Aki nem ismeri az erdőt, azt könnyen becsapja a csend.
Aki viszont ott él, ott dolgozik, ott lélegzik — annak minden rezdülés beszél.
Farkas Bálint, a Mátra egyik legismertebb favágója, pontosan ilyen ember volt.
Tizenöt éve járta a hegyek meredek oldalait, hóban, viharban, perzselő napsütésben. A láncfűrész morgása olyan természetes volt számára, mint másnak a rádió zúgása a kocsiban.
Aznap különösen nehéz napra készültek. A brigád tűzvédelmi sáv kialakítását kapta feladatul — el kellett távolítaniuk a beteg, kiszáradt lucfenyőket, amelyek könnyen lángra kaphattak volna egy rossz pillanatban.
Bálint a láncfűrész fölé hajolva kiáltott oda a társának:
— Pityu! Készen vagy a kötelekkel?
— Máris, főnök! — válaszolta Szabó Pityu, a csapat bohóca, de a legjobb kötélkezelő.
A láncfűrész hirtelen felbőgött, és Bálint nekifeszült a törzsnek. A fenyő megremegett, mintha tudná, mi következik. Aztán a jól ismert recsegés, roppanás… és a fa lassan eldőlt.
A dörrenés után Pityu váratlanul felemelte a kezét.
— Állj! Kapcsold ki!
Bálint leállította a gépet. Először csak a saját szívdobbanását hallotta. Aztán… valami mást is.
Egy vékony, remegő hangot.
Egy sírást. Egy olyan kicsi, bizonytalan hangot, ami nem illett sem emberhez, sem madárhoz, sem semmihez, amit eddig hallott.
— Mi a fene ez? — morogta, és összehúzta a szemét.
— Olyan, mintha… — kezdte Pityu.
— Mintha egy kölyök lenne — fejezte be Bálint, és elindult a hang forrása felé.
A bozótos sűrű volt, szinte áthatolhatatlan, de Bálint ösztönei vitték előre. A hang egyre élesebb lett, egyre kétségbeesettebb.
Végül meglátta.
Ott feküdt a földön, összegörnyedve, remegve — egy apró, fekete medvebocs. A bundájára rátapadt a por, a föld, a fűrészpor. A kis orra gyorsan járt, a mellkasa zihált.
— Jézusom… — szaladt ki Pityu száján. — Ez teljesen kivan…
— Egyedül van — állapította meg Bálint csendesen.
A bocs felnyögött, mintha válaszolni akarna.
És Bálint fejében megszólalt az a bizonyos szabály. Az, amit minden erdészetben dolgozó hall ezerszer:
„Ne nyúlj hozzá. Az anyja a közelben van.”
— Pityu, hátráljunk. Küldj egy rádiót a központnak — mondta Bálint.
— Máris.
Hátraléptek. Jelentették a talált bocsot. A feletteseik azt mondták: várjanak.
Így hát vártak.
Megették a szendvicseiket. Vártak még egy órát.
Aztán még egyet.
A bocs eközben egyre halkabban nyöszörgött. Fejét a földre nyomta, mintha már nem lenne ereje sírni sem.
— Ez így nem jó — motyogta Pityu. — A medvemama már rég itt lenne, nem?
— Nem tudjuk. Lehet, hogy elijesztettük.
— De azt is lehet, hogy nem fog visszatérni. — Pityu komoly hangon folytatta. — Bálint… ez a kölyök nem bírja sokáig. Nézd meg.
Bálint nézte. És közben valami rángatni kezdte belül a mellkasát.
Olyan érzés volt, amit ritkán engedett közel: tehetetlenség.
A favágó megnyalta a szája szélét, és egyetlen lassú sóhajjal felállt.
— Maradj itt.
— Mihez készülsz? — kérdezte Pityu.
— Megnézem közelebbről.
Visszasétált a bozótoshoz. A fejében tiltakoztak a szabályok, a rutin, a logika.
De a szíve nem engedte ott hagyni.
