A repedezett csend
A kisváros fölött már kora reggel füstszagú köd ült, és a háztetők fölött lassan kúszott át a gyenge napsugár. A mi utcánk mindig csendes volt ilyenkor; csak a szemközti pékségből hallatszott néha egy-egy tompa puffanás, ahogy letették a kenyereket a pult mögött. Én a konyhaasztal mellett álltam, kötényben, kezemben egy kávéscsészével, amikor a férjem, Bence belépett.
– Zsófi, adod a bankkártyádat? – kérdezte olyan hangon, amelyet már jól ismertem. Udvarias volt, nyugodt, de mögötte mindig ott lappangott valami sürgető nyugtalanság.
Felnéztem rá. A haja kócos volt, mintha félálomban öltözött volna fel, a kabátját is ferdén gombolta be.
– Mi történt? – kérdeztem óvatosan.
– A céges kifizetés… gond van. Lezárták a kártyámat, csak pár napra, azt mondták. Tényleg nagy bajban vagyok. Kérlek, segíts ki most, holnap visszaadom.
„Holnap” – ez a szó már sokszor hangzott el nálunk, és gyakran hetekig nem történt semmi. De húsz év után az ember megtanul hallgatni. Vagy csak beletörődik.
Beletúrtam a pénztárcámba, elővettem a kártyát. Bence úgy kapta ki a kezemből, mintha attól tartana, hogy az utolsó pillanatban meggondolom magam. Aztán megcsókolta a homlokomat.
– Köszönöm, drágám. Tényleg számíthatok rád.
Mindig ezt mondta. Mindig ugyanazzal az apró mosollyal, amely egyszer régen melegséggel töltött el, most azonban csak fáradtságot éreztem tőle. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, egy pillanatra megálltam a konyhában, és hallgattam a csendet. Valahogy más volt, mint máskor. Repedezett, hideg.
Péntek este vasaltam Bence ingét. A rádió halkan szólt a vagy tízéves hangszóróból, és az ablakon túl már sötétedett. A vasaló gőze lassan eloszlott a nappaliban, amikor meghallottam Bence hangját a másik szobából. Az ajtó résnyire nyitva maradt mögötte.
Vidám volt. Túl vidám.
– Mama, minden el van intézve! – hallottam. – A foglalás megvan, hat főre, igen. Mondtam, hogy nem akárhogy akarom a szülinapodat megünnepelni. Olyan vacsorát kapunk, amit egész évben emlegetni fogsz.
… Hogy Zsófi? Nem, ő nem tud róla semmit. Azt mondtam neki, hogy itthon maradunk. Tudod, milyen… mindig csendes, mindig a kis varrógépével bajlódik. Nem is értené.
Persze, az ő kártyájával fizetek – az enyém most nem működik.
A kezem megállt a levegőben. A vasaló fémteste majdnem hozzáért az ujjamhoz, de nem éreztem semmit. Mintha hirtelen valami jeges víz ömlött volna végig rajtam.
„Az ő kártyájával fizetek.”
„Tudod, milyen… mindig csendes.”
„Nem is értené.”
Nem kiabált. Nem volt dühös. Csak nevetett. Jóízűen, harsányan.
Letettem a vasalót, elzártam, és átmentem a konyhába. A pohár a kezemben halkan koppant a mosogató szélén, ahogy megittam a vizet. A szívem valami különös ritmusban dobogott – nem gyorsan, inkább súlyosan. Mint amikor az ember rájön valamire, amit már régóta sejtett.
Szürke egér.
Ezt mondta rólam gyerekkoromban pár fiú az osztályból. Azt hittem, már elmúlt. Hogy kinőttem. Hogy felnőttként már más vagyok.
De úgy látszik, valakinek mindig kényelmes, ha más szürke marad.
Szombat reggel bementem a bankba. A sorszámot szorongatva úgy éreztem, mintha egy másik testben lennék. Mintha nem is én beszéltem volna, amikor azt mondtam a banki ügyintézőnek:
– A kártyám eltűnt. Kérem, tiltsák le. Félek, hogy valaki visszaél vele.
A nő kedvesen bólintott, aztán elintézett mindent. Nem kérdeztem semmit. Ő sem. Talán nem is kellett volna magyaráznom.
Amikor kiléptem az üvegajtón, a hideg levegő mintha belém mart volna. De jó volt. Friss volt. Ébresztő.
Nem hazamentem. A város másik végébe indultam, a régi rész felé, ahol már kevesen ismertek, de ahol valaki még mindig.
Siklósi András egykori szomszédunk volt, régen sokszor segítettünk egymásnak, mielőtt az élet elsodort minket külön utakra. Tudtam, hogy arra lakik még mindig.
