A fényűzés árnyéka: a kastély, ahol a gyerekek féltek nevetni

Gábor megállt.
A hangja nem volt tanult udvariassággal édesített.
Volt benne valami… tiszta.

– Hogy hívják? – kérdezte röviden.

– Kovács Eszter vagyok.

A fiúk egy emberként mosolyodtak el.
Gábor pedig hirtelen olyan különös érzést érzett, amit régóta nem:
mintha valaki friss levegőt hozott volna a házba.

– Mondja csak, Eszter – kezdte. – Tudja, milyen ez a munka?

A nő zavartan bólintott.

– Csak annyit tudok, hogy egy háznak nem csak a rend kell. Hanem… – habozott, majd bátorságot gyűjtött. – …hanem valaki, aki odafigyel a gyerekekre is. Akik… – a tekintete a fiúk felé siklott – …nagyon félnek most.

A fiúk lélegzete egyszerre könnyebbült meg.

Gábor hosszan nézte a nőt.

Nem a tökéletességet látta rajta.
Nem a kifogástalan modort.

Hanem azt az egyszerű, őszinte jóságot, amelyet sem papír, sem önéletrajz nem tud feltüntetni.

Lassan bólintott.

– Rendben. Holnap kezd.

Eszter úgy nézett rá, mintha nem hinne a fülének.

– Tényleg… engem választ?
– Igen – felelte Gábor halkan. – A gyerekeim miatt.

Az első nap – Egy halk léptekből szövődő új kezdet

Eszter első napjaiban csendes volt és visszafogott.
Óvatosan járt a villában, mintha attól félne, hogy túl hangosan lép.
Szinte láthatatlan eleganciával végezte a dolgát: összehajtogatta a ruhákat, megigazította a párnákat, leszedte a szárítót.

Nem kérdezett sokat, de mindent észrevett.
A fiúk kíváncsi szemmel követték minden mozdulatát.

A harmadik délután tört meg először a jég.

Áron közelebb lépett hozzá, kezében egy nagy, régi fakockás dobozzal.

– Eszter néni… játszana velem egy kicsit?

Eszter elmosolyodott, lehajolt hozzá, és úgy válaszolt, mintha épp erre várt volna:

– Csak akkor, Áron, ha megtanítasz egy nálad magasabb tornyot építeni.

A fiú felnevetett.
Az első nevetés volt hónapok óta a Farkas-villában.

A hangja visszaverődött a márványfalakról.
És végre újra élet költözött beléjük.

Az aranybirodalom ára

Az első nevetés után valami megmozdult a Farkas-villában.
Mint amikor a tél végén először olvad el a jég a patak szélén: még apró, bizonytalan csörgedezés, de már nem a dermedtség az úr.

Eszter nem tett csodát.
Nem varázsolt, nem mondott nagy szavakat.

Egyszerű dolgokat csinált.

Másnap Bencét találta az egyik szobában, amint némán tologatta a kisautókat a padlón, kerekek nyikorgása nélkül, mintha attól félne, a hangjukkal is bajt okoz.

– Ez itt melyik autó? – guggolt le mellé Eszter.

– Rendőrautó – felelte a kisfiú halkan.

– És hol van a rendőr, aki vezeti? – kérdezte Eszter tettetett rémülettel. – Csak nem elkóborolt?

Bence szeme felcsillant.

– Nem… itt… – és egy kis kék emberkét húzott elő a zsebéből. – Csak… csendben vezet.
– Csendben? Miért? – mosolygott Eszter.
– Mert… Edit néni azt mondta, ne legyek hangos.

Eszter elhallgatott egy pillanatra. A szíve összeszorult, de nem engedte, hogy a harag átvegye a vezetést.

– Tudod, mit? – mondta végül. – Szerintem egy rendőrautónak néha szirénázni is kell, különben honnan tudják, hogy jön? Ha nagyon halkan vezeti, baleset lesz.

Bence óvatosan, szinte bocsánatkérő mosollyal megszólalt:
– Akkor… lehet egy kicsit „vúúú, viu-viu”-t mondani?

– Szerintem kötelező – kacsintott Eszter.

