A harangok tompa, fáradt hangon kondultak meg a pesti belváros egyik régi templomában. A kőfalak között megült a gyász, mintha maga az épület is tudná, hogy nem mindennapi temetés zajlik. A padsorokban sötét ruhás emberek ültek, üzletemberek, ügyvédek, politikusok, mind fegyelmezetten, némán. Senki sem beszélgetett. Nem illett. Nem merték.
Varga Áron az első sorban ült, mozdulatlanul. A fekete öltönye tökéletesen simult rá, ahogy mindig, de most nem számított. Semmi nem számított. Csak a koporsó ott elöl. Benne a lánya. Az egyetlen gyermeke.
Huszonhárom éves volt. Tele tervekkel, élettel, makacssággal és nevetéssel. Áron még mindig hallotta a hangját, ahogy előző héten vitatkoztak egy jelentéktelen dologról. Egy utazásról. Egy döntésről. „Apa, nem lehet mindent pénzzel megoldani” – mondta akkor Lili, félmosollyal. Áron pedig legyintett. Most odaadná az egész vagyonát, hogy még egyszer vitatkozhasson vele.
A pap halk hangon beszélt az elmúlásról, Isten akaratáról, elfogadásról. A szavak leperegtek Áronról. A szeme a koporsón pihent, a simára csiszolt, világos fára meredt. Még nem nyitották fel. Zárt koporsós szertartás volt. „Jobb így” – mondták az orvosok. „Nem szép látvány.”
Ekkor történt meg az, amire senki sem volt felkészülve.
A templom hátsó ajtaja kivágódott, a régi zsanérok hangosan felnyikordultak. A padsorok között hideg huzat futott végig, és vele együtt egy vékony, csapzott fiú. Futott. Botladozott. A cipője lyukas volt, a kabátja legalább két számmal nagyobb, piszkos, elnyűtt.
– Ne tegyék! – kiáltotta rekedten. – Ne temessék el! Él!
A hangja visszaverődött a falakról. A gyászolók felzúdultak. Valaki felállt. Valaki felháborodottan suttogott.
– Hívják a biztonságot!– Ez meg ki?!– Hogy merészel ilyet?!
A fiú azonban nem állt meg. Előrerohant, egészen a koporsóig, és két kézzel belekapaszkodott, mintha attól félne, hogy ha elengedné, azonnal elvinnék.
– Él… esküszöm, hogy él… – zihálta.
Két biztonsági őr indult meg felé, de Áron felemelte a kezét. A mozdulata lassú volt, de parancsoló.
– Álljanak meg.
Mindenki rá nézett. A fiú is.
– Ki vagy te? – kérdezte Áron halkan, de a hangjában ott vibrált valami, amit még ő maga sem értett.
– Máténak hívnak – mondta a fiú. – Máté Szalai. Tudom, hogy ő… a lánya… nem halt meg úgy, ahogy mondják.
– Hazugság! – csattant fel valaki hátulról.
Áron azonban közelebb lépett. Most látta csak igazán a fiút: beesett arc, karikás szemek, fagyott ujjakat rejtő kezek. Nem tűnt őrültnek. Inkább rémültnek.
– Mondd el – szólalt meg Áron. – Mindent.
Máté nagyot nyelt.
– Azt az éjszakát… én ott voltam a körúton. A szórakozóhely mögött. Néha ott alszom, mert melegebb van. Láttam, amikor egy férfi kivonszolta őt a sikátorból. A lány alig állt a lábán. A férfi valamit adott be neki. Injekcióval. Aztán ott hagyta.
Zúgás futott végig a termen.
– Odamentem hozzá – folytatta Máté. – Azt hittem, meghalt. De… mozgott. A mellkasa. Alig, de mozgott. Beszéltem hozzá. Nem válaszolt, de lélegzett. Hívtam a mentőket. Senki nem jött. Aztán elvitték… és később azt mondták, meghalt.
Áron keze ökölbe szorult.
– Miért nem szólt előbb? – kérdezte, és a hangja megremegett.
– Mert ki hinné el? – suttogta Máté. – Egy utcagyereknek? A rendőrök elküldtek. Azt mondták, ne találjak ki történeteket.
Áron a koporsóra nézett. A világ mintha beszűkült volna.
– Nyissák ki – mondta.
– Uram, ez nem… – kezdte a temetkezési vállalkozó.
– Azonnal – ismételte meg Áron.
A fedél lassan emelkedett fel. A templomban síri csend lett.
Lili ott feküdt, sápadtan, csukott szemmel. Áron odahajolt. Megérintette az arcát.
Meleg volt.
– Hívjanak mentőt! – ordította el magát. – Most!
A mentők perceken belül megérkeztek. A templom előtt szirénák vijjogtak, az embereket kikísérték. Lilit hordágyra tették, oxigént kapott. Egy fiatal mentős halkan káromkodott.
– Van pulzus – mondta döbbenten.
Áron térdre rogyott. Nem sírt. Nem tudott. Máté ott állt mellette, reszketve.
– Jól tetted, hogy eljöttél – mondta Áron rekedten.