A háza előtt megálltam. A rozsdamarta kapu nyikorgott, mikor beléptem. Még mielőtt kopogtam volna, András kinyitotta az ajtót.
– Zsófi? Te jó ég… mióta nem láttalak! Gyere már be, hát megfagysz kint.
A hangja meleg volt, tele régi ismerősséggel. Leültem a konyhájában, amely ugyanolyan volt, mint régen: picit zsúfolt, de otthonos, tele fényekkel és levegővel.
Elmondtam neki mindent.
Nem sírtam. Nem remegtem. Csak beszéltem, lassan, pontosan, mintha én magam is most tudnám meg az egészet.
András végighallgatott, nem szólt közbe, csak végül letette a bögrét.
– Értem. És mikor lesz ez az ünnepség?
– Hétfő este. Kilenc körül.
– Rendben. Segítek. – felelte egyszerűen. – Tudod, Zsófi… egyszer régen te segítettél nekünk, amikor senki más nem tette volna. Most én jövök.
Amikor eljöttem tőle, úgy éreztem, mintha az utcák szélesebbek lennének, a levegő tisztább. De belül még üres voltam. Nagyon üres.
Hétfő este felvettem egy kék ruhát, amelyet évekkel ezelőtt varrtam magamnak, csak sosem volt alkalmam felvenni. A hajamat feltűztem, egy kevés sminket kentem fel, és belenéztem a tükörbe.
Nem tudtam, ki áll előttem. De azt igen, hogy nem szürke.
Amikor András telefonált, hogy „Most kell menned, hozzák a számlát”, a szívem egyetlen nagyot dobbant.
A taxi motorja halkan duruzsolt, a város esti fényei pedig egyre közelebb húzódtak.
A kisváros legdrágább étterme – a „Régi Malom” – fényben úszott. Amikor beléptem, a meleg, bor-, sült hús- és parfümillat keveréke csapott meg. András az előtérben állt, intett.
– A bal oldali nagyteremben vannak. Az ablak mellett.
Elindultam.
Minden lépés olyan volt, mintha valami régi lánc hullana le rólam. Hallottam az asztaloknál ülők kacagását, a poharak csengését, a halk zene dallamát. Aztán megláttam őket.
Bence ott ült az asztalfőn. Mellette az anyja, Komáromi Margit, fényes, bordó kosztümben, mellette a húga, Vera, a férjével együtt. Körülöttük már csak desszertmaradék, üres poharak, morzsák voltak.
Épp akkor tette le a pincér a számlát. Bence nagyvonalúan rápillantani sem méltatta, csak előkotorta az én kártyámat.
És ekkor léptem az asztaluk mellé.
Margit először nem ismert meg. Aztán elsápadt.
– Zsófia? Mit keresel itt?
A hangom nyugodt volt. Túl nyugodt.
– Azt hiszem, ugyanazt, amit ti. Az ünneplés végét.
Bence felugrott.
– Zsófi… ez… mi… hogy kerülsz ide?
A pincér ekkor tért vissza.
– Elnézést, ez a kártya nem működik. Le van tiltva.
Bence arcán mintha lassan húzódna végig egy árnyék.
És én ekkor kezdtem beszélni.
A pincér udvariasan biccentett, és kicsit félrevonult, de szemmel láthatóan a közelben maradt. Bence keze még mindig a kártyát szorongatta, mintha attól félne, hogy eltűnik.
– Mit jelentsen ez, hogy nem működik? – förmedt a pincérre. – Ez valami tévedés. Még egyszer próbálja meg!
– Uram, háromszor próbáltam – felelte türelmesen az alkalmazott. – A terminál azt írja: letiltott kártya.
Margit idegesen igazgatta a nyakláncát, amelyet nyilvánvalóan erre az estére vett fel.
– Biztos ez a vacak gép – csattant fel. – Ma már minden automatizált, de semmi sem megbízható. Fiam, mondd meg neki, próbálja egy másik készüléken!
Éreztem, hogy a szemük még nem teljesen fogta fel a helyzetet. Még mindig bíztak benne, hogy ez csak valami technikai zavar, ami majd elillan, mint egy rossz vicc.
Én pedig ott álltam, kissé oldalt, és figyeltem őket. Aztán odaléptem az asztalhoz.
– Nem a géppel van baj – szólaltam meg halkan, de jól érthetően.
Vera feje olyan gyorsan kapta felém, mintha valaki megrántotta volna a haját.
– Jézusom, Zsófi… – suttogta. – Te olyan… más vagy.
Nem tudtam, mire gondol: a ruhámra, a sminkemre, vagy arra, hogy nem görnyedek, nem húzom össze magam. Talán mindenre együtt.