A következő pillanatban Bence már olyan szívvel-lelkkel „szirénázott”, hogy a hangja végigszaladt a folyosón. Marci is odaszaladt, aztán Áron is, és nem telt bele fél óra, az egész nappali úgy zúgott, mintha valami gyerekkoncert lenne menet közben.

Gábor először hallgat igazán

Gábor az irodájában ült, egy halom szerződés fölött görnyedve. A telefonja elsötétedve hevert az asztalon – ritka pillanat – nem hívta senki, és ő sem hívott senkit.

Aztán meghallotta.
Először csak halványan, aztán egyre tisztábban:

Gyerekszavak, kacarászás, dobogó léptek, valami bugyuta „viu-viu” hang, amitől egy ügyvéd felhúzta volna a szemöldökét, de ő most odafagyott az asztal széléhez.

Felkelt.
Végigsétált a folyosón, és az ajtóból figyelte őket.

Eszter a szőnyegen ült, körülötte a három fiú.
Marci a hátára fekve kacagott, miközben Bence autókat vezetett a hasán keresztül.
Áron pedig magas tornyot épített fakockákból, és félhangosan magyarázta:

– Ha ez a kocka ide kerül, az egész dőlni fog, szóval ide kell egy másik…

– Gyerekek – szólt közbe Gábor, kissé bizonytalan hangon.

Mindhárman felé néztek.
És – talán hosszú hónapok óta először – nem félelem volt a szemükben, hanem valami egészen más: remény.

– Apa, gyere! – kiáltotta Bence. – Csinálunk egy akkora tornyot, mint TE!

Eszter próbált félrehúzódni, de Gábor intett:

– Maradjon csak. – Aztán levette a zakóját, lassan letette a fotel támlájára, és leült a fiúk közé a szőnyegre.
– Nem ígérem, hogy nem döntöm le – tette hozzá félszeg mosollyal.

– Ha ledöntöd, újraépítjük – vont vállat Áron. – Anyu mindig ezt mondta.

A mondat, mintha késsel vágták volna, úgy hatolt Gábor szívébe.
Nem szólt semmit, csak óvatosan elvett egy kockát Eszter kezéből, és odatette a torony tetejére.

A torony megállt.
A fiúk egyszerre ujjongtak.

Eszter oldalra pillantott.
Gábor szemében könny csillant, de gyorsan elfordította a fejét.

Eszter története – és az aranybirodalom másik oldala

Ahogy teltek a hetek, a villa egyre kevésbé emlékeztetett múzeumra, és egyre inkább hasonlított otthonra.
Az ebédlőben nem maradtak érintetlenül a tányérok, a konyhapulton megjelentek a morzsák, a nappaliban pedig állandóan hevert legalább egy pár leesett zokni.

Gábor néha ösztönösen feszengeni kezdett a rendetlenségtől, aztán eszébe jutott:
amikor Júlia élt, mindig azt mondta:
– A rend jó, de a csend a gyerekszobában veszélyesebb, mint pár elszórt játék.

Egy este, miután a gyerekek már aludtak, Gábor a konyha felé tartott vízért, amikor meglátta Esztert, amint a konyhapultnál áll és mosogat. Halk rádió szólt a háttérben, valami régi magyar sláger motyogott a hangszóróból.

– Segíthetek? – kérdezte váratlanul.

Eszter meglepődve nézett fel.

– Uram… nem szükséges.

– Gábor. – sóhajtott. – A „uram” pont elég volt egész életemben a tárgyalótermekben. Otthon, azt hiszem, jobban szeretem, ha a nevemen szólítanak.

Eszter elpirult.

– Rendben… Gábor.

Furcsán csengett a név így, egyszerűen, minden cím nélkül.
Gábor felkötött egy konyharuhát, és elkezdte törölgetni a tiszta edényeket.

Pár percig csak a víz csobogott.

– Mondja, Eszter – törte meg végül a csendet. – Hol dolgozott eddig?

Eszter szégyenlős mosollyal vállat vont.

– Sok helyen. Étteremben, panzióban, voltam idősek mellett is. De… – elhallgatott.

– De? – nézett rá Gábor.

– Volt egy rövid idő, amikor egy nagy gyár melletti albérletben laktunk… a fiam és én.

Gábor keze megállt.

– Maga… – kereste a megfelelő szót. – Maga anya?

Eszter tekintete elsötétedett, de nem menekült.