Leguggolt. A kis bocs felemelte a fejét, és Bálint szemébe nézett.
Nem volt benne agresszió. Csak félelem. És könyörgés.
— Szia, kicsi… — mondta mély, rekedt hangon. — Mi történt veled?
A bocs megremegett, de nem futott el.
Talán már nem tudott.
Talán már nem volt hová futnia.
Bálint lassan levette a sárga védősisakját. Kirázta belőle a fűrészport.
— Ha enni nem is adhatok, inni talán igen… — suttogta.
Elővette a kulacsát, és friss forrásvizet csorgatott a sisakba. Aztán óvatosan a térdére húzta a kis állatot. A bocs olyan gyenge volt, hogy a mozdulatot alig érzékelte. Csak odatolta a kis pofáját a vízhez… és inni kezdett.
Bálint halkan megszólalt:
— Így ni… lassan. Jó lesz… nehéz napod volt, igaz?
Pityu messziről nézte őket, és halkan csak ennyit mondott:
— Ez nem munkanap, Bálint. Ez valami egészen más.
És igaza volt.
Aznap Bálint nem favágó volt.
Nem fődöntő.
Nem egy brigád vezetője.
Aznap csak egy ember volt, aki meg akart menteni egy árván maradt, remegő kis szívet.
A kis bocs lassan, óvatosan kortyolta a vizet a sisakból. Néha megállt, remegett egy kicsit, aztán újra inni próbált. A bundája melegedni kezdett Bálint combján, a reszketése pedig fokozatosan enyhült.
Bálint óvatos mozdulatokkal simított végig a hátán, mintha attól tartana, hogy egy rossz pillanatban összetöri ezt a törékeny kis életet.
— Hát te mit csinálsz itt teljesen egyedül, hm? — dörmögte.
A medvebocs nagy, sötét szemeivel ráemelte a tekintetét. Nem értette a szavakat, de valamit mégis megértett: azt, hogy biztonságban van.
Pityu végül közelebb merészkedett.
— Bálint… biztos, hogy ez jó ötlet?
— Mi baj lenne? — kérdezte Bálint szemét le sem véve a bocsról.
— Hát… tudod… ez mégiscsak egy vadállat.
— Most épp semmi vad nincs benne. — Bálint hangja lágy volt. — Most csak egy kölyök. Egy ijedt kölyök.
Pityu nagyot sóhajtott, mintha beletörődne a megváltoztathatatlanba.
— Hallottam a központot. Azt mondták, úton van a vadmentő autó.
— Mikorra ér ide?
— Hát… — Pityu vállat vont — egy óra, másfél. Attól függ a tereptől.
Bálint felsóhajtott.
— Addig meg vigyáznunk kell rá.
A bocs lassan felemelte a fejét, nyögött egy aprót, majd odabújt Bálint karjához.
A férfi mellkasában megmozdult valami. Valami régi, elásott érzés.
„Apaaaaaa…”
Egy gyerekhaj hosszú tincsei, ahogy körbepörögnek a kertben.
Apró lábak dobolása a verandán.
És egy kicsi kéz, amelyik mindig kereste az övét.
Ahogy ez az emlék fellobbant benne, Bálint szemei lehunyódtak.
A szívében sajgó üresség újra megtelt valamivel — fájdalommal, de valami puhán meleggel is.
Pityu látta rajta a változást. Csendben megköszörülte a torkát.
— Bálint… eszedbe jutott, mi?
— Nem kell erről beszélni — morogta, de a hangja remegett.
— Nem szégyen az…
— Ne folytasd, jó? — mondta halkan, és a szemét a bocsra szegezte.
A bocs szipogott egyet, mintha érezné a férfi szívverését.
Pityu végül leült melléjük a kidőlt fa mellé.
— Tudod… néha azt mondják, az erdő visszaad valamit. Még ha más formában is.
— Ez csak egy bocs — dörmögte Bálint.
