Amikor a Hair című filmre gondolunk, nem egyszerűen egy zenés film jut eszünkbe, hanem egy egész korszak levegője. Egy olyan világ, amelyben a hatvanas évek végi és a hetvenes évek eleji Amerika egyszerre volt fényes és zaklatott, szabadnak álmodott és mégis szorongott. A film ugyan 1979-ben került a mozikba, és Miloš Forman rendezte, de a gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza: az alapját az 1967-ben bemutatott színpadi musical adta, amelyet Gerome Ragni, James Rado és Galt MacDermot neve fémjelez. Mire a film megszületett, a világ már túl volt a hippi-korszak csúcspontján, a vietnámi háború lezárult, és éppen ezért a Hair már nemcsak lázadásként hatott, hanem egyfajta emlékezésként is egy elveszettnek tűnő szabadságálomra.
A történet középpontjában Claude Bukowski áll, a naiv, tiszta tekintetű vidéki fiú, aki Oklahomából érkezik New Yorkba, mielőtt bevonulna katonának. Claude alakjában ott van az az Amerika, amely még hisz a kötelességben, a rendben, az egyszerű élet igazságában. Aztán egyszer csak belép Manhattan nyüzsgésébe, és találkozik valamivel, ami addig számára inkább csak különös újsághír vagy távoli furcsaság lehetett: a hippikkel. És ezzel a találkozással a film rögtön világot vált. A poros, egyenes vonalú életből átsodródunk a Central Park zöldjébe, az utcák zsibongásába, a tüntetések, dalok, nevetések, színes ruhák, kócos hajak és szabad gesztusok világába.
Ezt a másik világot a filmben leginkább George Berger testesíti meg, akit Treat Williams játszik nagy energiával, szinte megállíthatatlan életteliséggel. Berger nem egyszerűen szereplő, inkább maga a mozgás, a szabadság, a pimaszság és a csábító felelőtlenség. Treat Williams fiatal színész volt ekkor, de már erős színpadi jelenléttel bírt, és a Hair egyik legfényesebb pontja lett. Berger figurája egyszerre bohóc, próféta, testvér és bajkeverő. Ő vezeti be Claude-ot ebbe a különös társaságba, amelynek tagjai nem csupán harsány fiatalok, hanem egy háborúval, társadalmi elvárásokkal és a szülők világával szembeforduló nemzedék képviselői.
Claude szerepében John Savage látható, akinek visszafogottabb, belsőbb játéka szépen ellenpontozza Treat Williams sodró lendületét. Savage arca alkalmas volt arra, hogy egyszerre hordozzon ártatlanságot, zavart és fokozatos ébredést. Nem véletlen, hogy Claude figurája a történet egyik legfontosabb érzelmi tengelye: rajta keresztül látjuk meg ezt a világot, rajta keresztül csodálkozunk rá, és rajta keresztül érezzük meg a tragédiáját is. A Hair ettől több lesz puszta látványos musicalnél: beavatástörténet, amelyben a szabadság ígérete mindig ott áll a történelem súlya mellett.
A női alakok közül kiemelkedik Sheila, akit Beverly D’Angelo játszik. Ő később a Családi vakáció-filmekből vált széles körben ismertté, de a Hairben még egészen másféle ragyogása van: érzékeny, intelligens, kissé távolságtartó, ugyanakkor erősen jelenlévő figura. Sheila nem egyszerű dísz ebben a színes társaságban, hanem annak a fiatal női öntudatnak is a jele, amely a korszak egyik fontos változása volt. A hatvanas-hetvenes évek ellenkultúrája nemcsak a háború ellen tiltakozott, hanem a társadalmi szerepek merevsége ellen is, és ez a film atmoszférájában is folyamatosan ott vibrál. A szereplők beszéde, ruhái, gesztusai, kapcsolatai mind arról szólnak, hogy próbálnak másképp élni, mint ahogyan azt elvárnák tőlük.
A Hair filmváltozatának különös ereje abban rejlik, hogy miközben megőrzi a musical legismertebb dalait, nem egyszerűen színpadot fényképez le, hanem valódi filmes világot épít. Twyla Tharp koreográfiája fontos szerepet játszik ebben: a mozgásoknak van valami egyszerre spontán és mégis pontos ritmusa, mintha a szabadság maga is gondosan megkomponált lenne. A zene pedig valóban korszakos. Az olyan dalok, mint az Aquarius, a Let the Sunshine In, a Good Morning Starshine, a Manchester, England vagy maga a Hair, nem csupán betétdalok, hanem egy egész nemzedék hangjai. Galt MacDermot zenéje a rock, a pop, a soul és a musical különös elegyét hozta létre, ami a maga idejében frissnek és merésznek hatott. A dalok sokszor játékosak, mámorosak, sőt néha szinte gyermeki örömöt sugároznak, de a háttérben ott húzódik a vietnámi háború fenyegetése.