– Volt egy kisfiam – mondta halkan. – Máténak hívták. Tízévesen halt meg.

A konyha falai mintha közelebb húzódtak volna.

– Sajnálom – mondta Gábor őszintén. – Nagyon.

– Légúti gondjai voltak – folytatta a nő. – Azt mondták, asztma, allergia, ilyesmi. De… – a hangja elcsuklott. – A gyár füstje ráült a város szélére. Minden reggel sárgás köd ült a házakon. A gyerekek köhögtek az iskola előtt.

Gábor gyomra összerándult.

– Milyen gyár volt az? – kérdezte óvatosan.

Eszter sóhajtott.

– Tán ismeri. A „Farkas Holding” egyik leányvállalata. Azt hiszem, valami vegyiüzem.

A név úgy csapódott Gábor mellkasának, mintha valaki egy hatalmas követ hajított volna rá.
Összeszorította a törlőkendőt. A torka kiszáradt.

– Maga… ezt tudta… amikor ide jött dolgozni? – kérdezte rekedten.

Eszter bólintott.

– Persze, hogy tudtam. Magyarország nem olyan nagy, hogy egy Farkas Gábor nevét ne hallja az ember. Tudtam, kinek a házába jövök. Tudtam, hogy maga építette azt a birodalmat, ami mellett mi ott éltünk. De nem ezért jöttem.

Gábor alig bírta kimondani:

– Hanem… miért?

Eszter letette a szivacsot, megtörölte a kezét, és egyenesen a szemébe nézett.

– Mert a gyerekei nem tehetnek semmiről. És mert amikor megláttam őket a hallban, úgy bújtak magához, mint az én Mátém bújt hozzám, amikor megijedt. – Elmosolyodott, szomorúan, de melegen. – Gondoltam, ha én már nem menthettem meg a saját fiamat, talán segíthetek abban, hogy a magáéiból ne félelemmel teli felnőttek legyenek.

Gábor nem talált szavakat.
Sosem gondolt rá, hogy a grafikonok, a profit, az „optimalizált költségek” mögött arcok vannak.
Élete nagy részében az „eredmény” jelentette a mindent. A részvényárfolyam volt a mérce. Az aranybirodalom, amit felépített, fényes volt kívülről – de most először érezte úgy, hogy belülről megcsapja valami szúrós, fullasztó füst.

– Tudja, Eszter… – szólalt meg végül halkan. – Én mindig azt hittem, mindent jól csinálok. Munkahelyeket teremtek, fizetéseket adok. Azt mondták rám: sikeres, felelős üzletember. És közben nem láttam, mit okozok.

– A világ bonyolult – vont vállat Eszter. – Nem maga öntötte ki a füstöt a gyárkéményből. De maga tehet róla, hogy mostantól mit enged meg. A saját házában is… meg a saját cégében is.

Gábor lehajtotta a fejét.

– A saját házamban már elkövettem a legnagyobb hibát: hagytam, hogy félelem uralkodjon a gyerekeim fölött.

Eszter finoman megérintette a karját.

– Azért maga rúgta ki azt a nőt. Nem olyan embernek látom, aki ne próbálná meg jóvátenni, amit lehet.

A férfi felnézett rá. A szemében fáradtság volt és valami új:
elhatározás.

Percek, amelyek éveket gyógyítanak

Másnap Gábor nem ment be az irodába.
Az asszisztense tíz percen belül háromszor is hívta, ő pedig mindháromszor azt mondta:

– Családi ügy. Nem vagyok elérhető.

A fiúk, mintha csak féltek volna, hogy ez valami félreértés, óvatosan követték őt a konyhába.

– Apa… te ma itthon maradsz? – kérdezte Marci, aki még mindig néha a folyosókon „anyuillatot” keresett.

– Igen – mosolygott Gábor. – Ma itthon leszek. És… holnap is. Sőt, mostantól nem leszek minden este túlórán.

– Megfognak haragudni? – nézett rá Áron komolyan. – A fontos emberek, akikkel tárgyalsz?

– Lehet – vont vállat Gábor. – De ha a saját fiaim eltávolodnak tőlem, annak sokkal nagyobb ára van, mint bármilyen szerződésnek.