— Lehet… de lehet valami több is — felelte Pityu, és szelíden elmosolyodott.
Bálint hallgatott.
A bocs felemelte a mancsát, és bizonytalanul Bálint mellkasára tette, mintha kapaszkodni próbálna.
A férfi keze automatikusan odacsúszott, és gyengéden tartotta.
Olyan volt, mintha a világ egyik fele hirtelen átbillent volna a másikba.
Ekkor a rádió megszólalt Pityu övén:
— „Itt a Központ, figyelem! A vadmentő csapat kb. 45 perc múlva érkezik a helyszínre. Addig tartsák távol az állatot a napszaktól, folyadékot adhatnak, de etetni tilos! Ismétlem: etetni tilos!”
Pityu benyomta a gombot.
— Itt Pityu. Értettük, fogadva.
A rádió elcsendesedett.
Bálint halkan megszólalt:
— Addig mellőlem nem megy sehova.
Pityu felnevetett.
— Nem is gondoltam. Te most végre valakit megint pátyolgatsz.
— Hagyd — morogta Bálint, de a szája széle elmosolyodott.
A bocs megpróbált feljebb mászni a mellkasára, és Bálint végül két kézzel ölelte át. A kis test puha volt és reszkető, de ahogy Bálint karja köré fonódott, a remegés lassan elhalt.
A szél megmozgatta a fák csúcsait, fenyőillat töltötte meg a levegőt. Valahol a távolban harkály kopogott. Az erdő életre kelt — de most mintha minden nesz visszafogottabb lenne, tiszteletteljesebben csendes.
Pityu megszólalt:
— Figyelj csak, Bálint…
— Na?
— Mi lesz, ha a vadmentők elviszik?
— Hát… az a dolguk.
— És neked?
— Nekem… — Bálint lenézett a bocsra, aki békésen a karjában feküdt. — Nekem az a dolgom, hogy ezt kibírjam.
Csend szakadt közéjük, de nem volt kellemetlen. Inkább olyan csend, amelyben sok kimondatlan szó fér el.
Pityu visszament rendet rakni a felszerelések körül.
Bálint pedig ott maradt, a fenyők árnyékában, a bocsot ringatva — mintha valami rég elveszett békét próbálna visszaszerezni.
A bocs lassan elaludt a karjában.
Bálint fejét lehajtotta a kis állat felett.
— Nyugodj meg… — suttogta. — Itt vagyok.
És először, hosszú évek óta, nem érezte magát egyedül.
A kis bocs békésen aludt Bálint karjában, mintha az egész erdő nem is létezne körülötte. A favágó minden lélegzetvétele mély és lassú volt, mintha félne attól, hogy megzavarja.
A távolból egyszer csak motorzúgás hallatszott. Nem láncfűrészé — autóé.
Pityu felkapta a fejét.
— Jönnek a vadmentők! Hallod?
— Hallom — felelte Bálint halkan.
Nem mozdult.
Nem is akart.
A motorzúgás közeledett, majd egy fehér terepjáró tűnt fel a fák között. Rajta a zöld vadmentő embléma: „Magyarországi Vadvédelmi Alapítvány”. A kocsi megállt a tisztás szélén, két ember szállt ki belőle.
Az egyik egy fiatal nő volt, barna lófarokkal, gyakorlott mozdulatokkal. A másik egy idősebb férfi, kissé kopaszodó, csöndes, határozott tekintettel.
A nő lépett oda először.
— Jó napot! Kovács Lili vagyok, vadvédelmi szakértő. Önök találták a kölyköt?
— Igen — mondta Bálint, és még mindig nem mozdította a karját a bocs körül.
Lili lehajolt, hogy megnézze közelebbről.
— Nagyon rossz állapotban van… — suttogta. — De még menthető.
A férfi, akinek a ruháján az állt: „Dr. Nagy Sándor – főállatorvos”, bólintott.
— Kiszáradt, túlhevült, és valószínűleg órák óta sírt.
