Alig bírtam felcaplatni a lépcsőn a panelház bejáratához. Három kemoterápiás kezelés után ez nem csoda. A karszalag még mindig ott feszült a csuklómon, mint egy bélyeg, ami emlékeztetett arra, hogy minden egyes napért meg kell küzdenem.
A férjem, László, reggel még mosolyogva simogatta meg az arcom, mielőtt a kórházba indultam.
– Ne aggódj semmi miatt, Éva – mondta akkor. – Csak gyógyulj. Én majd mindent elintézek itthon.
Öt év házasság után hittem neki. Miért is ne hittem volna? Csakhogy most, ahogy fordítottam a kulcsot a zárban, valami furcsa érzés futott át rajtam. Az ajtó könnyedén engedett, pedig Laci nappal mindig rátette a láncot.
A nappali felől halk zene szűrődött át – pont olyan, amin régen lassan táncoltunk vasárnap délelőttönként, amikor még azt hittük, a világ szép és egyszerű. Egy pillanatra még fel is csillant a remény: talán valami kedves meglepetéssel készült nekem.
De aztán megláttam őket.
László a kanapén feküdt, karjaiban egy nő, aki nem én voltam. Csókolóztak, összefonódva, mintha egy szerelmes tinédzserpár lettek volna.
– Laci… te jó ég… – a hangom elcsuklott, mintha üvegből lett volna.
Lassan rám nézett. Nem szégyenkezett, nem ijedt meg. Csak bosszúság villant a szemében, mintha a kedvenc műsorát szakítottam volna félbe.
– Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar hazajössz – jegyezte meg hidegen. – De ha már itt vagy, egyszerűsítsünk: egy órád van összepakolni és eltűnni innen.
Megszédültem, mintha egy hirtelen jött szélvihar taszított volna meg.
– Mi? Ezt most… ezt most komolyan mondod? – alig jött ki hang a torkomon. – Te megígérted… hogy mellettem leszel. Megesküdtél a templomban.
– Elegem van abból, hogy egy beteg asszonnyal játszam a gondozót! – vágta a szemembe. – Nem azért nősültem, hogy nővér legyek. Én élni akarok, és nem vagyok hajlandó pazarolni az időmet rád.
A nő mellette, egy szőke, festett hajú alak, gúnyosan kuncogott.
– Igaz, Laci? – simította meg a férjem arcát. – Egy nőnek tudnia kell, mikor kell elengedni.
Szinte összerogytam, de a könnyek mellett valami más is égett bennem: a düh. Tiszta, égető düh.
– Egy órád van, Éva – mondta Laci, és az órájára pillantott. – Ne csináld a cirkuszt.
Csendben pakoltam. Ruhákat, néhány fényképet, a nagymamám gyűrűjét. Minden tárgy úgy nehezedett rám, mintha ólomból lett volna – nem a kemoterápia miatt, hanem az árulás súlya alatt.
László közben az ajtófélfának támaszkodva figyelt.
– Tudd, hogy a válás után semmid sem marad. A ház az enyém, a számlák az enyémek. Gondolhattál volna erre, mielőtt megbetegedtél.
Becsuktam a bőröndöt, felegyenesedtem, és egyenesen a szemébe néztem.
– Majd meglátjuk, László.
– Mit jelentsen ez? – vonta fel a szemöldökét.
– Csak annyit, hogy a karma mindig utat talál.
Elhagyva a lakást még hallottam, ahogy kinevet.
A szállodai szoba kicsi volt, de legalább tiszta. A bőröndöm ott hevert a sarokban, én pedig az ágy szélén ültem, reszketve. Nemcsak a gyengeségtől, amit a kezelés hagyott bennem, hanem a dühtől is.
Kinyitottam a laptopot. Néhány évvel ezelőtt, amikor a környéken betöréshullám volt, apró rejtett kamerákat szereltettem fel a lakásban. Laci akkoriban sokat járt külföldre, nem is tudott róla. Most azonban ezek a kamerák lehettek az én mentőövem.
A program lassan indult el, de amikor betöltött, szinte elakadt a lélegzetem. Órák felvételei sorakoztak előttem. Ott volt László és az a nő, Zsuzsa, a nappaliban, a hálószobámban, a konyhámban. Nemcsak az árulásuk látványa döbbentett meg, hanem az, amit mondtak.
– Úgyis hamar beadja a kulcsot – hallottam Laci hangját a felvételről. – A rákosok általában nem húzzák sokáig.
Zsuzsa kuncogása élesen hasított a fülembe. – És akkor minden a tiéd lesz. A ház, a pénz… Micsoda szerencse, hogy eddig te fizetted a számláit.
– Az a buta házassági szerződés? – kortyolt bele Laci egy borospohárba. – Ha meghal, semmit sem számít. Eljátszom a gyászoló özvegyet, mindenki sajnálni fog.
– És ha nem hal meg? – kérdezte Zsuzsa.
– Akkor gondoskodom róla, hogy érezze: nincs itt keresnivalója. Már leválasztottam a közös számláról. Nincs hová mennie.
Megállítottam a videót. A kezem remegett – de nem a kezelések mellékhatásaitól, hanem a forrongó dühtől. Ezek ketten tényleg a halálomra számítottak.
Másnap reggel a telefonom folyamatosan pittyegett. Feltöltöttem egy rövid részletet a felvételből – csak azt, ahol Laci és Zsuzsa a betegségemen nevetgéltek, és arról beszéltek, hogy „úgyis hamar elpatkolok”. Bejelöltem a nővéremet, Marikát, és az ügyvédemet is a posztban.
A kommentek záporoztak.
– „Maradj erős, Éva! 👊”– „Ezt a férfit azonnal el kell felejteni.”– „Szerezd vissza a házat, neked jár!”
