Egy történet a felismerésről
A hívás egy borongós keddi délután jött. A felhők sűrűn gomolyogtak a város felett, és a telefon úgy remegett meg a táskámban, mintha valami rosszat érezne előre. A nevemmel kezdődött, aztán a szó: „baleset”. Majd a mondat: „A férjét, Gyulát, mentő vitte be a Szent Imre Kórházba. Elesett, és a combcsontja eltört.”
Azt hiszem, még sosem öltöztem fel ilyen gyorsan. A kabátom szinte magát ugrotta a vállamra, és mire becsaptam a lakás ajtaját, már csak a saját szívverésem visszhangját hallottam a fülemben. Nem emlékszem, hogyan értem ki a kórházhoz. Talán busszal mentem, talán taxival, talán gyalog. Csak arra emlékszem, hogy remegő kézzel nyomtam le a fehér ajtó kilincsét, és ott feküdt ő — a férjem, Gyula — sápadtan, borostásan, gipszelt lábbal, zúzódással a homlokán.
– Na végre… – morogta, amint meglátott. – Hozz már egy kis vizet, könyörgöm, kiszáradt a szám.
Nem kérdezte, hogy vagyok. Nem fogta meg a kezem. Nem mondta, hogy örül, hogy itt vagyok.
Először csak nyeltem egyet. Aztán bólintottam.
A folyosóra mentem vízért. A hűtő automatában éppen nem volt pohár, így a nővérszobához kellett fordulnom. És ott, a kis padon, szinte észrevétlenül, egy idős asszony ült. Kalapja lecsúszva a vállára, szürkés kabátja begombolva. A lába, akárcsak Gyuláé, gipszben, felpolcolva egy kerekes járókára.
Csendben volt. Nem kért semmit. Nem sírt. Nem panaszkodott. Csak ült ott, mint aki megszokta már, hogy nem számít.
Másnap reggel, amikor Gyulának hoztam reggelit – mert a kórházi étel „ehetetlen”, és ezt minden harmadik mondatával jelezte is – vittem egy almát meg egy meleg teát is annak az idős nőnek. Nem is gondolkodtam rajta. Valami ösztön vitt oda hozzá. Csak annyit mondtam:
– Jó reggelt. Gondoltam, talán jól esne egy kis tea.
Meglepődött. Az arca megrándult, aztán lassan mosolyba fordult. A hangja alig hallatszott:
– Köszönöm, édesem. Te vagy az első, aki… aki hozzám szólt.
Nevét másnap tudtam meg: Margit néni. A fia Németországban dolgozik, egy autógyárban. Az unokák messze, és ritkán jelentkeznek. Ő meg elesett otthon, a fürdőben, és senki nem volt, aki azonnal segíthetett volna.
– A mentősök törték rám az ajtót – mesélte halkan, miközben kanalazta a levest, amit neki vittem a közeli kifőzdéből. – Olyan szégyen volt, hogy így kellett megtalálniuk.
Attól a naptól kezdve reggel, délben, este vittem neki ételt. Nem volt teher. Inkább menekülés volt. A férjem egyre ingerültebb lett. Mindig volt valami baja – hol a párna kemény, hol a takaró meleg, hol a nővér késik. És egyre gyakrabban csattant rám.
– Te itt szaladgálsz másokhoz, de velem senki nem törődik! – mondta egyik este. – Nem is tudom, miért házasodtunk össze, ha nem tudsz mellettem maradni, amikor igazán szükségem van rád!
Margit néni viszont minden falatért hálás volt. Minden mozdulatomat köszönte. Néha csak ültünk, és hallgattam, ahogy a fiatal koráról mesél. Azokról az évekről, amikor még színházba jártak a férjével, vagy amikor kézzel varrt ruhákat a kislányának.
– Sokszor gondolkoztam azon – mondta egy este –, hogy mi marad utánunk. Tárgyak, képek, néhány emlék… de igazából csak az, ahogyan emlékeznek ránk.