Pityu közbeszólt:
— Mi egész délután itt vártunk. Sehol az anya.
— Elég valószínű, hogy elpusztult — mondta Lili komoran.
Bálint halkan felsóhajtott.
Nem akarta ezt a választ.
Nem is fogadta el.
Lili óvatos hangon folytatta:
— Tegyük hordozóba, jó? Ott biztonságban lesz, és el tudjuk vinni az állomásra.
Bálint ekkor először nézett fel igazán. A szemében ott volt minden: düh, fájdalom, bizonytalanság, féltés.
— Hagyják még pár percre — mondta halkan. — Csak még… pár percre.
Lili elmosolyodott, empatikusan.
— Persze. Ráérünk. Egy ilyen pillanatot nem veszünk el senkitől.
Dr. Sándor biccentett.
— Addig előkészítem az infúziót.
A férfi elment a kocsihoz, Lili pedig leült Bálint mellé. A favágó karjaiban a bocs egy picit mocorgott, felnyöszörgött álmában — majd ismét belesimult a férfi mellkasába.
— Megnyugtatja magát — mondta Lili halkan.
— Érzem — sóhajtott Bálint. — Ijedt.
— Vagy magát érzi megnyugtatónak — tette hozzá a nő.
Bálint lehunyta a szemét.
Ösztönösen megsimította a bocs fejét.
— Tudja… — kezdte óvatosan Lili — ritkán látunk ilyet. Hogy egy vadállat ilyen hamar teljesen megbízzon egy emberben.
— Nem én akartam — válaszolta Bálint halkan. — Csak… nem bírtam otthagyni.
Pityu felnevetett.
— Ő ilyen. Ha lát valakit bajban, akkor se hagy ott, ha tiltják, ha ordítanak, ha szabály van ellene.
— Pityu… — dörmögte Bálint.
— Hát most mit csináljak? — tárta szét a karját Pityu. — Látja, mennyire össze vannak nőve már?
Lili mosolygott.
— Tudja, mi lesz a neve, ha nálunk túléli?
— Mi? — kérdezte Bálint.
— Az, amit a megtaláló javasol.
— A megtaláló?
— Magának hívják — bólintott a nő. — Ön találta meg. Ön mentette meg. Ha túléli, ön adhat neki nevet.
Bálint elnémult.
— Nevet… neki?
— Igen — mondta Lili, és a hangjában ott volt az a fajta kedvesség, amit az ember csak kevés helyen kap meg. — Mit szeretne?
Bálint sokáig nem szólalt meg. A bocs feje a mellkasán pihent, apró orra időnként megremegett.
Végül megszorította a kis testet, és halkan kimondta:
— Legyen… Fény.
Pityu elmosolyodott.
— Fény?
— Igen — bólintott Bálint. — Mert… mert egy ilyen kicsi lény, mégis képes volt világosságot hozni oda, ahol már régóta sötét volt.
Lili szemében könny csillant.
— Szép név. És találó.
Dr. Sándor visszatért a hordozóval.
— Ha készen áll…
Bálint felsóhajtott.
A pillanat, amelytől félt, eljött.
Lili kinyitotta a hordozót.
— Amikor szeretné…
Bálint utoljára megsimogatta a bocs feje búbját.
— Fény… — suttogta. — Erős leszel. Tudom.
Lassan, óvatosan, mégis fájdalmasan elengedte. A bocs egy pillanatra megállt a kezei között, mintha tiltakozna. Felemelt fejjel nézett vissza rá, apró szemei fénylettek.
— Jól van, kicsi — remegett meg Bálint hangja. — Most jó emberek vigyáznak rád.
Fény végül belebújt a hordozóba.
Lili becsukta a fedelét, és kedvesen szólt:
— Ígérem, mindent megteszünk érte.
— Tudom — bólintott Bálint.
A vadmentők elindultak vissza a kocsihoz.
Pityu Bálint mellé lépett.
— Te… jól vagy?
