A KIKÖTŐ CSENDJE
A hajnali párában finoman derengtek a Fonyódi-kikötő körvonalai. A víz felszíne alig rezdült, mintha a Balaton is visszatartotta volna a lélegzetét, mielőtt elkezdődik a nap. A móló végén álló férfi, Barta Dénes, hosszú ideje először érezte, hogy talán megengedhet magának egy pillanatnyi elégedettséget.
Nem volt szokása, hogy ilyen érzelmekkel foglalkozzon. A pénz, a számok, a szerződések — ezek voltak a világai. De az a tegnap aláírt beruházási megállapodás mindent megváltoztatott.
Egyetlen aláírás, és hirtelen úgy tűnt, mintha éveken át összeszorított foggal tartott izmai is fellélegeznének.
A frissen vásárolt hajó— egy vakítóan fehér testű, fényes krómozásokkal — lassan ringatózott a kikötő második mólóján. A neve szerényen díszelgett az oldalán: Ráhel. Dénes édesanyja után kapta, talán az egyetlen ember után, akinek az emlékéhez még továbbra is kötődött valamennyire.
Megindult a lépcsős palló felé, miközben zsebében megcsörrent a telefon.
– Majd később. – morogta maga elé, és némán lenyomta a hívást.
Most nem akarta, hogy bárki kizökkentse abból a sajátos, szokatlan nyugalomból, amelyet már-már luxusnak érzett.
A kikötőben már többen is figyelték. Egy idős férfi a közeli büfé napellenzője alól bólintott felé, és pár turista suttogva mutogatott a „csillogó nagy hajó gazdájára”. Dénes enyhe távolságtartással fogadta a tekinteteket — megszokta már. A pénz mindig zajt csapott maga körül, akármennyire is próbált csendben élni mellette az ember.
Ahogy a hajó felé fordult, egy mozdulatlan alakra lett figyelmes, aki a hajó orránál állt, közvetlenül a palló mellett. Egy kislány volt. Talán tíz-tizenegy éves lehetett, csontsovány, a ruhái mintha több nyáron át cipeltek volna magukon minden szelet, port és esőt. A cipője helyett vékony talpú vászonpapucs volt rajta, ami már régen elvesztette eredeti színét. A haja kócos tincsekben hullott a homlokába, de nem takarta el azt a különös komolyságot, amely a tekintetéből áradt.
A biztonsági őr már mellette állt, és feszülten fordult Déneshez.
– Uram, elvigyem innen? Úgy tűnik, be akart jönni a hajóhoz.
– Nem akartam bejönni. – szólalt meg a lány, meglepően tiszta hangon. – Vártam.
Dénes egy pillanatra megtorpant. Nem igazán tudta, mihez kezdjen a helyzettel.
A kislány nem könyörgőn, nem tolakodón, inkább… mintha céllal állt volna ott.
– Mit szeretnél? – kérdezte végül, óvatosan.
A lány lassan felemelte a fejét. A szeme sötét volt, és abban a pillanatban valami megmagyarázhatatlan sűrűség költözött belé.
– Ne menjen fel arra a hajóra, kérem.
A szavak olyan egyszerűen hangzottak el, mintha valami hétköznapi figyelmeztetés lenne, mégis volt bennük valami dermesztően végleges.
A biztonsági őr türelmetlenül fújtatott.
– Na jó, elég legyen, menjünk innen…
De Dénes felemelte a kezét.
– Várjon.
A kislány összefűzte a kezeit, mintha attól félne, hogy elillan a bátorsága.
– Ma reggel… álmodtam valamit. Nagyon hangos volt, és… ijesztő. A víz csapkodott, és hallottam egy roppanást. És láttam magát. Pont így állt, ahogy most. Én meg… csak azt éreztem, hogy baj lesz. Hogy nem szabad felszállnia.
Dénes megköszörülte a torkát.
– Sok mindenről lehet álmodni. Nem kell mindent komolyan venni.
– Én nem szoktam ilyeneket álmodni. – rázta a fejét a lány. – Apu mondta mindig, hogy a hajók beszélnek, ha bajuk van. A Ráhel… már ma reggel is furcsán szólt.
A férfi szemöldöke megrándult.
– A Ráhel nevét tudod?
– Rá van írva. – felelte a lány, és egy halvány, tétova mozdulattal a hajó oldalára mutatott.
Dénes önkéntelenül elnevette magát — feszültségtől, zavarodottságtól, talán egy leheletnyi félelemtől, melyet nem volt hajlandó nevén nevezni.
– Nézd… értékelem, hogy figyelmeztetni próbálsz, de nincs semmi baj a hajóval. Vadiúj szerkezet.
A lány azonban csak lehajtotta a fejét.
– Apu is ezt mondta pár éve. És azóta nincs velünk.