Bence arca egyszerre lett piros és fehér. Úgy nézett rám, mintha szellemet látna.
– Zsófi, magyarázd el, kérlek, hogy mit csinálsz itt. – A hangjába belekeveredett a pánik. – Ez egy családi vacsora.
– Tudom – feleltem. – Egy nagyvonalú, látványos, „eljár a szám, milyen remek férj vagyok” vacsora. A feleséged pénzéből.
A közelben ülő párok elcsendesedtek, csak lopva néztek felénk a tányérjaik mellől. Az étterem zenéje tovább szólt, de valahogy távolinak tűnt.
– Te hallgattad a telefonbeszélgetésemet? – kérdezte Bence, döbbenten. – Te… te lehallgattál engem?!
Felnevettem. Nem hangosan, de élesen.
– Nem kell lehallgatni azt, aki az ajtót nyitva hagyva üvöltözve henceg. Csak az ingedet vasaltam, emlékszel? És közben meghallgattam, hogyan meséled el anyukádnak, hogy a „kis szürke egér” majd otthon ül, míg te az ő kártyájával királyként vendégelsz meg mindenkit.
Margit arca megrándult.
– Én ilyet biztosan nem mondtam – vágta rá hűvösen. – De ha mondtam is volna, az csak… szólásmondás.
– Nem maga mondta – néztem rá. – A fia. Szóról szóra. Szeretné, ha elismételném, hogyan utánozta a beszédemet? Hogy milyen a hangom, amikor „falusiasan” kérek tőle valamit?
Bence megpróbált közbevágni.
– Elég, jó? Beszéljünk erről otthon. Nem kell jelenetet rendezni.
– Most kell beszélni róla – feleltem higgadtan. – Mert az önök kis színháza most itt ér véget, Bence. Nem otthon, a négy fal között.
A pincér oldalt megköszörülte a torkát.
– Uraim, hölgyeim, a számlát mindenképp rendezni kell – mondta bizonytalanul. – Elnézést a zavarásért, de…
– Természetesen rendezve lesz – szisszent fel Margit. – A fiam nem szokott tartozást hagyni maga után.
– Nem – bólogattam. – De azt megszokta, hogy más fizet helyette, csak nem mindig veszi észre. Vagyis de: észreveszi. Csak nem érdekli.
Bence a homlokát dörzsölte, mintha hirtelen megfájdult volna.
– Miért tiltattad le a kártyát? – kérdezte, most már sokkal halkabban. – Normális vagy egyáltalán?
– Szombaton bementem a bankba – mondtam. – És elmondtam, hogy illetéktelenül használhatják a kártyámat. Hogy attól félek, más költ róla, mint akinek joga van hozzá. És megkértem őket, hogy tiltsák le. Tudod, ez az én pénzem. Az én keresetem. Az én munkám eredménye. Nem pedig díszlet a te szerepjátékodhoz.
Margit hirtelen rám mutatott.
– Te hálátlan vagy! – kiáltotta. – A fiam mindent megadott neked! Házat, nevet, biztos hátteret! És te vagy az, aki itt, mások előtt megalázza!
Éreztem magamon a tekinteteket. A pincérek, a vendégek, mindenki figyelt. De furcsamód nem szégyelltem magam. Valami egészen más töltött el: a kivételes pillanat tudata, amikor az ember végre kimondja azt, amit évek óta lenyel.
– Házat… – ismételtem. – Tudja, Margit néni, a háznak a fele az enyém. Tudom, mert aláírtam. A varrodai megrendeléseket én vittem, éjszakákon át dolgoztam, míg Bence aludt. A „biztos háttér” én voltam. Csak épp mindenkinek kényelmesebb volt úgy tenni, mintha ő építette volna egyedül.
Vera halkan felsóhajtott.
– Ez nem így van, Zsófi… – kezdte, de elakadt.
– De. Pontosan így van – néztem rá. – Csak te sosem kérdezted meg.
Bence a szék támláját markolta, mintha kapaszkodót keresne.
– Jó, rendben. Nézzük tárgyilagosan, jó? – próbált észérveket keresni. – Én szerveztem ezt az estét, én akartam, hogy anyám jól érezze magát. Így is történt, nem? Mindenki szép ruhában, finom ételek, italok. Ez csak egy vacsora, Zsófi. Nem ér ennyit, hogy… hogy a rendőrséggel fenyegetőzz.
– Nem a vacsora a kérdés – feleltem. – Hanem az, hogy az én hátamon akartad előadni a nagyvonalú fiút. Az én pénzemből, a tudtom nélkül, miközben engem kinevettél.
András ekkor lépett az asztal közelébe. A pincérek szemlátomást tisztelettel néztek rá – valószínűleg már beszélt velük.