Aznap együtt mentek iskolába, kézen fogva.
A tanítónők értetlenül néztek, amikor látták, hogy a szigorú tekintetű üzletember lehajol, megigazítja Marci sapkáját és homlokon csókolja.

Délután együtt mentek vissza a villába.
A kocsiban szólt a rádió, Bence pedig rávette az apját, hogy kapcsolja át egy „viccesebb” adóra, ahol gyerekdalok mentek. Gábor először tiltakozott, aztán, mikor mind a három fia torkaszakadtából énekelni kezdett, egyszerűen elnevette magát.

A nevetése mély volt, kissé rekedt, de őszinte.
Eszter, ahogy a kapuban hallotta a közeledő autót és a kiszűrődő éneklést, csak annyit suttogott magában:

– Máté, ha látod… ez most neked is egy kicsit.

Az aranybirodalom átalakul

Néhány héttel később újabb tárgyalás várt Gáborra – de most már más tekintettel ült be a vezérigazgatói székbe.

A cég környezeti jelentését tartotta a kezében. Színes grafikonok mutatták, hogyan alakultak az elmúlt évek kibocsátási értékei. Neki eddig csak annyi számított, hány százalékos csökkenés vagy növekedés szerepel a sorok mellett. Most azonban minden szám mögött gyerekeket látott az iskola előtt, apró hátakat, köhögést, sárgás ködöt és egy Máté nevű kisfiút, akit soha nem is ismert.

Az igazgatótanács tagjai feszült arccal figyelték, mikor megszólalt:

– Hölgyeim és uraim, az a baj, hogy eddig rossz számokat néztünk. Nem csak a profitot kell figyelni. Hanem azt is, mit teszünk az emberek életével, akik mellett a gyáraink állnak.

– Gábor, ez… – kezdte egyikük, – nagyon szép gondolat, de ezek itt üzleti döntések…

– Pontosan. – vágott közbe Gábor. – És én üzleti döntést hozok. Ha a cég neve mellé az kerül: egészségkárosító, felelőtlen, környezetszennyező, az hosszú távon sokkal jobban rombolja az értéket, mint bármelyik beruházás. Hozzáteszem: emberként sem tudok többé úgy aludni, mint eddig.

Aznap döntést hoztak:
– korszerűbb szűrőberendezések,
– szigorúbb belső szabályok,
– a környező települések bevonása a döntésekbe.

Néhányan háborogtak, mások féltették a bónuszukat.
Gábor azonban most először nem hagyta, hogy a félelem vagy a megszokás vezesse. Egy dolgot megtanult:

Az aranybirodalom mit sem ér, ha közben az otthona üres, a gyerekei pedig félnek.

Aznap este, mikor hazatért, nem csörgött a telefonja. Ki is kapcsolta.

A villába lépve a nagyszoba felől zongoraszó hallatszott.

Nem volt tökéletes – félreütések, hamis akkordok, bizonytalan ritmus.
Áron ült a zongoránál, a kottatartón egy gyűrött, sarkainál megfakult lap hevert. Azt a dalt próbálta eljátszani, amit régen Júlia játszott esténként.

– Ezt honnan vetted elő? – kérdezte halkan Gábor.

– Anyu fiókjából – vallotta be Áron. – Tudom, hogy nem szabadott volna, de… – zavartan elhallgatott.

Gábor mellé ült.

– Anyu nem haragudna. Sőt. Szerintem örülne, ha hallaná, hogy nem felejtjük el a dalait.

– Tudsz segíteni? – kérdezte Áron. – Nem tudom, hogy kell fogni ezt az akkordot.

– Nem – rázta a fejét Gábor. – De megtanulhatjuk együtt. Keresünk egy tanárt, aki idejár, és majd te tanítasz engem is.

Áron felnevetett.

– Egy zongoratanárt… neked?

– Miért is ne? – mosolygott Gábor. – Attól, hogy felnőtt vagyok, még tanulhatok olyat, amit ti tudtok.

A folyosóról ekkor Marci és Bence is előbukkant, pizsamában, papuccsal csoszogva.

– Mi lesz ma az esti mese? – érdeklődött Bence.

– A kedvencetek – felelte Gábor. – Ahol a király rájön, hogy hiába van aranypalotája, ha a fiaival nem tölt időt.

– De olyan mesét még nem olvastál – ráncolta a homlokát Marci.