És ez a fenyegetés nagyon is valós történelmi háttér. A Hair világa nem kitalált meseország, hanem az 1960-as évek Amerikájának feszültségeiből nőtt ki. A vietnámi háború ellen egyre többen tiltakoztak, különösen a fiatalok; a sorkatonaság sok családban konkrét félelmet jelentett; közben zajlottak a polgárjogi mozgalmak, a nőmozgalmak, a társadalmi és kulturális átalakulások. A hippik világa, amelyet a film megjelenít, részben valós életforma volt, részben idealizált látomás. Hosszú haj, színes ruhák, közösségi élet, békevágy, tudatmódosító szerek, keleti vallások iránti érdeklődés, a fogyasztói társadalom és a katonai gépezet elutasítása: mindez hozzátartozott ehhez a közeghez. A Hair ezt nem szociológiai pontossággal mutatja be, inkább költői sűrítéssel, mégis sok valós elemet őriz meg.
HirdetésÉrdekes, hogy a film és a színpadi musical között jelentős különbségek vannak. A színpadi Hair lazább szerkezetű, inkább epizodikus, revüszerű, míg a film erősebben épít egy összefüggő történetre Claude és Berger kapcsolatán keresztül. Miloš Forman, aki korábban a Száll a kakukk fészkére rendezőjeként már világhírű lett, nem egyszerűen adaptálta az eredeti darabot, hanem újraértelmezte. Emiatt vannak, akik a színpadi változat nyersebb, radikálisabb szabadságát hiányolják a filmből, mások viszont éppen a film érzelmi koncentráltságát és tragikusabb ívét tartják erősebbnek. A befejezés különösen emlékezetes: úgy csapódik össze benne a személyes sors és a történelem, hogy a nézőben még sokáig ott marad egy különös szomorúság.
A látványvilág is sokat tesz ezért a hatásért. New York a Hairben nem pusztán helyszín, hanem eleven organizmus. Az utcák, parkok, gazdagok világa, a katonai rend, a fiatalok csellengése és örömkeresése mind egymás mellé kerülnek. A gazdag társadalmi elit és az utcai szabadság egymás tükreként jelenik meg. Egyik oldalon a szabály, a másikon a rögtönzés; egyik oldalon az estélyi ruha, a másikon a mezítláb táncoló fiatalok; egyik oldalon az engedelmesség, a másikon a „miért kellene úgy élni, ahogy mondják?” kérdése. A Hair ezért hangulatfilm is: az ember szinte érzi a nyári levegőt, a park fűszagát, a tömeg lüktetését, a zenét, amely egyszerre játék és kiáltás.
Miközben a film tele van vitalitással, valójában mélyen melankolikus alkotás. Tudjuk, hogy ez a világ törékeny. Tudjuk, hogy a dal és a nevetés mögött ott van a behívóparancs, a háború, a halál lehetősége, és az is, hogy a hippiálom történelmileg nem tartott sokáig. Ez adja a Hair különleges utóízét. Nem nosztalgia csupán, hanem emlékeztető arra, hogy a fiatalság szabadságvágya mennyire valódi, és mennyire könnyen összetörheti a történelem.
Ezért maradt meg a Hair annyi ember emlékezetében. Nemcsak azért, mert jók a dalai, látványosak a jelenetei, vagy mert erős színészek játsszák, hanem mert van benne valami fájdalmasan emberi. Claude bizonytalansága, Berger vad életszeretete, Sheila finom jelenléte, a társaság bolondos és mégis komoly összetartása mind azt mutatja meg, hogy a szabadság nem elvont eszme, hanem arcokban, mozdulatokban, barátságokban, döntésekben él. A Hair így egyszerre film a korról és film az örök fiatalságról, arról a pillanatról, amikor az ember még elhiszi, hogy zenével, szeretettel és bátorsággal meg lehet változtatni a világot.
⚠️ Az alábbi történet valós, nyilvánosan ismert adatokra és visszaemlékezésekre épül. A szöveg célja nem csupán a tények felsorolása, hanem egy életút érzékeny és olvasmányos felidézése is, ezért egyes részek elbeszélőbb, irodalmibb megfogalmazásban jelennek meg.