– Jó estét – szólalt meg nyugodtan. – András vagyok, a tulajdonos. Hallottam, hogy gond van a számlával.
Bence összerezzent.
– Én rendezni fogom, csak… most épp…
– Most épp kiderült – vágott közbe higgadtan András –, hogy az a kártya, amelyről fizetni kívánt, le van tiltva, mert a tulajdonosa szerint visszaélés történt vele. Így van, Zsófi?
– Így – bólintottam.
– Ebben az esetben – folytatta András –, nekem kötelességem a szabályaink szerint eljárni. A számlát mindenképp ki kell fizetni, készpénzben vagy másik kártyával. Ha ez nem lehetséges, hivatalos eljárás indul. Egyébként pedig, ha a hölgy kívánja, a banki bejelentése mellé csatolhat egy jegyzőkönyvet, hogy az ő neve alatt történő fizetésről tudta nélkül rendelkeztek.
Margit dühösen felzokogott.
– Ez tűrhetetlen! Nem vagyunk mi bűnözők! – fújta.
– Akkor bizonyára belefér, hogy becsületesen rendezik a fogyasztást – felelte András, immár jéghidegen.
Az ezt követő negyedóra keskenyre húzott ajkakból, zörgő pénztárcákból és feszülten kutatott zsebekből állt. Néztem, ahogy Bence kiveszi az utolsó összehajtott ezrest is a pénztárcájából, Margit remegő kézzel számolja a bankjegyeket, Vera férje a kabátja belső zsebében kotorászik apró után.
A pincér némán, rezzenéstelen arccal állt, miközben újra és újra átszámolták az összeget. Hallottam, ahogy egyik vendég a másiknak suttogja:
– Ez az a nagy vállalkozó, aki mindig mutogatja az autóját, ugye?
– Aha. Hát most nem mutogatja.
Valami furcsa béke költözött belém. Nem öröm, nem káröröm, inkább egyfajta kijózanító tisztaság: végre látok mindent. A látszatot, a pózolást, az üres szavakat.
Amikor végre sikerült összegyűjteni a teljes összeget, a számla rendezve lett. A pincér biccentett, András pedig még mindig ott állt az asztalnál.
Én ekkor nyúltam a táskámba.
Egy halványkék borítékot vettem elő, és Bence elé tettem az asztalra.
– Mi ez? – nézett rám gyanakodva.
– Olvasd el otthon – mondtam. – Bár gyanítom, anélkül is tudod.
– Zsófi, ne… – kezdte, de nem fejezte be.
– Válókereset – segítettem ki. – Aláírtam. Holnap beadom. Vagy te. Mindegy. Csak egy dolog fontos: én ebből az életből kilépek.
Margit szeme elkerekedett.
– Megőrültél! – sziszegte. – Nem tudsz te egyedül élni! Mit gondolsz, miből fogsz megélni? Mit fogsz csinálni? Varrni a kis lyukas zoknikat?
– Igen – feleltem halkan. – Varrni fogok. Meg tervezni. Meg dolgozni. Ahogy eddig is. Csak mostantól magamért.
András kinyitotta az ajtót, amikor elindultam kifelé. Nem néztem vissza. A lépteim vastagon koppantak a parkettán, és hirtelen valami egészen különös érzés tört rám: mintha a hátamról valami óriási súlyt hánytak volna le.
– Szép tartásod van, Zsófi – mondta András halkan, amikor mellém ért az ajtónál.
Ránéztem, és egy pillanatra úgy éreztem, hogy valóban magasabb vagyok, mint valaha.
Odakint sötét volt, a levegő hideg, csípős. De a mellkasomban lassan szétáradt valami meleg.
Nem félelem. Nem bizonytalanság.
Szabadság.
Új életvonalak
A válás nem egyik napról a másikra történt. Három hónap volt papíron, de valójában húsz évig tartó ébredés utolsó fejezete.
Az ügyvédnél ülve hallgattam, ahogy száraz hangon felsorolja a tényeket: közös ingatlan, közös vagyon, részarányok. Bence időnként rám pillantott, de én már nem kerestem a tekintetét. Nem voltunk ellenségek – csak két ember, akik végre kimondták, hogy már rég nem tartoznak össze.
A ház eladásából a fele valóban az enyém lett. Amikor a kezemben tartottam a bankszámla-kivonatot, különös bizsergés járta át a kezem.
„Ez az enyém” – gondoltam. – „Nem valaki más jóindulatából, hanem az én munkám, az én döntésem.”
Nem vettem lakást. Egyelőre béreltem egy kicsi, de világos garzont a belváros szélén, közel a buszmegállóhoz és a piacokhoz. Aztán, egy hosszú séta után, amikor a tavaszi szél már melegen fújt végig az utcákon, megláttam egy üres üzlethelyiséget a főtérhez közel.