Gábor elmosolyodott.

– Azért, mert ez most íródik. És ti benne vagytok.

Eszter és a fiúk – egy új család térképe

Az idő lassan, de biztosan tette a dolgát.
A gyász sosem múlt el – Júlia hiánya ott maradt minden vasárnapi levesben, minden faliképen, minden esti altatódal mögött. De már nem volt fojtogató. Inkább olyan, mint egy láthatatlan kendő, amit csendben viselnek, és néha megsimítanak.

Eszter egyre inkább odatartozott a villa mindennapjaiba.
Nem próbálta pótolni Júliát. Nem „új anyaként” lépett be, hanem olyasvalakiként, aki tudta, milyen az, amikor egy gyerek elveszít valakit, akit a legjobban szeret.

Egy este a fiúk önként telepedtek mellé a kanapéra.

– Eszter néni… – kezdte Bence –, mesélsz Mátéról?

Eszter mély levegőt vett. Sokat gondolkodott már rajta, beszéljen-e a saját gyászáról. De ahogy a három fiú rábízta magát, úgy érezte, ez is gyógyíthat.

– Máté… – mosolyodott el halványan – olyan volt, mint Marci. Mindig futott, szaladt, sosem bírta ki egy helyben. Egyszer, amikor elaludt a kanapén, úgy beette magát a párnába, hogy fél órát kerestem. Azt hittem, eltűnt.

A fiúk kuncogtak.

– Féltél? – kérdezte Marci együttérzőn.

– Nagyon. Aztán amikor megláttam, hogy csak elaludt, úgy megkönnyebbültem, hogy elsírtam magam.

– Én is sírtam már el magam csak attól, hogy örültem – mondta Bence komolyan. – Mikor apa egyszer jött időben a focimeccsemre.

Gábor a háttérből hallgatta a beszélgetést.
A mellkasában valami furcsán összefacsarodott, de már nem bűntudattal, hanem hálával: hogy most már nem csak a hibáit látja, hanem azt is, amit jóvá tehet.

A kegyetlenség leleplezése – és a választás, ami mindent megváltoztat

Egy interjúra később meghívták Gábort egy üzleti televízióműsorba. A műsorvezető mosolygós arccal, látszólag barátságosan tette fel a kérdéseket, majd egyszer csak elkomolyodott.

– Farkas úr, az utóbbi időben több cikk is megjelent arról, hogy cége nagy átalakításokat tervez, környezetvédelmi intézkedéseket vezet be. Egyesek szerint ez csak kirakat. Valójában mit rejtenek az „aranybirodalom” falai?

Gábor a stúdiófények alatt egy pillanatra becsukta a szemét. Eszébe jutottak Eszter szavai, Máté neve, a saját fiai tekintete, amikor Edit rájuk ordított.
Tudta, hogy most dönt: tovább hazudik a világnak, vagy először életében kimondja a teljes igazságot.

– Az aranybirodalom – mondta lassan – sokáig vakított. Engem is. Azt hittem, ha sikeresek vagyunk, ha nőnek a számok, akkor jó munkát végzünk. Nem néztem a következményeket. Nem néztem az emberek szemébe, akik a gyáraink mellett élnek. És nem néztem elég mélyen a saját gyerekeim szemébe sem.

Egy pillanatra elhallgatott.

– A vállalatunk mögött kegyetlenség is volt. Nem szándékos, de nagyon is valóságos. Amikor rájöttem erre, majdnem ugyanakkor láttam, hogy a saját házamban is félelem uralkodott. Egy szobalány úgy beszélt a gyerekeimmel, ahogy senkivel nem lenne szabad. Én engedtem be. Én nem figyeltem.

A műsorvezető döbbenten hallgatott. A stúdió elcsendesedett.

– Most azon dolgozom, hogy ez megváltozzon – folytatta Gábor. – Nem ígérem, hogy holnapra minden jó lesz. De ígérem, hogy többé nem a profit lesz az első. Sem a cégben, sem otthon. Otthon… már a gyerekeim nevetését őrzöm a legjobban.

Amikor hazaért, a fiúk és Eszter már várták a nappaliban.
Megnézték a műsort a tévében együtt. Áron egyszer csak odasúgta Bencének:

– Hallod, apa kimondta, hogy hibázott. A tévében is.

