1. rész: A tükör mögötti nő
A Balaton partján mindig van valami békesség, amit másutt nem talál az ember. A víz fodrozódik, a nap lassan lecsúszik a dombok mögé, s az ember elhiszi újra, hogy minden még helyrehozható.Ott álltam a stégen, a víz illata körbelengte a levegőt, a férjem, Gábor a régi fényképezőgépével babrált. – "Gyere ide, Évi, hadd csináljak rólad egy képet! – szólt nevetve. – Ritka alkalom, hogy önként húzol fürdőruhát!"Nevettem, bár kicsit zavarban voltam. Hatvanegy éves múltam, és a testem már nem az volt, ami valaha. A bőrömön apró redők, a hasamon puhaság, a karjaim nem feszültek már, mint régen. De ott, abban a fényben nem is számított. Gábor nézett rám a kamerán keresztül ugyanazzal a tekintettel, mint harminc éve, amikor még a Margit-szigeten sétáltunk kézen fogva.
A kép jó lett. Olyan őszinte, meleg hangulatú, hogy mikor este feltöltöttem a Facebookra, azt éreztem, ez vagyok én. A természetes Éva. Nem a fiatal nő, hanem az, aki túlélte a kudarcokat, nevetéseket, gyereknevelést, szüléseket és csillagtalan éjszakákat.
Az első kommentek meghitt kedvességgel teltek:„Milyen gyönyörű pár vagytok!”„Ritka ilyen szeretet manapság.”„Csodálatos, Éva, sugárzol!”
Mosolyogtam. Talán mégis jó, hogy megmutattam magam. Aztán, ahogy frissült a képernyő, egy újabb hozzászólás villant fel. Megfagyott bennem a levegő.„Anya, ezt tényleg fel kellett tenned? Nem gondolod, hogy kicsit… sok ez? A hasad is látszik. Töröld inkább.”
A nevem alatt ott állt: Kitti Nagy. A saját lányom.Úgy éreztem, mintha jeges vizet öntenének a szívemre. A szavak arcul csaptak. Mintha nemcsak a testemet, hanem az egész lényemet szégyellni kellene.
– „Mi baj történt?” – kérdezte Gábor, miközben észrevette, hogy elsápadtam.– „Semmi...” – suttogtam. De a hangom remegett.
Este, amikor már ő aludt, én még a sötétben ültem. Néztem a monitort. A komment ott világított, mint egy vád. Hányszor tanítottam a lányomat tiszteletre, elfogadásra? Ő meg most a testem miatt szégyenít meg.
Végül gépelni kezdtem:„Kicsim, ezek a gének tőled sem idegenek. Egyszer te is ilyenné válsz, és kívánom, hogy akkor legyen benned több szeretet, mint most.”Elküldtem. Majd letöröltem a hozzászólását. Nem a bosszúért – csak mert nem akartam, hogy a világ lássa a fájdalmunkat.
2. rész: A csend éve
A következő hetekben alig beszéltünk. Ha mégis, a szavak élesek voltak, mint az üvegszilánk.
– „Anya, túlreagálod” – mondta egyszer Kitti telefonon.– „Túlreagálom? Kicsim, te meg szégyellsz engem.”– „Nem, csak... vigyázhatnál, hogyan mutatod magad. Nem minden kell a világ elé.”– „De az életem én vagyok. És ha nem tetszik, nem nézed.”
Azóta csend van köztünk. Néha megpróbált írni, de én hidegen válaszoltam, mintha idegen volna. Néha meg is bántam, máskor viszont megkönnyebbültem.
Amikor egyszer pénzt kért tőlem, mert elúszott a rezsiszámlával, valami keserű irónia szaladt ki belőlem.– „Ó, sajnálom, kislányom – írtam vissza. – Mindenem a hűtőben végezte, onnan jöttek ezek a ronda kilók, amiket észrevettél.”
Nem válaszolt többé.