A kirakat poros volt, belül néhány forgácslap hevert, a falon repedezett vakolat. De a belmagasság nagy volt, és az ablakon át szép fény esett be.
Ki volt írva: „KIADÓ”. A telefonszám alatt egy félresikerült mosolygó arcot rajzolt valaki filccel.
Felírtam a számot.
Egy hónappal később már festettem a falakat. A szekrényemből hozott régi lepedőkkel takartam le a padlót, miközben fehér és halványkék árnyalatokat kevertem ki egy műanyag vödörben. A rádió szólt a sarokban, valaki éppen arról énekelt, hogy újra elölről kezdeni soha nem késő.
A kirakatba nagy, kézzel festett felirat került:
„SZABÓMŰHELY – EGYEDI TERVEK, ZSÓFI”
Az első napokban alig tért be valaki. A legtöbben csak belestek az ablakon, továbbmentek. A szomszéd zöldséges néha bekiáltott:
– Kitartás, asszonyom, itt még mindenki mindent megszokásból intéz, de aztán majd rájönnek, hova kell jönni!
Aztán egy délután nyílt ki a kis csengős ajtó, és belépett valaki, akit már régóta ismertem.
András volt az.
– Na, hogy áll a birodalomépítés? – kérdezte mosolyogva.
– Inkább birodalom-javításnak hívnám – húztam el a számat. – Még csak alapozok.
Körbejárt, végigsimított az egyik frissen kárpitozott széken.
– Nem rossz ez. Van levegő, fény, és… – az egyik állványon lógó, félig kész ruhára mutatott – …van kézügyesség. Az már fél siker.
Leültünk a kis, összetolt asztalhoz, ittunk egy teát. A beszélgetés közben kiderült, hogy a „Régi Malom” személyzetének új formaruhára lenne szüksége: kötényekre, elegáns, de kényelmes ingekre, mellényekre.
– Ha vállalod, az első nagy megrendelésed lehet – mondta András egyszerűen. – Nálam meg jól jön, ha nem egy katalógusból kell mindent rendelni. Szeretem, ha ismerem azt, aki a ruhát készíti azoknak, akik nálam dolgoznak.
Elszorult a torkom.
– Szerinted… alkalmas vagyok rá?
Rám nézett, és elmosolyodott.
– Láttam, hogyan jössz be egy tele étterembe emelt fővel, miközben mindenki téged néz. Ha azt bírtad, pár tucat mellény már nem fog kifogni rajtad.
Nevettem. Ez a nevetés más volt, mint azok a fáradt, udvarias mosolyok, amelyeket az elmúlt években megszoktam. Ez belülről jött.
Elvállaltam a munkát.
Az első hetekben éjjel-nappal dolgoztam. Szabtam, varrtam, próbákat tartottam. A pincérlány, Dóri, újra és újra azt mondta:
– Jaj, de jó, hogy megkérdez, Zsófi, mert a karom mindig szorítja a régi egyenruhát, az új meg olyan, mintha… mintha nekem találták volna ki.
– Azért, mert neked találtuk ki – feleltem ilyenkor.
A „Régi Malom” új ruhái után egyre több rendelés jött. Először csak a személyzet rokonai, ismerősei: „Zsófi, a lányomnak érettségi bálra kéne egy ruha”, „A fiamnak állásinterjúra egy rendes zakó, nem az a tinédzseres valami”. Aztán megjelentek olyanok is, akiket sosem láttam azelőtt.
– A főtéren láttam az új formaruhákat, ki varrta? – kérdezték. – Maga? Akkor hozzám is legyen szíves…
Nem sokkal később már nem győztem egyedül. Ekkor jött Fanni, egy huszonéves lány, aki gyerekkorában varrónő akart lenni, csak aztán mindenki lebeszélte róla. Nálam viszont ragyogó szemmel tanulta meg újra, hogyan kell bánni a tűvel, a szabásmintákkal.
– Nem is értem, miért engedtem, hogy más mondja meg, mihez van tehetségem… – morogta néha.
– Azért, mert néha az ember nem hisz magában – feleltem. – Ellene mondani meg fárasztó.
– Maga hogy tanulta meg? – nézett rám egyszer Fanni.
Elgondolkodtam.
– Először úgy, hogy húsz évig nem mondtam ellent. Aztán egy este mégis. És rájöttem, hogy ha egyszer kiállok magamért, az jobb érzés, mint bármi más.
Bence néha felhívott az első évben. Először hivatalos dolgok miatt: papírok, közös ismerősök, bankszámla-elszámolások. Aztán, egy esős novemberi estén egyszer csak úgy hívott.