A kórterem ablakában álltam, és figyeltem a hóesést. Margit néni halkan beszélt, mintha nem is nekem szólna, csak úgy a világnak.
– Nem az fáj, hogy öreg lettem – sóhajtotta –, hanem az, hogy láthatatlan.
Egy héttel később megjelent a fia. Kifogást keresett a késésre – sok munka, nehéz repülőjárat, drága taxik. De Margit néni arca felragyogott, még ha csak pár órára is.
Aznap este, a hazabocsátás előtt, Margit néni megfogta a kezem. A tenyeremre szorította a hideg, öreg ujjait, és közel hajolt.
– Kati… – suttogta. – Ugye, nem haragszol, ha elmondok valamit?
Bólintottam. A torkomban gombóc nőtt.
– Láttalak titeket, tudod? Láttam, mennyit rohansz. És azt is, hogy ő… hogy Gyula… hogyan beszél veled. Láttam, amikor nem voltál ott, hogyan nevetgélt a fiatal nővérekkel. Hogy milyen más arcot mutatott.
Megdermedtem.
– Én nem ítélkezem – folytatta. – Én csak… annyit mondok, hogy aki szeret, az nem hagyja, hogy te legyél mindig az erősebb. Nem kell, hogy mindig te adj. Néha adniuk is kellene nekik. És ha csak elvárják a gondoskodást, de nem viszonozzák, akkor nem szerelem az, csak kényelmesség.
A könnyeim hangtalanul gördültek végig az arcomon.
– Menj el, gyermekem – mondta. – Még nem késő. Túl jó vagy ahhoz, hogy bocsánatokkal toldozd a napokat, és közben szép lassan elfogyj. Néha az idegenek látják legélesebben az igazságot.
Amikor kiléptem az ajtón, még egyszer visszanéztem. Margit néni mosolygott. Olyan mély, békés mosollyal, amit ritkán látni idős emberek arcán.
Aznap este nem mentem vissza a kórházba. Talán először, mióta Gyula bekerült. A lakás csendes volt, mintha újra fel kellett volna ismernem a saját otthonom neszeit. A víz csöpögése a mosogatóban, a parketta halk nyekergése, amikor átmentem a nappalin. Leültem a kanapéra, és a kabátomat sem vettem le. Csak ültem ott, mint aki vendég a saját életében.
A telefonom pittyent. Üzenet: „Hol vagy már? Hozz valami normális vacsorát, ez a kórházi koszt undorító.”
Nem válaszoltam.
Másnap reggel újra a Szent Imrében voltam. Margit nénit már nem találtam ott. Az ápolónő azt mondta, hajnalban vitték haza a fiával. De a párnáján, ahova a feje került volna, egy kis, kézzel írott cetli várt. Az én nevemmel:
„Kati, ne félj. Egyedül lenni néha könnyebb, mint rossz helyen ketten. Ölellek: Margit néni.”
Elraktam. Mai napig megvan.
Gyulát is hazaengedték pár nappal később. A gipsze maradt, a kedve nem változott. Otthon is éppúgy morogott, mint a kórházban.
– Mi ez a kaja? Nem tudtál valami normálisat főzni?
– Ezt te szeretted régen – válaszoltam halkan. – A rakott krumpli volt a kedvenced.
– Régen. Most mást kívánnék. Miért nem tudod ezt megérteni?
Az este csendesen telt. Vacsoráztunk, ő a tévét bámulta, én elmosogattam. És akkor, amikor már ő is elaludt a fotelben, én a szobába mentem, és leültem az ágy szélére. A párnám alól elővettem Margit néni cetlijét. A betűk most is olyan erősek voltak, mint akkor.
Hirdetés„Egyedül lenni néha könnyebb, mint rossz helyen ketten.”
Másnap reggel felkeltem, megfőztem a reggelijét. Tálcán odavittem. Aztán bementem a hálóba, elővettem a bőröndömet, és pakolni kezdtem. Csendben. Nem haragból, nem dühből. Csak azért, mert eljött az ideje. Végignéztem a szekrényen, és hirtelen egyáltalán nem tűnt nehéznek a döntés.