…De az igazi csata nem közte és köztem dúlt. Hanem bennem.Ahányszor tükörbe néztem, már nem láttam ugyanazt a nőt. A szeplős bőröm, amit valaha napcsókolt emléknek láttam, most hibának tűnt. A puhaság, amit Gábor imádott, most teher volt.
Hirdetés– „Szívem, ne bántsd magad” – mondta egy este, mikor észrevette, hogy törölközőbe tekerve próbálok átöltözni.– „Öregszem, Gábor.”– „Én is.”– „Igen, de senki nem írja neked, hogy undorító vagy.”Ő csak odalépett, megfogta a kezem. – „Ha Kitti ezt írta, az róla mond el sokat, nem rólad.”– „Ő az én lányom.”– „Pont ezért fáj ennyire.”
És igaza volt.
A tél hosszú volt. A Balaton partja némán fagyott be, mint a bennem lévő szavak. A szomszédasszony, Julika néni, gyakran jött át süteménnyel. Egyszer azt mondta:– „Évike, maga volt mindig a legéletvidámabb a faluban. Mi történt magával mostanában?”
Nem tudtam rá felelni. Mert hogyan mondja meg az ember: a saját gyereke törte össze az önbizalmát?
3. rész: A megbékélés
Tavasszal meghívót kaptam egy fotókiállításra. Gábor titokban nevezte be a közös képünket egy helyi pályázatra, témája: „Szeretet az évek tükrében.”Ott álltam a képpel szemben, mögöttünk a balatoni naplemente, és hirtelen nem láttam már a ráncokat, csak a történetet: két emberét, akik kitartottak egymás mellett.
A díjátadó után egy fiatal nő lépett mellém. A hangja reszketett.– „Ön a képen van, ugye?”– „Igen.”– „Azt kell mondjam, gyönyörű. Anyukámmal jöttem, és… már bánom, ahogyan néha beszélek vele.”
Rámosolyogtam. Talán a világ mégis tud tanulni a gyengeségeinkből.
Este, mikor hazaértünk, egy üzenet várt a telefonomon:„Anya, láttam a kiállítást. Sajnálom. Nagyon.”
Sírni kezdtem. Nem a fájdalom, hanem a megkönnyebbülés miatt.Másnap Kitti átjött. Először csendben álltunk egymás előtt.– „Haragszol még?” – kérdezte halkan.– „Nem. Csak fájt. De tudod… én is tanulok újra szeretni magamat.”Ő megölelt. Hosszan, erősen, mint gyerekkorában.
Azóta minden reggel teszek valamit, amit régen elfelejtettem: megállok a tükör előtt, és mosolygok magamra. Már nem keresem a hibákat. Csak az emlékeket, amiket minden vonal őriz.
Utóirat
Nyár van megint. A Balaton ugyanolyan, mint tavaly, csak én változtam. Most már nem csak Gábor néz rám szeretettel – én is tudok így nézni saját magamra.És mikor Kitti legutóbb azt mondta nevetve:– „Anya, most már én sem veszek fel bikinit, mert pont úgy néz ki rajtam, mint régen rajtad…”Ránéztem és csak annyit feleltem:– „Akkor büszkén hordd, kincsem. Mert ez azt jelenti, hogy az élet rendben halad.”
A lányom sírt. Én is. De valahol mélyen tudtam: végre mindketten megtanultuk azt a leckét, amit egyetlen sértés sem vehet el tőlünk – önmagunk szeretetét.
Jogi nyilatkozat:A fenti történet teljes egészében eredeti, szerzői alkotás. Minden szereplő, név, helyszín és esemény kitalált; bármilyen valós személyhez vagy eseményhez való hasonlóság csupán a véletlen műve. A történet szerzői jogvédelem alatt áll, bármilyen részének másolása, terjesztése vagy átdolgozása kizárólag a szerző engedélyével megengedett.