– Zsófi… – mondta, a hangja rekedt volt. – Tudom, hogy biztos utálsz, de… nagyon nehéz most. Anyám nálam lakik, egész nap veszekszik, én meg… elvesztettem a munkámat. A cégnél leépítés volt.
Nem szóltam közbe. Megvártam, míg befejezi.
– Néha eszembe jut, ahogy ott állsz abban a kék ruhában – mondta. – A Régi Malomban. Nem is tudtam, hogy nézelhet ki így. Hogy így tudsz belépni valahová. Mindig azt hittem, hogy… – itt elcsuklott a hangja – …hogy mellettem vagy biztonságban. Hogy nélkülem nem menne.
– És most mit gondolsz? – kérdeztem halkan.
– Azt, hogy nélkülem jobb neked.
HirdetésA csend a vonal túlvégén súlyos volt. Nem gyűlöltem. Már régen nem. Csak végtelen távolságot éreztem közte és köztem.
– Sajnálom – mondta végül. – Az egészet. De ezt biztos nem segít.
– Nem – feleltem. – De talán neked igen.
Nem ajánlottam fel, hogy újrakezdjük. Nem mondtam, hogy találkozzunk. Csak elköszöntem.
Amikor letettem a telefont, egy pillanatra a Régi Malom esti fényére gondoltam, arra a pillanatra, amikor a borítékot az asztalra tettem. És rájöttem: az volt az a pillanat, amikor nemcsak tőle, hanem attól a régi önmagamtól is elváltam, aki mindig másokhoz mérte az értékét.
Egy tavaszi napon, amikor a kirakatba frissen varrt, halvány rózsaszín blúzt igazgattam, csilingelt az ajtó.
Egy középkorú férfi lépett be. Magas volt, rendezett, de egyszerű öltönyben, kezében mappa. Az arca nyugodt, a tekintete tiszta.
– Jó napot kívánok – mondta. – Lóczi Márton vagyok, a helyi gyár egyik műszaki vezetője. Megtudhatnám, kit tisztelhetek önben?
– Szabó Zsófi – feleltem. – Varró és szabó. Miben segíthetek?
Elmagyarázta, hogy a gyárban új reklámkampányt terveznek, és az ott dolgozóknak – különösen az ügyféltér munkatársainak – egységes, mégis egyedi munkaruhára lenne szükségük. Hallotta valakitől, hogy „a Régi Malom új formaruháit valami Zsófi csinálta a főtér közelében”.
– Szeretném, ha megnézne néhány mintát – mondta, és letette a mappát. – Azt is szeretném, hogy szóljon bele. Tudja, mit lehet hordani egy teljes nyolcórás műszak alatt úgy, hogy közben az ember ne akarja letépni magáról.
Ahogy beszélt, figyeltem. Nem volt benne az a hangos, túljátszott magabiztosság, amelyet Bencénél megszoktam. Márton inkább olyan volt, mint egy stabil, nyugodt folyó: nem kiabált, nem gesztikulált sokat, de éreztem, hogy amit mond, azt meg is gondolja.
Leültünk, elővettük a szövetmintákat, az ollót, papírt. Úgy beszéltünk, mintha régóta lenne közös munkánk.
– Maga mindig ilyen részletesen figyel arra, amit mások mondanak? – kérdezte egy ponton.
– A varrás ilyen – mosolyodtam el. – Ha csak nagyjából figyel az ember, a végén sehol sem passzol a ruha.
Rám nézett, és bólintott.
– Az emberekkel is így van – mondta. – Ha csak nagyvonalakban figyelünk egymásra, a végén mindenki valahogy szorít vagy lötyög a másik mellett.
Megmosolyogtam a hasonlatot.
– Ez jó – jegyeztem meg. – Ellopom.
– Lopja csak – felelte. – Ha cserébe majd én is elmondhatom másoknak, hogy „egy szabónőtől hallottam”.
A projektet elvállaltam. A következő hónapban sokat járt felém: próbák, megbeszélések, anyagválasztás miatt. Néha, amikor Fanni már hazament, és mi még ott ültünk a minták fölött, Márton hozott két kávét a közeli presszóból.
– Nehogy már mindig maga kínáljon teával – mondta. – Most én vagyok a soros.
Nem kérdezte, hogy férjnél vagyok-e, elváltam-e. Nem faggatott. Egyszerűen emberként beszélt velem.
Egyik este, amikor már sötét volt, és a főtér lámpái halvány aranysárga foltokat vetettek az ablakra, megállt az ajtóban, mielőtt elindult volna.
– Zsófi… – kezdte, majd elmosolyodott. – Tudja, mi tűnt fel?