– Mit csinálsz? – kérdezte, amikor meglátta a táskámat.
– Elmegyek, Gyula.
– Tessék? Megőrültél? Most, amikor így vagyok?
– Most, amikor így vagy, látom csak igazán, milyen régóta egyedül vagyok melletted.
– Ne szórakozz! Nekem most van a legnagyobb szükségem rád!
– Nekem meg már évek óta volna – válaszoltam, és csak ennyit mondtam még: – Margit néni azt mondta, ne féljek.
Nem volt több szó. Nem volt veszekedés. Csak egy kis csend, ami sokkal hangosabb volt mindennél.
A nővéremnél húztam meg magam az első hetekben. Aztán találtam egy kis albérletet Újlipótvárosban, egy első emeleti lakást, ahol délutánonként besüt a nap a konyhaablakon át. Margit nénivel nem beszéltem többet, de gyakran gondolok rá. Néha a cetlit is előveszem. Akkor is, ha már tudom, mit ír, akkor is, ha már nem kell emlékeztetnem magam rá.
Egy év telt el azóta. A reggelek csendesek, de nem fájnak. A kávét most már melegen iszom, nem kapkodva, két kérés között. Néha nehéz egyedül, igen. De legalább őszinte.
És néha azt érzem, amikor a tükörbe nézek, hogy újra ismerem azt a nőt, aki visszanéz rám. Aki nem felejtett el szeretni – csak most már saját magát is beveszi ebbe a körbe.
Aznap, amikor kiléptem a Szent Imre Kórház ajtaján, ketten távoztunk onnan. Az egyik gipszel, a másik — végre nyitott szemmel.
EpilógusHárom évvel később
A nyárvégi reggel hűvösebb volt a szokottnál. Az augusztus utolsó napjai mindig magukkal hozták azt az édes-melankolikus hangulatot, amit csak az tud igazán, aki már vesztett, de aztán megtalálta magát.
Kati a kiskertben állt, a levendulabokrok között. A kert nem volt nagy, de minden négyzetmétere az övé volt. Ő ültette az orgonát a ház sarkába, és ő hozta rendbe a repedezett kerti ösvényt is. Itt, a kis balatoni faluban, nem volt nagy mozgás. De pont ez kellett neki: nyugalom, csend és egy hely, ahol újra fel lehet építeni egy életet — ezúttal önmagáért.
A verandán csilingelt a kis szélharang, amit még Margit nénitől kapott postán, néhány héttel a kórházi búcsú után. Egy rövid levél is volt mellé csatolva, halványkék tintával írva:
„Kedves Kati!Remélem, megtalálod azt a helyet, ahol nemcsak adnod kell, hanem kapsz is. Ne feledd, hogy a szeretet akkor igazi, ha nem áldozatból fakad, hanem örömből.Szeretettel: Margit néni.”
Kati akkor sírt. De már nem bánatból. Hanem abból az édes fájdalomból, amit az hoz el, amikor az ember megérti: valami véget ért, de valami más — valami igaz — most kezdődik.
Ma már kerttervezőként dolgozott, helyi kerteket álmodott újra, és időnként visszajárt a városba, ahol régen élt. Volt, hogy látta Gyulát a körúton, mankó nélkül, egyedül. Nem ment oda. Nem kellett. Az a történet ott zárult le, ahol kellett.
Kati most már nem rohant. Nem voltak üres tekintetek, nem volt sürgetés. Csak a saját ritmusa volt, a saját lépései, és az a békesség, amit nem lehet mástól kapni — csak magunktól.
Margit nénitől sem jött több levél. A szélharang azonban még mindig ott csengett a veranda szélén, és valahányszor megmozdult a nyári szellőben, Kati úgy érezte, valaki halkan, finoman emlékezteti:
„Jól döntöttél.”
És ez elég volt.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
