A mai Irán északnyugati részén, a hegyekkel körülölelt Hasanlu városa Kr. e. 800 körül élte mindennapjait. A piacok zaja reggelente messzire hallatszott, a kovácsok műhelyeiből fényt és szikrát szórt a bronz megmunkálása, az utcán gyerekek futottak. A város erősnek, gazdagnak, biztonságosnak tűnt. Senki sem gondolta, hogy az élet egyetlen nap alatt omlik majd össze. A kutatók szerint Hasanlu ugyan az egyik legjelentősebb erődített település volt a térségben, mégis olyan váratlanul érte a támadás, hogy a lakói többsége menekülni sem tudott. A jelek egyértelműek: sok épületben találtak félbehagyott munkát, ételeket, amelyek még a tűzhely mellett pihentek, továbbá olyan tárgyakat, amelyeket nyilvánvalóan nem állt szándékukban hátrahagyni. Számos bizonyíték árulkodik arról is, mennyire hirtelen szakadt rájuk a vég: egyetlen napon belül vált romhalmazzá minden, és amit a tűz nem égetett el, azt a tetők összeomlása temette be.
Az ásatások során több különös és lenyűgöző tárgy került elő a városból. A legismertebb közülük a Hasanlu aranycsésze, egy rendkívüli műgonddal készült edény, melyet később az amerikai régészek a ★University of Pennsylvania Museum of Archaeology and Anthropology★ gyűjteményébe vittek. A csésze oldalán mitikus jelenetek, istenek és szörnyek jelennek meg – mintha a város egy pillanat alatt elpusztult, mégis gondoskodott róla, hogy a világ egyszer újra lássa múltja történeteit. Találtak továbbá bronzfegyvereket, szépen faragott csonttárgyakat, különös kerámiákat és olyan mindennapi eszközöket, amelyek félbehagyottsága elárulja: a lakók egyáltalán nem készültek ostromra. Sok házban előkerültek értéktárgyak és ékszerek – még ott, ahol a tulajdonosok nyilván tudták, hogy baj közeleg, hiszen haláluk pillanatában sem vitték magukkal őket. Ez az egyik legerősebb bizonyíték arra, hogy a támadás valóban hirtelen, előzetes figyelmeztetés nélkül történt.
Amikor a kutatók 1972-ben megtalálták a két csontvázat egy ház agyagtároló gödrében, csak sokkal később értették meg igazán, milyen drámai ereje van annak, amit ott láttak. A két ember nem menekülés közben esett el, nem fegyver ölte meg őket, hanem a lefelé húzódó füst, a tüdejükbe maró korom végzett velük. A fiatalabb húsz év körüli lehetett, a másik valamivel idősebb. Egymás felé fordulva haltak meg, az egyik karja a másik feje mögött, mintha az utolsó pillanatban kapaszkodtak volna egymásba. Nem tudjuk, rokonok voltak-e, barátok vagy szerelmesek, csak azt, hogy a félelem és a sötétség közepette egymás társaságát keresték. A körülöttük talált tárgyak – egy törött edény, néhány leesett kavics, a rájuk omlott tető darabjai – azt mutatják, hogy a halál pillanata gyors és könyörtelen volt.
A város romjai még ma is őrzik annak a napnak a történetét. A bronzedények megfeketedett felülete, a házak padlóin heverő, szétgurult szemek, a tűztől összeolvadt fémek mind arról mesélnek, hogy Hasanlu lakói nem látták jönni a pusztulást. Egy olyan világ maradványai ezek, amelynek lakói reggel még a piacra készültek, délután pedig már a túlélésért könyörögtek. A két ember a gödör mélyén pedig mindmáig azt a pillanatot őrzi, amikor az egyetlen, amit tehettek, az volt, hogy egymás felé fordultak, és így várták be a csendet, amely 2800 évig tartott.
HirdetésA legenda azért született, mert a két ember utolsó pillanata olyan emberi, olyan bensőséges és időtlen, hogy a történelem sem tudta rideg adatként kezelni. Amikor 1972-ben a régészek a földből felemelték a két csontvázat, még nem tudták, mit találtak. Csak annyit láttak: két test egymás felé fordulva, az egyik karja a másik nyaka mögött, a koponyák szinte összeérve. Olyan volt, mintha az utolsó leheletükben még közelebb akartak volna hajolni egymáshoz. A helyszín – egy sötét, agyagfalú tárológödör – távolról sem romantikus. De a mozdulat, amellyel meghaltak, minden körülményt felülírt. A régészeket is megrázta ez az elképesztő intimitás, amely 2800 éven át rejtve maradt. Bár a lelőhely, a mai Irán területén fekvő Hasanlu, tele volt drámai és brutális jelenetek nyomaival, ez az egy pillanat mégis olyan volt, mint egy csendes sziget a pusztulás közepén. Egyetlen gesztus, amely túlélte a háborút, a tüzet, a romokat.
És innen indult el a legenda. Az emberek nem csontokat láttak, hanem történetet. A kutatók is észrevették, hogy a jelenet szinte provokál: kérdéseket tesz fel, amelyeket sosem tudunk biztosan megválaszolni. A fiatalabb és az idősebb – vajon milyen kapcsolat volt közöttük? Testvéri? Baráti? Védelmező? Szerelmi? A világ azonban nem a valószínűségbe kapaszkodott, hanem abba, ahogyan a két alak feküdt. Mert hiába mondták a szakértők később, hogy talán mindkettő férfi volt, az embereket ez sem tántorította el. A szerelem ugyanis nem nemet, kort vagy társadalmi formát keres, hanem jelekből épít hidat – és itt az egyetlen jel, ami megmaradt, egy ölelésre emlékeztető mozdulat volt.
A legenda azért született, mert a világ szeret válaszokat adni arra, amire a történelem hallgat. És ha két ember egymáshoz bújva hal meg, minden kor, minden kultúra ugyanarra gondol: hogy az utolsó pillanatban nem akartak egyedül lenni. Az emberek szíve elutasítja a véletlent, és történetet sző helyette. Olyat, ami érthetővé teszi a félelmet, a reményt, azt a leheletnyi kapaszkodást, amely a halál torkában is megmarad.
A legenda azért született, mert ritkán látni ennyire tiszta, csendes üzenetet egy ősi katasztrófából. Minden más rom, minden más csontváz a pusztításról beszélt. De ez a kettő az emberi kötődésről szól. Arról, hogy még amikor a világ összeomlik körülöttük, két ember ösztönösen egymást keresi. És sem tűz, sem háború, sem idő nem tudja kitörölni azt a pillanatot, amelyben egymáshoz fordultak.
Ezért lett belőlük „szerelmesek”. Mert a történelem ritkán őriz meg érzelmet – és amikor mégis, az emberek szíve azonnal rátalál. Ha szeretnéd, tovább is szövöm ezt a legendát: elmesélhetem, hogyan látja őket a modern világ, vagy hogyan tekint rájuk egy régész, aki először pillantotta meg a két összeforduló koponyát.