— Nem — mondta Bálint őszintén. — De valahogy mégis jobban, mint reggel.
A motor beindult, a terepjáró lassan eltűnt a fák között.
HirdetésMikor már csak a por ült el a levegőben, Bálint lehajtotta a fejét.
— Vigyázz rá, Fény… — suttogta. — Ha egyszer találkozunk még… remélem, rád sem ismerek, mert akkor azt jelenti, erős lettél.
Pityu a vállára tette a kezét.
— Gyerünk, főnök. Van még pár fenyőnk mára.
— Menjünk.
És Bálint elindult vissza a munkához.
De attól a naptól kezdve, amikor belépett az erdőbe, mindig úgy érezte: valaki figyeli.
Mintha egy apró, néma lélek kísérné a fák között — hálával, szeretettel.
Az erdő sosem felejt.
És néha visszaadja azt, amit egyszer elvett.
Bálint pedig tudta:
egy medvebocs, akinek ő adta a Fényt… valahol ott él tovább.
Három hónap telt el azóta, hogy Bálint karjaiban ringatta a kis Fény nevű medvebocsot az erdő szélén. A napok teltek, a munkák jöttek-mentek, de valami mindig ott motoszkált a szíve mélyén.
Minden reggel, amikor elindult munkába, megállt annál a tisztásnál, ahol meglátta a bocst. Ez lett a saját, csendes rituáléja. Akár fújt a szél, akár zuhogott az eső, Bálint odalépett a kidőlt fatörzshöz, és megsimította a kérgét.
— Jó reggelt, Fény — mondta ilyenkor. — Remélem, ma is erősödsz.
Pityu gyakran csóválta a fejét, de mosollyal.
— Te tényleg minden nap köszönsz annak a kis medvének?
— Igen.
— Tudod, hogy odabent már valószínűleg zabajó ménkű nagyra nőtt?
— Remélem is — mondta Bálint, és a hangja tele volt valami különös melegség. — Erősnek kell lennie.
Egyik délután azonban, amikor már éppen pakolták volna össze a felszerelést, egy terepjáró közeledett a földúton. A jól ismert zöld embléma díszelgett rajta.
— Nézd csak! — kiáltott fel Pityu. — A vadvédelmisek!
A kocsi megállt, és kiszállt belőle Lili, a védelmező tekintetű szakértőnő, valamint Dr. Sándor.
— Bálint! — szólította meg Lili lelkesen. — Itt vagy! Már kerestünk!
— Történt valami? — vonta fel a szemöldökét a favágó.
— Igen — mondta Lili. — Fény… nos, Fény készen áll valamire. Szeretnénk, ha jönne velünk.
Bálint megdermedt.
A szíve egy ütemet kihagyott.
— Mi történik vele? — kérdezte halkan.
— Már nincs veszélyben — felelte Lili. — Jól fejlődik, okos, egészséges. Tudja használni a karmait, ügyesen mászik, és… nos…
Dr. Sándor vette át a szót.
— És úgy tűnik, valamiért ragaszkodik egy bizonyos emberhez. Amikor mi foglalkozunk vele, rendben van. De amikor meghallja a fák közül érkező motorzajt… vagy valami nagyon mély, férfias hangot… elkezd keresni. Mintha tudná, hogy valaki hiányzik neki.
— Az a valaki maga — mosolygott Lili.
Bálint nagyot nyelt.
— Én?
— Maga. — Lili szeme csillogott. — Úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy újra lássa.
A vadvédelmi állomás az erdő másik felén volt. Bálint ritkán járt arra, mert az utak rosszak voltak.
Most mégis követte a terepjárót.
Amikor megérkeztek, Lili intett neki, hogy jöjjön.
— Készüljön fel — mondta mosolyogva. — Lehet, hogy nagyobb meglepetés éri, mint gondolja.
Bálint belépett a kisebb, részben rácsos, részben üvegezett karámhoz. A hely tele volt játékos fatörzsekkel, mászókákkal, kövekkel.