– Ez olyan, mintha király lenne, aki bocsánatot kér – jegyezte meg Marci bölcsen.

Eszter mosolygott.

– Az ilyen királyokból lesznek a legjobb apák.

A ház, ahol újra visszhangzik a nevetés

Eltelt néhány hónap.
A Farkas-villa már nem volt tökéletesen tiszta – de sosem volt még ennyire élő.

Az ebédlőasztalon gyakran hevert rajz, színes ceruza, félig elkészült lego-vár. A lépcsőkorláton néha sálak lógtak, a kertben focilabda maradt az esti szürkületben.

És minden este, amikor besötétedett, a ház nem volt többé néma.

Gábor felváltva ült be a gyerekek szobáiba.
Volt, hogy Áronnal zongoraleckét gyakorolt – mindketten botladoztak ugyanott, és ezen annyit nevettek, hogy a hangok néha szétestek.
Volt, hogy Bencével kártyáztak, és a fiú hangosan tiltakozott, ha az apja „véletlenül” rosszul keverte.
Volt, hogy Marcinak mesélt, aki a mese felénél mindig közbeszólt:

– Nem úgy van, apa. A király ilyenkor inkább odamegy a fiához, és megöleli.

– Igazad van – bólintott Gábor. – Akkor kezdjük újra.

Eszter pedig ott volt velük.
Nem a háttérben, nem láthatatlanul. Hanem családtagnak kijáró hellyel: néha ő mesélt, néha ő sütött palacsintát este kilenckor, amikor Bence hirtelen „nagyon éhesnek” érezte magát.

Néhány év múlva, amikor már mind a három fiú magasabb volt, mint Eszter, a Farkas-villa egy egészen másfajta hely volt: még mindig márvány, még mindig tágas, még mindig impozáns. De a falak nem visszhangozták többé a csendet. A félelem kiköltözött. A helyét betöltötte valami más:

az, hogy valaki végre megtanulta, mi a fontos.

Gábor néha kiállt a villából látszó Dunára, a terasz korlátjára könyökölve.
Eszébe jutottak azok az idők, amikor csak számokban gondolkodott. Aztán belül mosolyogva megállapította:

– A legfontosabb szám most három. Áron, Bence, Marci. És talán… valahol ott van egy negyedik is. Máté. Akinek a története nélkül sosem ébredtem volna fel.

Eszter halkan mellé lépett.

– Fázik? – kérdezte.

– Nem – rázta a fejét. – Először van úgy, hogy nem fázom belül. És nem is félek attól, hogy ha hazajövök, csend lesz.

A ház felől ekkor hangos kacagás hallatszott.

– Apa! – kiáltotta Bence. – Gyere, Marci megint azt mondja, hogy ő a „szörnykirály”, és mi vagyunk az alattvalói!

– És te mit mondasz? – kérdezte Gábor.

– Hogy te vagy a főszörny! – vágta rá Bence. – De a jófajta!

Gábor felnevetett.

– Akkor a birodalmam végre olyan, amilyennek lennie kell.

Eszter ránézett. Nem szólt semmit, csak bólintott.
A tekintetében ott volt mindaz a fájdalom, amit hordozott, és mindaz a megkönnyebbülés, amit látott:

hogy van olyan férfi, aki le meri venni az arany koronát, ha a gyerekei mosolyáról van szó.

A Farkas-villa így lett hát nem csak márványból és aranyból épült palota, hanem egy olyan otthon, ahol a gyász mellé végre beköltözött valami, ami sokkal erősebb:

a megbánásból születő irgalom, és a félelemből kiharcolt szeretet.

És ettől kezdve, ha valaki azt mondta Gábornak:

– Maga felépített egy birodalmat,

ő csak elmosolyodott, és azt felelte:

– Nem. A birodalom odakint csak aranyból volt. Az igazi itthon van. Három fiú nevetéséből, egy bátor nő szívéből és egy olyan múltból, amit nem lehet kitörölni – de át lehet írni.

És aki egyszer betette a lábát a házba, az biztos volt benne:

itt már nem a márvány a leghidegebb dolog.
Hanem a múlt.
De fölé nőtt valami sokkal melegebb: az, hogy most végre jól élnek.

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.