A férfi torka elszorult, váratlanul és kellemetlenül.
A biztonsági őr türelmetlenül lépett egyet.
– Uram, engedje, hogy elvigyem. Biztos csak…
– Maradjon. – mondta Dénes rekedtebben a kelleténél.
Egy pillanatra mindhárman némán álltak. A Balaton fölött sirály rikoltott, a víz csobbanva verte a cölöpöket, és valami furcsán fojtott érzés telepedett a levegőre.
Végül Dénes felsóhajtott.
– Hogy hívnak?
– Panka.
A név egyszerű volt, mégis volt benne valami időtlen szomorúság.
– És miért gondolod, hogy… baj lesz? – kérdezte a férfi újra, most már sokkal halkabban.
Panka felnézett rá — olyan őszinteséggel, amitől Dénes hirtelen zavarba jött.
– Mert ugyanazt a hangot hallottam, amit apu mesélt. Azt mondta, ha a hajó sír… onnan már nincs sok hátra.
Dénes elfordult, mintha ezzel kiléphetne abból a különös zuhanásérzésből, amely egyre erősödött benne.
– Ellenőriztették a hajót. Mindent. A legapróbb részletét is.
Panka csak halkan suttogta:
– Azt hiszik, hogy ellenőrizték. De a hang… az nem hazudik.
Dénes már éppen mondani akart valamit, valami ésszerű megjegyzést, amely távol tartja ezt az érthetetlen, irracionális helyzetet — amikor a hajó felől tompa, mégis élesen visszhangzó reccsenés hallatszott.
A hang úgy hasított végig a csendes reggelen, mint egy figyelmeztetés.
Panka összerezzent.
Dénes ledermedt.
A hajón dolgozó egyik szerelő kiáltást hallatott:
– Hé! Valami nincs rendben a motortérben! Víz szivárog be!
A férfi lába gyökeret vert a palló tövén. A hideg futott végig a gerincén — és eközben Panka, a még mindig mezítlábas kislány, egyetlen lépést sem tett.
Csak nézte őt.
Mintha tudta volna, hogy most indul el valami, amit egyikük sem ért még egészen.
A REPEDÉS NYOMA
Dénes úgy érezte, mintha a levegő hirtelen megvastagodott volna körülötte. A kikötő csendje, amely percekkel korábban még megnyugtatónak tűnt, most fenyegető volt, akárcsak a víz mélyéről lassan felkúszó hideg. A reccsenés visszhangja még mindig ott dobolt a fülében, miközben a hajó felől újabb kiáltások hallatszottak.
A szerelő – egy fiatal, szeplős arcú férfi – már félig berohant a fedélzet alá.
– Dénes úr, valami komoly gond van! A bal oldali motortérbe víz szivárog!
– De hát… ez lehetetlen – motyogta magának Dénes, de a hangja elveszett a móló nyikorgó deszkái között.
Panka mozdulatlanul állt mellette, mintha már minden válasz birtokában lenne, de nem szólt. A tekintete azonban olyan élesen figyelt, mintha egyetlen rezdülést sem akarna elszalasztani.
Dénes végül nagy levegőt vett, és a palló felé indult.
– Megnézem.
A biztonsági őr azonban elé lépett.
– Uram, engedje, hogy én menjek előre!
– Nem. A hajó az enyém. Ha baj van, nekem kell látnom.
A fedélzetre lépve azonnal érezte a változást. A Ráhel, amelyet eddig büszkén, már-már arrogáns magabiztossággal tekintett saját győzelme szimbólumának, most olyan volt, mint egy megsebzett állat: halk, ideges rezdülések futottak át rajta, mintha tiltakozna valami ellen, amit már nem tudna megakadályozni.
A szerelő felbukkant a lépcső tetején, arca sápadt volt.
– Be kell zárnunk a motortér ajtaját, uram! Ha a víz eléri a fővezetéket, rövidzárlat lesz! És az…
Nem fejezte be. Nem is kellett.
Dénes hátrafordult. Panka még mindig ott állt a mólón, kezei ökölbe szorítva, a teste feszült, mintha valami láthatatlan huzat emelné meg a vállát. A férfi furcsa késztetést érzett, hogy odamenjen hozzá – vagy hogy valamit kérdezzen tőle –, de nem volt ideje.
A motortér felől újabb, ezúttal élesebb, csattanó zaj hallatszott.
– Azonnal nyissák ki! – kiáltotta Dénes.
A szerelő habozott.
– Uram, ez veszélyes!
– Nem kérdeztem.
A fiatal férfi engedelmeskedett. Amint az ajtó kitárult, a hideg, olajos víz vékony sugárban fröccsent ki, és sötét foltot hagyott a padlón. A helyiségben szúrós szag terjengett, valami égett műanyagra emlékeztető, amely egyszerre volt ismerős és baljós.
