöntötte, amikor a nő a fürdőben volt. És újra ott voltak a szemcsék. Nem szaga, nem íze volt – érzése. Mintha valami halott anyag, fáradt méreg mocorgott volna az edény alján.
Két nappal később már olyan tisztán látott, mint hónapokkal ezelőtt. Nem szólt róla. Mária észrevette, hogy valami megváltozott, de nem értette, mi.
– Talán mégis hatnak a vitaminok – mondta félhangosan, miközben a konyhában újabb adag vacsorát készített.
Gábor csak mosolygott. És aznap este, mikor a felesége elaludt, becsomagolta a levesmaradványokat kis nejlonzacskókba, egy kis borítékba tette őket, és másnap hajnalban elindult Veszprémbe. Egy régi ismerősének, dr. Vaszary Jánosnak vitte el, aki toxikológusként dolgozott egy magánlaborban.
– Háztartási eredetű szennyezés – hazudta. – Csak tudni akarom, mit tesznek a szervezetbe ezek a cuccok. Nem érzem jól magam.
János nem kérdezett. Elvitte a mintákat.
Gábor ekkor elhatározta, hogy most ő figyel. Meg kell tudnia, ki is az az asszony, akivel negyvenöt éve együtt él. Mert most először… mintha két külön világba tartoztak volna.
Este visszament a házhoz, de nem ment be. Leparkolt a szomszéd utca sarkán, ahonnan rá lehetett látni az ablakukra. A sötétedés után fény gyulladt a nappaliban. Mária a telefonját a füléhez szorítva járkált. Időnként felcsattant a hangja, majd lecsendesedett. Irattartókat vett elő. Papírokat. Mappákat. Aztán újra telefonált. Gábor figyelte, és egyetlen perc alatt megértette: ez nem az aggódó feleség. Ez egy nő, aki számol, mér, tervez.
A harmadik napon csörgött a telefonja. János volt az.
– Át tudsz jönni? – kérdezte. – Jobb, ha ezt személyesen mondom el.
A laborban a férfi elé csúsztatta az eredményeket. Rövid szünet után megszólalt:
– Ez itt egy vegyület, amit ritkán használnak, főleg ipari környezetben. De apró adagokban adagolva fokozatosan rontja a látást, befolyásolja a központi idegrendszert. Nem halálos. Csak… kikapcsol. Lassít. Vakít.
– Felhalmozódik? – kérdezte Gábor halkan.
– Igen – felelte az orvos. – Két-három hónap is elég lehet a tartós károsodáshoz. De most már, ha abbahagytad, visszafordítható.
Gábor sokáig ült csendben. A kezében tartotta a papírt, olvasta a latin szavakat, a számokat, de valójában csak egyetlen mondat csengett a fejében: nem véletlen volt.
Este hazament. Most már biztos volt benne: beszélnie kell Máriával. De előtte még… meg akarta találni a kislányt.
Fény az árnyékban
Másnap kora reggel Gábor kiment újra a parkba. Az a pad most üres volt, ahol a kislányt látta. Több napon át visszajárt. Figyelte a teret, a bokrokat, a hintákat, még a közelben lévő kis trafiknál is érdeklődött.
– Olyan kis sápadt arcú, sötét kabátos kislány lehetett, tíz-tizenkét éves – magyarázta egy idősebb asszonynak, aki árult a standnál.
A nő ráncolta a homlokát. – Talán az a kislány, aki itt szokott kéregetni… a Hajnalka. De már hetek óta nem láttam. Valami családsegítősök vitték el, azt beszélik.
Gábor tovább kutatott. Felkereste a helyi gyermekvédelmi központot, és egy ismerős szociális munkás segítségével sikerült kapcsolatba kerülnie egy nevelőotthonnal Tapolcán. Ott valóban volt egy kislány, aki megfelelt a leírásnak. Hajnalka. Anyját nemrég vesztette el, az apjáról semmit sem tudni. Az intézmény vezetője először bizalmatlan volt, de Gábor nem kért mást, csak pár perc beszélgetést a lánnyal. Felügyelet mellett.
A találkozó napján Gábor kezében egy doboz szaloncukorral, a kabátja zsebében egy kis játékmedvével lépett be az otthon udvarára. A kislány ott ült a fa alatt. A kabátja ugyanaz a kopott, sötétlila darab volt, amit a parkban viselt.
Hajnalka felnézett, és Gábor megérezte: ő valóban lát. A gyerek szemében nem volt félelem, csak egy különös, felnőttes szomorúság.
– Maga az, bácsi? – kérdezte.
– Én – bólintott Gábor. – Sokat segítettél nekem. Most én szeretném megérteni, hogyan tudtál ennyit.
A kislány habozott, majd halkan megszólalt:
– Anyukám takarított maguknál, még tavaly. Egyszer észrevette, hogy a néni valamit mindig a kajába szór. Folyton mondta neki, hogy hagyja abba. De aztán... el lett küldve. Aztán beteg lett. Elaludt, és már nem kelt fel.
Gábor ökölbe szorította a kezét.
– Miért nem szóltál előbb?
A kislány vállat vont. – Mert gyerek vagyok. És a felnőttek csak akkor hallanak meg, ha már nagy a baj.
Gábor ekkor határozta el, hogy nem engedi el ezt a gyereket soha többé. Papírokat intézett, elindította a gyámsági eljárást. Közben titokban visszaköltözött a házba egyetlen céllal: lezárni azt, amit el kell.