– Az, ahogy… belép ide, reggelente. Tegnap, amikor korábban jöttem, láttam, ahogy kinyitja az ajtót. Egyenesen, határozottan. Mintha ez az egész itt… – körbemutatott – …nem csak egy üzlet lenne, hanem maga is.
Elpirultam.
– Csak sietek, hogy minél előbb végezzek a munkával – próbáltam elviccelni, de ő megrázta a fejét.
– Nem. Ez más. Maga úgy megy, mint aki tudja, hova tart. És ez… ritka.
Nem válaszoltam. Csak mosolyogtam, miközben belül valami csendes öröm terjedt szét bennem. Nem volt szükség nagy szavakra, sem eskükre, sem ígéretekre. Elég volt, hogy emberként látott, nem „szürke egérként”.
Néha mégis eszembe jut az a bizonyos este a Régi Malomban.
Látom magam előtt, ahogy átsétálok a termen. Hallom Bence fojtott dühét, Margit éles hangját, András nyugodt szavait. És leginkább azt a pillanatot, amikor a borítékot letettem az asztalra.
Sokszor gondoltam rá: mi lett volna, ha akkor visszariadok? Ha hagyom, hogy „otthon megbeszéljük”, ha megint elhiszem, hogy a békesség kedvéért jobb hallgatni?
Valószínűleg ugyanott lennék, ahol akkor voltam: csendben, lehajtott fejjel, a saját munkám és értékem árnyékában. Talán egyszer majd újra az ő kártyáját kérné, és én odaadnám. És mindig maradtam volna valakinek a háttérdísze.
De azon az estén valami tényleg meghalt bennem. Az a Zsófi, aki mindig kifogásokat keresett mások viselkedésére, aki elnézett, elhallgatott, aki hagyta, hogy más mondja meg, mit ér. Helyette megszületett valaki más.
Valaki, aki tudja, mennyit ér egy saját döntés. Egy „nem”. Egy „elég volt”.
A varrodában időnként belép egy-egy fiatal lány, aki valami különleges ruhát szeretne. Menyasszonyi ruhát, ballagási ruhát, vagy csak egy „olyan ruhát, amiben végre magamnak érzem magam”. A próbák alatt sokszor beszélgetünk: szerelmekről, tervekről, félelmekről.
Egyikük, egy barna copfos, pattanásos arcú lány egyszer halkan azt kérdezte:
– Maga fél valamitől, Zsófi néni?
Elgondolkodtam.
– Régen attól féltem, hogy ha kiállok magamért, akkor magamra maradok – feleltem végül. – Most meg inkább attól félnék, ha újra olyan életet élnék, ahol soha nem mondok semmit.
– És… megérte? – szegezte nekem a kérdést.
Felnéztem rá, láttam a szemében az őszinte érdeklődést.
– Minden pillanatban – mondtam. – Még akkor is, amikor nehéz volt. Mert nehéz volt. De jó volt magam mellett lenni.
A lány elmosolyodott, és a tükörben nézte magát, ahogy a félig kész ruhát simogatja.
A nap végén, amikor Fanni hazament, Márton pedig üzenetet küldött, hogy holnap jön a következő próba miatt, leültem egy percre a varrógép mellé.
Az ablakon túl a kisváros esti fényei villogtak. A templom harangja messziről ütött nyolcat, a járdán egy kutya sétáltatta a gazdáját, nem fordítva.
Ránéztem a kezeimre. Finom repedések, tűszúrás-nyomok, az ujjperceknél enyhe kemény bőr.
Ezek a kezek adták oda valaha gondolkodás nélkül a kártyát. Ezek a kezek varrták éjszakákon át mások ruháit. Ezek a kezek tették le a válókeresetet az asztalra. És ezek a kezek építették fel a saját életemet.
Megsimítottam a varrógép szélét, aztán felálltam.
Holnap új nap lesz. Új megrendelés, új beszélgetés. Talán Márton megint hoz kávét, és megint valami furcsán találó hasonlatot mond az életről. Talán nem. Nem is ez a lényeg.
A lényeg az, hogy én döntök, mit kezdek vele.
Már nem vagyok az a nő, aki szeletel, mosogat és hallgat, miközben a földet bámulja. Én vagyok az, aki belép a saját műhelyébe, és tudja: minden egyes öltés, amit ma tesz, az ő életét erősíti.
És ha egyszer valaki megint azt gondolná, hogy „szürke egér” vagyok, hát mosolyogni fogok.
Mert ami azon az estén, a Régi Malomban meghalt, az csak egy régi szerep volt.
Az, ami megszületett, az én magam vagyok.
És engem többé senki nem fog arra kérni, hogy adjam oda a kártyámat – se szó szerint, se jelképesen – csak azért, mert valaki szépen beszél.