A szerelő elhaló hangon sziszegte:
– Ez tegnap még rendben volt… én esküszöm rá.
Dénes leguggolt, ujjai végigfutottak egy vékony repedés mentén, amely a fő vízvezeték csatlakozásától húzódott lefelé. Olyan repedés volt, amely kívülről szinte nem is látszott – de belülről, a nyomás alatt…
Nem, ezt nem mulasztás okozta. Ez nem egy gyorsan orvosolható kis hiba volt.
Valaki vagy valami figyelmeztette őt.
Lassan felállt, és a móló felé nézett. Panka ekkor épp a korláton támaszkodott, mintha csak pihenne, de a szeme egy pillanatra sem vette le a férfit.
Dénes intett a szerelőknek.
– Zárják el a rendszert. Azonnal. A hajó nem megy sehová, amíg mindent át nem vizsgálunk. MINDENT.
A hangja keményen csengett, sokkal keményebben, mint tervezte.
A szerelők szó nélkül engedelmeskedtek.
Amikor visszatért a palló tövéhez, Panka már nem tűnt olyan magabiztosnak. A kezeit szorongatta, mintha most ijedt volna meg igazán attól, hogy igaza lett.
– Ugye… nem történt baj? – kérdezte halkan.
– Még nem – felelte Dénes. – De történhetett volna.
A kislány sóhajtott. A hangja alig volt hangosabb, mint a tó halk csobbanása.
– Hallotta tegnap is… a Ráhelt. Csak senki nem figyelt.
Dénes összefonta a karját, és néhány másodpercig csak a lányt nézte. Valami bosszantó, feszítő érzés kezdett felfelé kúszni a mellkasából: a felismerés, hogy talán valami fontos fölött siklott el hosszú évek óta.
– Honnan tudod ezt? – kérdezte csendesen.
Panka megrázta a fejét.
– Apu mondta mindig, hogy a hajók beszélnek. Ha valami nincs rendben, először suttognak. Aztán nyöszörögnek. Aztán… már késő.
– És te ezt hallod?
A kislány vállat vont.
– Apu sokszor magával vitt a kikötőbe. Én mindig jobban figyeltem, mint ő.
A férfi ekkor érezte először, hogy a gyomra jegesre vált.
Az apák. A munkások. A figyelmeztetések, amiket ő – saját bevallása szerint is – túl gyakran söpört félre.
Ha ez a kislány igazat mond…
De még mielőtt továbbléphetett volna, csend ereszkedett közéjük. Nem kínos, inkább súlyos csend, amelyben mindkettejük gondolatai érezhetően felbuktak a felszínre.
– Hazaviszlek – mondta végül Dénes.
Panka megrázta a fejét.
– Nem kell. Nem vagyok messze.
– Akkor legalább hadd adjak valamit…
A kislány egy lépést hátrált.
– Nem pénzért jöttem. Csak…
Habozott.
– Csak nem akartam, hogy magával is megtörténjen, ami apuval.
Dénes ekkor érezte először, hogy egyetlen mondat is képes megtörni valamit benne. Nem látványosan, nem hangosan – hanem olyan belső, lassú recsegéssel, mint amikor egy fa adja meg magát az évek terhe alatt.
Mire újra felnézett, a kislány már a móló túloldala felé indult.
Pont olyan halkan tűnt el, ahogyan megjelent.
Dénes hosszú percekig csak állt a víz felett, és hallgatta a hajó finom, nyugtalan nyikkanásait.
Mintha tényleg beszélne hozzá.
A MÚLT VISSZHANGJA
A délutáni fény tompán csillogott a kikötő víztükrén, amikor Dénes újra egyedül maradt a Ráhel mellett. A szerelők már órák óta a motortérben dolgoztak, lehajtott fejjel, suttogva egyeztetve arról, hogyan történhetett ekkora hiba egy frissen átadott hajón.
Ők sem értették.
Senki sem értette igazán.
Dénes azonban már nem az okokra figyelt. Egészen máshol járt a gondolata. A kislány arcán. A tekintetén. A furcsa, halk bizonyosságon, amellyel azt mondta: a hajók beszélnek, ha bajuk van.
A férfi végül megköszönte a szerelőknek a munkát, és amint az utolsó is elhagyta a fedélzetet, elindult a kikötő bejárata felé. Nem is tudta pontosan, mit keres; csak azt, hogy nem hagyhatja ennyiben. Valami megmozdult benne, egy gondolat, amelytől szorossá vált a mellkasa: ki ez a gyerek?
És hogyan lehet, hogy többet tudott a veszélyről, mint a teljes, drágán fizetett szakembergárda?
A biztonsági irodában egy fiatal nő ült a pult mögött.
– Segíthetek valamiben, Barta úr? – kérdezte kedvesen.