A sarokban pedig ott ült valaki.
Fekete bundája sokkal fényesebb volt, mint három hónapja. A teste már jóval nagyobb, a mancsai erősek és ügyesek. A fülei kíváncsian mozogtak.
A medvebocs azonnal felemelte a fejét.
Megérezte.
A levegőben a férfi illatát.
A lépéseinek rezgését.
A hangját, amely soha nem ijesztette meg.
— Fény… — suttogta Bálint.
A bocs felpattant.
Először bizonytalanul mozdult, majd egyre gyorsabban, míg végül teljes lendülettel rohant a rács felé.
— Hé, óvatosan! — kiáltotta Lili, de már késő volt.
Fény a rácsnak vetette magát, és vidáman, boldogan kaparta a vasat, mintha azt mondaná:
„Te vagy az! Végre!”
Bálint térdre ereszkedett.
— Szervusz, kicsi — mondta rekedten, és a szemei megteltek könnyel.
A bocs a rácson át nyalogatni próbálta a kezét. Már nem volt az a gyenge, árván síró kis jószág.
Most egy erős, eleven, hálás lény volt.
— Mondtam, hogy különleges — mosolygott Lili. — Ilyen kötődést ritkán látunk.
Bálint végigsimított a bunda fölött, amennyire csak a rács engedte.
— Büszke vagyok rád — mondta. — Olyan büszke…
A bocs halk, mély morgást hallatott — nem fenyegetőt, hanem azt a fajta hangot, amit az állat a sajátjainak tartogat.
— Tudja… — szólalt meg Dr. Sándor — van még valami.
— Mi? — nézett fel Bálint.
— Fény nem maradhat végleg nálunk. Ő nem ketrecre született.
— Akkor kiengedik?
— Igen. De nem egyedül.
— Hogy érti? — kérdezte a favágó.
Lili félreállt, és néhány másodperc múlva egy másik karámból kilépett egy nőstény medve.
Erős, nagy testű, ragyogó szemű.
A nőstény megállt Fény karámja mellett.
Dr. Sándor halk, ünnepélyes hangon mondta:
— Ő az anyja.
A légkör megváltozott.
Bálint tátva maradt szájjal nézte a jelenetet.
— Ez… ez lehetetlen…
— Pedig így van — mosolygott Lili. — Néhány hete találtuk meg. Sérült volt, kimerült, de felismerte a bocs szagát. És Fény is felismerte az övét.
A két medve a rácson keresztül érintette össze az orrát.
Bálintben egyszerre tört fel a megkönnyebbülés és egy édes-fájó érzés.
— Szóval… hazamegy?
— Igen — bólintott Lili. — De nem egyedül. A kettőjüket egyszerre engedjük vissza a természetbe. És szeretnénk, ha ön is ott lenne, amikor ez megtörténik.
Bálint lehajtotta a fejét.
— Ott leszek.
Két nap múlva a hegy lábánál, egy bozótos tisztáson a vadmentők kinyitották a hordozókat. A nőstény medve lassan, méltóságteljesen kilépett. Fény követte, játékos ugrásokkal.
Bálint távolról figyelte őket.
Lili megszólalt:
— Ha üzenne neki valamit… most tegye.
Bálint előrelépett, és halkan, csak annyira, hogy a szél továbbvihesse a szavait, azt mondta:
— Menjetek. És vigyázz rá, mama… úgy, ahogy én vigyáztam egy kicsit.
A nőstény medve felnézett rá.
Fény is visszafordult még egyszer.
És valami különös történt.
A bocs két lassú lépést tett Bálint felé.
Felágaskodott.
A levegőbe csapott a mancsával — mintha búcsút intene.
Aztán megfordult.
És beszaladt az erdő sűrűjébe az anyjával.
Bálint csak annyit mondott:
— Ég veled, kicsi Fény.
A nap sugarai áttörtek a fenyők között, és úgy csillogtak, mintha maga az erdő mondana áldást rá.