Epilógus – A kéz, amely már nem remeg
A nyár úgy érkezett a kisvárosba, mintha valaki lassan, gondosan törölné le az égről a tavasz utolsó felhőpamacsait. A főtéren a gyerekek fagylaltot nyaltak, az idősek padokon beszélgettek, és a levegőben a frissen nyírt fű illata keveredett a környék kávézójából kiszűrődő pörkölt aromával.
Az én műhelyem felett a napfény szépen megtapadt az üvegfelületen, aranyló párát vonva a kirakatra. A felirat lassan kopni kezdett, de nem zavart: úgy éreztem, épp olyan, mint én magam. Már nem új, már nem bizonytalan, már nem frissen festett – hanem tartós, a maga apró hibáival és repedéseivel együtt.
Aznap délután Fanni már hazaindult, a műhely csendes volt. A varrógépek tiszta, kicsit olajszagú nyugalomban pihentek, a próbababa félig kész kosztümje szelíden hajolt meg a huzatban.
Kinyitottam az ablakot. A meleg levegő beáramlott, és vele együtt valami különös béke is.
Aztán csilingelt az ajtó.
Megfordultam, és belépett Márton. Egy csokor vadvirágot tartott a kezében – nem boltit, hanem olyat, amit az ember út mentén szed, figyelve, ne törje el a szárukat.
– Gondoltam, ez illik ide – mondta kissé zavartan. – Nem túl hivalkodó, de… élettel teli.
Letette a virágot az asztalomra, és ahogy mellém állt, úgy tett, mintha a szirmok állása valami sürgős figyelmet igényelne.
– Szépek – mondtam. – Pont olyanok, amilyeneknek lenniük kell.
– Mint maga – felelte, aztán gyorsan hozzátette: – Vagyis… a munkája. A műhely. Az egész.
Elmosolyodtam.
Egy pillanatig csak álltunk ott csendben, és figyeltük, ahogy a virágok árnyéka lassan elfordul a délutáni napfényben.
– Kérdezni szeretnék valamit – mondta végül Márton.
– Hallgatom.
– Ha egyszer… – felköhécselt –, ha egyszer eljönne velem valahová. Mondjuk vacsorázni. Nem hivatalosan, nem munkáról beszélni. Csak… úgy.
Nem jött rám zavar. Sem pirulás, sem félsz. Csak egy nagyon halk, nagyon tiszta gondolat futott át az agyamon:
Most már tudom, hogy nem azért hív, hogy valaminek a dísze legyek. Hanem azért, mert én vagyok én.
– Majd elmegyek – mondtam. – Ha nekem is úgy tetszik. És most úgy tetszik.
Nem csinált nagy jelenetet. Nem fogta meg a kezemet, nem mondott nagy szavakat. Csak bólintott, és mosolya lassan, őszintén melegedett fel.
Amikor elment, becsuktam mögötte az ajtót. Visszaléptem a műhely közepére, és körbenéztem. A szabóasztalon színes szabásminták hevertek, az olló kis fénycsíkot vetett a padlóra, a próbababa derekáról lógó centi lustán ringott.
A kezem végigfutott a varrógép fényes fémén.
Nem remegett.
Nem remegett többé.
Mert most már tudtam, hogy ezek a kezek nemcsak ruhákat készítenek, hanem életeket is összeöltögetnek – az enyémet biztosan.
Ahogy lehúztam a redőnyöket, a tér egy pillanatra elcsendesedett. Hallottam a saját lélegzetemet, a szívem stabil, nyugodt ritmusát. A világ nem lett tökéletes. Nem lett könnyebb. Csak én lettem más.
Kiléptem az utcára. A levegő meleg volt, a nap már bíborszínűre festette a házak tetejét. És ahogy végigsétáltam a főtéren, megéreztem azt a valamit, amit régen sosem:
Hogy minden lépésem az enyém.
Hogy nem kell többé kisebbnek lennem, mint amekkora vagyok.
Hogy nem kell megfelelnem azoknak, akik a saját félelmeikhez mérnek engem.
És leginkább azt:
A szürke egér már rég halott.
A nő pedig, aki a helyén áll, él.
És élni akar.
A nap lassan lebukott a házak mögött, én pedig elindultam az első közös vacsorára. De nem azért, hogy bárkihez tartozzam. Hanem azért, mert most már magamhoz tartozom először – és így bárki más mellett csak erősebb lehetek, nem kisebb.
A kisváros esti fényei felragyogtak. Én pedig a saját életem főutcáján indultam tovább, egyenesen, biztos léptekkel.
És ez volt az első olyan út, amelyen nem néztem többé a lábam elé.
Hanem mindig előre.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