Nem kellett sokat várnom, hogy a nővérem felhívjon.
– Te jó ég, Évikém… láttam a videót – zokogta a telefonba. – Mit tehetek?
– Semmit, Marika. Ezt én kezelem.
Délre már az ügyvédem is hívott.
– Az a házassági szerződés, amit aláíratott vele, nagyon is érvényes – mondta határozott hangon. – A hűtlenség és a rosszindulat betegség idején azonnal kizárja Lászlót minden közös vagyonból. A ház a tiéd, a számlák is. Ő semmit sem kap.
– Mennyi idő, amíg mindez hivatalos lesz? – kérdeztem.
– Ha akarod, ma délután kézbesíttetem a papírokat.
HirdetésFelnevettem. Nem boldogságomban, hanem a megkönnyebbüléstől. László azt hitte, minden kártya az ő kezében van. Pedig éppen ő adta a legnagyobb ütőkártyát a kezembe: a gőgjét és az ostobaságát.
Délután kettőkor megcsörrent a telefonom. Ő volt az.
– Éva, mit tettél? – a hangja hisztérikus volt. – Az egész Facebook tele van veled! Beszélnünk kell!
– Nincs miről beszélnünk, Laci – vágtam rá. – Te beszéltél eleget a kameráknak.
Este a szálloda halljában ültem, amikor megláttam őt. Egyedül jött. Zsuzsa sehol. László letérdelt előttem a márványpadlón, könnyekkel az arcán, mint egy szánalmas színész.
– Sajnálom, Évikém! – zokogta. – Hibáztam. Kérlek, gyere haza! Töröld le azt a videót, mindent jóváteszek! Esküszöm, gondoskodni fogok rólad.
A hallban megálltak az emberek. Néhányan előkapták a telefonjukat, és elkezdtek videózni. László kétségbeesett színjátéka most már nemcsak az én szemem előtt zajlott, hanem idegenek tucatjai előtt is.
Lenéztem rá. Az emberre, aki előző nap még úgy dobott el, mint a szemetet.
– Volt egy feleséged – mondtam hangosan, hogy mindenki hallja –, aki átment volna a poklon is érted. Te viszont belöktél a tűzbe. Most érezd a lángokat.
És otthagytam őt a hideg padlón térdelve.
A válás gyors volt, szinte fájdalmasan gyors. A rejtett kamerák felvételei, a házassági szerződés és az országosra terjedő botrány olyan vasbiztos bizonyítékot jelentettek, hogy a bíró alig néhány tárgyalás után kimondta az ítéletet.
Az ügyvédem szinte elégedetten dörzsölte össze a kezét:– Éva, minden a tiéd. A ház, a bankszámlák, az értéktárgyak. László semmit sem kap. Ő maga ásott gödröt magának.
Amikor ezt meghallottam, szinte nem is az öröm, hanem inkább a megkönnyebbülés áradt szét bennem. Éreztem, hogy a lelkem végre kicsit fellélegezhet.
Laci közben gyorsan lecsúszott. Hitelkártyái zárolva, a hírneve romokban. Zsuzsa, aki pár héttel ezelőtt még a kanapémon illegette magát, eltűnt mellőle, ahogy rájött: nincs mit kifacsarni belőle.
Egy hónappal később a nővérem hívott.
– Évikém, hallottad? – kérdezte Marika. – László egyedül él valami lepukkant albérletben, autókereskedésben dolgozik. Senki nem akar vele szóba állni.
– Hát, így jár, aki azt hiszi, mások betegségéből kovácsolhat előnyt – válaszoltam nyugodtan. – Nem kell nekem semmit tennem. A karma elvégezte a dolgát.
A kezelések közben lassan javult az állapotom. Fél évvel később remissziót mondtak az orvosok. A hajam újra nőtt, és ahogy reggelente a tükörbe néztem, egy másik nőt láttam. Nem azt az összetört, megalázott asszonyt, akit kidobtak a saját házából, hanem egy erősebb, szabadabb embert.
Egyik nap, amikor a kertben dolgozgattam, csörgött a telefonom. Egy ismeretlen szám villogott a kijelzőn. Felvettem.
– Éva… én vagyok. – László hangja reszketett. – Hibáztam. Nagyon hibáztam. Beszélhetünk?
Egy pillanatra elnémultam. Még a szél zúgását is hallottam a fák között. A férfi, aki egykor a társam volt, most egy senki volt. Egy árnyék, aki a saját árulása alatt roskadozott.
– Nincs mit mondanunk egymásnak – feleltem végül. – Te döntöttél akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. És most én döntök. Töröllek.
És lecsaptam a telefont.
Aznap este Marikával ültem egy kávézó teraszán.
– Tudod, mi a legfurcsább? – néztem a gőzölgő csészém fölött. – Amikor kidobott, azt hittem, vége az életemnek. Pedig valójában akkor kezdődött el.
Marika megszorította a kezem. – Büszke vagyok rád, Évikém. Sokan összeomlottak volna. Te meg harcoltál.
– Nem bosszút akartam – folytattam lassan. – Csak az igazamat. És az idő végül nekem adott igazat. A karma… sosem kér segítséget. Csak időre van szüksége.
Másnap reggel, amikor felébredtem a saját ágyamban, a saját házamban, a napfény átölelte a szobát. És én tudtam: mindent elvesztettem egy év alatt – a hajamat, az egészségemet, a házasságomat. De cserébe kaptam valamit, ami sokkal értékesebb: az önbecsülésemet, az erőmet és a szabadságomat.
László szabadságot akart, és megkapta. Én is szabad lettem – de nem tőle, hanem végre önmagam számára.