Aznap este Mária a konyhában sürgött, újfent gombalevest főzött. A szeme sarkából látta, hogy Gábor őt figyeli.
– Tudod – szólalt meg a férfi nyugodtan –, ma inkább csak egy teát innék. A leves maradjon holnapra.
Hirdetés– De hát... – Mária hangja megfeszült, de még mosolygott. – Napok óta alig ettél. Kell az erő.
– Elég erőm van – mondta Gábor, és az asztalra helyezett egy barna borítékot.
Mária megtorpant.
– Ez micsoda?
– A laboreredmények – felelte a férfi. – Kiderült, mit tettél. És azt is, hogy nem a véletlen játéka volt.
A nő arca megváltozott. Először csak fintorodott, aztán hirtelen, váratlanul… nevetni kezdett. Száraz, szaggatott kacajjal.
– Te semmit sem tudsz bizonyítani – mondta végül, lihegve. – Ki hinne neked? Egy vénember vagy. Már majdnem vak!
Az ajtó mögött két rendőr állt. Mellettük egy civil ruhás férfi. És ott volt Hajnalka is.
A kislány csak bólintott, amikor meglátta Gábort.
– Ő az – mondta a civil ruhás. – A kislány vallomása alapján újra megnyitottuk a korábbi bejelentéseket. A laboreredmények pedig egyértelműek.
Mária összeomlott. Sikítani kezdett, kapkodva magyarázott a saját félelmeiről, arról, hogy Gábor „úgyis el akart menni”, hogy „az örökség”, meg hogy „megérdemelte volna”. A rendőrök nem reagáltak. Elvitték.
Hónapok teltek el.
Gábor végre nyugodtan ébredt. Hajnalka már iskolába járt, új, vidám ruhákat hordott, sőt – kacagott, sokat. Este együtt vacsoráztak. A kislány megszerette a sütőtökkrémlevest, és Gábor újra megtanulta, milyen érzés nevetést hallani a házban.
A házat végül eladta, a pénzből egy alapítványt hozott létre „Korán felnőtt gyermekekért” néven. Hajnalka pedig újra gyerek lehetett. Igazi, szaladós, élénk.
Egy nap a tavaszi napfényben a parton sétáltak, a víz vakítóan csillogott. Gábor megállt, a tekintetét végighúzta a látóhatáron.
– Most már látsz, ugye? – kérdezte a kislány.
– Igen – válaszolta. – Most már igazán látok.
Hajnalka elmosolyodott. A Balaton csendesen hullámzott. És Gábor tudta: visszakapta nemcsak a látását, hanem valami sokkal többet is.
Az életét.
Epilógus: Csendes biztonság
Egy év telt el.
A ház, ahol egykor Mária főzte a vacsorákat, már más család otthona volt. Gábor nem tért vissza oda soha. Hajnalka szobája most Badacsony szélén, egy régi, felújított parasztházban volt, ahová madarak jártak az eresz alá, és ahol a fák lombjai hajnalban árnyékként vetültek a falra.
Reggelenként együtt készítettek kávét és kakaót. Gábor az ablak előtt állva nézte a reggeli ködöt, amely lassan oszlott fel a szőlőhegyek felett. Néha még mindig eszébe jutott Mária. Nem gyűlölettel – hanem egyfajta szomorúsággal. Az a nő, akit negyvenöt évig szeretett, valahol útközben elveszett. Talán már rég, csak ő nem vette észre.
Hajnalka sokat írt. Egy füzetbe jegyezte le azokat a dolgokat, amiket nem akart elfelejteni: anyja hangját, a kabátját, azt a napot a parkban, amikor eldöntötte, hogy szól. Gábor sosem kérdezte tőle, hogy miért tette. A válasz ott volt minden mozdulatában: mert egy gyerek is tudja, mikor igazságtalanság történik.
A tavasz újra elhozta a mandulafák virágát, a nyár a sétákat a parton. Gábor új szemüveget kapott, de egyre ritkábban viselte – nem azért, mert ne lett volna rá szüksége, hanem mert már nem félt a homálytól. Tudta, hogy lát. Nem csak a világot, hanem az embereket is. Másként, mélyebben, lassabban, de igazabban.
Az alapítvány nőtt, fejlődött. A helyi iskolákból jöttek gyerekek foglalkozásokra, rajzoltak, meséltek, és néha csak csöndben ültek a napon. Olyankor Gábor nem szólt semmit. Tudta, van, amikor a csönd a legnagyobb biztonság.
Egy augusztusi estén, amikor a levegő már hűlt, Hajnalka odabújt mellé a kerti padon.
– Emlékszel arra a napra, amikor először találkoztunk? – kérdezte.
Gábor bólintott.
– Akkor még azt hittem, el fogok tűnni a sötétben – mondta halkan. – De te... te szóltál.
A kislány vállat vont.
– Csak azt mondtam, amit láttam.
– Néha az is elég – mosolygott Gábor. – Sőt... néha az ment meg.
A csillagok lassan gyulladtak ki az égen. A sötétség most már nem volt ellenség, csak a nap végének csendes, puha takarója.
És Gábor úgy érezte, végre otthon van. Nem egy házban, hanem egy pillanatban. Egy életben, amely újra megtelt fénnyel – és igazsággal.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