A kórházban hosszú órák következtek. Vizsgálatok, kérdések, telefonhívások. Kiderült: Lilit egy ritka szerrel bénították le, ami lelassítja a légzést, szinte észrevehetetlenné teszi. A halál megállapítása… hiba volt.
– Ha még pár órát várnak… – mondta az orvos, és nem fejezte be.
Áron az ablaknál állt. A város fényei odalent vibráltak. Máté a sarokban ült.
– Van hol aludnod? – kérdezte Áron hirtelen.
Máté megrázta a fejét.
– Akkor mostantól van – mondta Áron. – És… munkád is, ha akarod. Nem kegyelemből. Hanem mert tartozom neked.
Máté szeme megtelt könnyel.
– Én csak… nem akartam, hogy meghaljon.
– Én sem – felelte Áron halkan.
Rész III.
Lili napokkal később magához tért. Gyenge volt, zavart, de élt. Amikor meglátta az apját, elmosolyodott.
– Apa… miért sírsz?
Áron nevetve sírt.
– Mert majdnem elveszítettelek.
Máté az ajtóból figyelt. Lili észrevette.
– Ki ő?
– Ő az, aki visszahozott – mondta Áron.
HirdetésLili lassan bólintott.
– Köszönöm – suttogta.
A történet nem lett címlapsztori. Áron gondoskodott róla, hogy a felelősöket csendben, de alaposan felelősségre vonják. Máté iskolába kezdett járni. Nem volt könnyű. Voltak visszaesések, düh, félelem. De volt esély.
És néha, amikor Áron és Lili együtt sétáltak a Duna-parton, Áron megállt, körbenézett, és tudta: az élet törékeny. Néha egyetlen hangon múlik. Egy kiáltáson. Egy fiún, akit senki sem akart meghallani.
És ez elég volt ahhoz, hogy minden megváltozzon.
Három év telt el azóta a nap óta.
A pesti reggelek ugyanúgy indultak, mint mindig: villamoscsikorgás, friss péksütemény illata, a Duna fölött lassan kúszó köd. Mégis volt valami más a levegőben. Valami csendesebb. Mélyebb.
Varga Áron gyakran megállt a Margit híd közepén, amikor ideje engedte. Nem sietett. Már nem. A telefonja többnyire néma maradt a zsebében, a tárgyalások, határidők és számok elvesztették azt az istenként tisztelt jelentőségüket, amelyet egykor kaptak. Volt valami fontosabb.
Lili mellette sétált, hosszú kabátban, haját a szél játszotta. Néha önkéntelenül is mély levegőt vett, mintha ellenőrizné, hogy a tüdeje engedelmeskedik-e. Az orvosok szerint teljesen felépült, de az emlékezet nem gyógyul ilyen könnyen. Az a sötét sikátor, az éles szúrás, a levegő hiánya – mind ott maradt benne, mint egy halvány, de kitörölhetetlen árnyék.
– Még mindig furcsa – mondta egyszer halkan. – Néha úgy érzem, mintha kaptam volna egy életet ajándékba. És nem tudom… jól csinálom-e.
Áron ránézett, és elmosolyodott.
– Nincs jól vagy rosszul – felelte. – Csak őszintén.
Lili bólintott. Őszinte volt. Lemondott a külföldi terveiről, egy időre legalábbis, és önkéntesként kezdett dolgozni egy alapítványnál, amely krízishelyzetben lévő fiatalokkal foglalkozott. Olyanokkal, akiket az élet már túl korán félretolt.
Ott találkozott újra Mátéval is.
A fiú már nem volt az a csapzott, riadt gyerek, aki egykor berontott a templomba. Magasabb lett, határozottabb. Az arca még hordozta az elmúlt évek nyomait, de a tekintetében már nem félelem ült, hanem figyelem. Tanult. Néha botladozott, néha visszacsúszott, de mindig volt, aki elkapja.
Áron soha nem mondta ki hangosan, de Mátét a fiának tekintette. Nem papíron, nem jogilag. Hanem abban a csendes, mindennapi módon: közös reggelikkel, hosszú beszélgetésekkel, hallgatásokkal. Az igazi kapcsolatok ritkán hangosak.
Egy késő őszi estén hárman ültek egy kávézó teraszán. A fűtőlámpák alatt narancssárga fény derengett, a város zaja tompán szűrődött át.
– Tudjátok – szólalt meg Máté –, néha arra gondolok, mi lett volna, ha azon az éjszakán nem megyek arra.
Senki nem válaszolt azonnal.
– Akkor valaki más ment volna – mondta végül Lili. – Vagy… nem. Nem tudom. De te ott voltál. Ez számít.
Áron a csészéjére nézett.
– Az emberek szeretnek hinni abban, hogy minden okkal történik – mondta lassan. – Én már nem vagyok biztos benne. Azt hiszem, néha csak döntések vannak. Aprók. És következmények.
Máté elmosolyodott.
– Akkor jó döntést hoztam.
Áron felnézett, és bólintott.
– Igen. Mindannyiunk helyett.
A Duna felett kigyúltak a fények. A város ment tovább, ahogy mindig. De három ember élete örökre más irányt vett azon a napon, amikor valaki mert kiáltani egy templomban.
És talán ez volt az egyetlen igazi csoda:nem a túlélés,hanem az, hogy végre meghallották egymást.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