– Egy kislány járt ma a kikötőben. Panka a neve. Tudnak róla valamit?
A nő kissé összevonta a szemöldökét.
– Panka… Igen, mintha ismerős lenne. A városi befogadóközpontból szokott néha idejönni. Nem mindig figyelünk rá, de csendes gyerek. Nem szokott gondot okozni.
– Befogadóközpont? – ismételte Dénes, és a szó olyan váratlanul szúrta meg, mintha fizikai érintés lenne.
– Igen. Kilenc éves, ha jól tudom. Nincs már hozzátartozója.
A férfi elnémult. A levegő hirtelen nehéz lett, mintha a szobában nyitott ablakon át beszivárgott volna az egész múltja, minden elnémított figyelmeztetés, minden félretolt döntés.
– Hol találom ezt a központot? – kérdezte végül.
A nő útbaigazította. Dénes pedig, mielőtt még meggondolhatta volna magát, már el is indult.
A befogadóközpont épülete régi, kissé kopott volt, de nem elhanyagolt. A falak között halk beszédfoszlányok, gyerekhangok és távoli léptek visszhangoztak. Amikor belépett, a portás hölgy felemelte a fejét.
– Segíthetek?
– Egy kislányt keresek. Pankát. Ma reggel találkoztam vele a kikötőben.
A nő arca meglágyult.
– Már sejtettem, hogy előbb-utóbb lesz valaki, aki utána jön. Panka… különleges gyerek. Nehezen nyílik meg, de érzékenyebb mindannyiunknál.
A nő intett, és elindult előtte a folyosón. Egy ajtó előtt megálltak.
– Itt szokott rajzolni délutánonként – mondta, majd halkan kopogott.
Belépve Dénes először csak a színeket látta. A kis asztalon papírok hevertek: apró hajók, víz, hullámok, és egy-egy gyermeki kéz által megfestett sötétebb repedésvonal, mely a hajók oldala mentén futott.
És ott ült Panka, csöndesen, ceruzával a kezében.
Amikor meglátta Dénest, megmerevedett.
– Maga… itt?
– Meg akartalak keresni – mondta a férfi halkan, mintha egy templomban állna.
A portás finoman becsukta mögöttük az ajtót.
Néhány pillanatig csak szemben álltak egymással. A gyerek óvatos volt, mintha nem tudná eldönteni, rákiabálnak-e vagy megölelik. Dénes pedig úgy érezte, mintha valami régi, rég eltemetett üresség tátongana a mellkasában.
– Szeretném, ha mesélnél az apukádról – mondta végül. – Ha nem bánod.
Panka arca megrezdült, de bólintott.
– Apu… hajómérnök volt. Mindig azt mondta, nem a szemünkkel kell nézni a hajót, hanem a fülünkkel. Azt is mondta… hogy magának dolgozott egyszer.
Dénes teste megfeszült.
– Nekem?
– Igen. Rég volt. Azt mondta, próbált beszélni a hibákról. De… maga akkor nagyon sietett mindig.
A férfi hirtelen úgy érezte, mintha jeges víz csapódott volna mellkasához.
Az arcára kiülő döbbenet láttán Panka összébb húzta magát.
– Nem haragszom – tette hozzá halkan. – Csak… azt gondoltam, ha ma nem szólok, akkor magával is baj történik. És… én ezt nem bírtam volna elviselni.
Dénes lassan leült mellé.
– Azt hiszem… sok mindent elmulasztottam meghallani.
– A felnőttek néha nem figyelnek – vont vállat Panka. – Apu is mondta. De attól még… nem rosszak.
A gyermeki egyszerűség, őszinteség olyan erővel vágódott a férfi szívébe, hogy rövid időre képtelen volt megszólalni. A csend azonban most nem volt terhes – inkább tisztító.
– Szeretném, ha eljönnél velem holnap a kikötőbe – mondta végül. – Együtt szeretném meghallgatni a Ráhelt. És… talán téged is kicsit jobban megismerni.
Panka bizonytalan mosolya először jelent meg rajta aznap.
– Eljövök. Ha megengedi.
– Megengedem – felelte Dénes, és érezte, hogy egy szóval, egy gesztussal valami mélyen, hosszú évek óta először mozdul meg benne.
Valami, ami már régen kiürült… most újra megtelt.
Ahogy kilépett az épületből, az esti szél végigsuhant a vállán. A Balaton távoli hullámzása alig hallatszott idáig, de Dénes úgy érezte: először figyel igazán arra, amit eddig sosem vett komolyan.
A hangokra.
Az emberekre.
És egy kislányra, aki aznap reggel megmentette az életét.
A tó túlpartján lassan kigyulladtak az első lámpák.
És vele együtt Dénesben is valami új fény lobbant.
