A reggel, amikor minden elcsendesült
A lakásban olyan csend ült meg, amilyet régóta nem éreztem. A külváros tompa moraja beszűrődött ugyan a félig lehúzott redőnyök között, de ez a csend mégis más volt—vastagabb, súlyosabb, mintha valami láthatatlan kéz nyomta volna le a levegőt a padlóig. A konyhaasztalnál álltam, kezemben a gőzölgő kávésbögrével, s az illat, amit minden reggel megnyugtatónak éreztem, most valahogy idegennek tűnt.
„Apa…” A hang alig volt több suttogásnál.
Felemelt szemöldökkel néztem Emmára. A pizsamája ujja csuklójáig csúszott, és úgy szorította össze a kezét, mintha fázna, pedig a radiátor kellemesen melegített.
„Mi az, kincsem?” kérdeztem.
Emma nagyot nyelt. „Kérlek… ma ne idd meg a kávét.”
A bögrém megállt félúton. A szívem egy pillanatra kihagyott, ahogy a lányom szemébe néztem. Tág, riadt tekintete volt, amiben nem volt semmi gyermeteg játékosság—csak a tiszta, őszinte félelem.
„Miért mondod ezt?” próbáltam könnyed hangon kérdezni, de éreztem, hogy nem sikerült. A hangom kissé megremegett.
„Csak… ne idd meg. Rosszat álmodtam róla.” A hangja vékony volt, kaparós, mintha valami a torkát szorítaná. „Kérlek, apa. Csak ma.”
Mielőtt válaszolhattam volna, Nóra jelent meg a nappali felől. Köntösét magára húzva, fáradt arcát dörzsölve lépett közénk.
„Mi ez a felhajtás ilyen korán?” kérdezte, de a hangjában volt valami feszült élesség, amit eddig nem vettem észre. „Emma, drágám, már megbeszéltük, hogy a rémálmok nem valósak.”
„De ez most más volt!” vágta rá Emma, és hátrébb lépett, mintha tartana tőle. „Láttam, hogy apa rosszul lesz. A kávétól.”
Nóra elfordította a fejét, de láttam a szemében egy apró villanást. Nem aggódást. Valami mást. Olyasmit, amitől a hátamon végigfutott a hideg. Irritációt? Vagy dühöt? Nem tudtam eldönteni.
„Ne bátorítsd, kérlek,” mondta felém fordulva. „Emma túl érzékeny, ezt te is tudod. Tegnap is órákig vergődtél a határidők miatt, biztos csak ezt szedte össze.”
Igaza volt—vagyis annak kellett volna lennie. A cég körüli gondok, az elhúzódó tárgyalások, a feszültség mind nyomasztott… de jól ismertem a saját gyerekemet. Emma nem ilyen volt. Nem hisztizett, nem dramatizált. Ha félt, annak mindig oka volt.
„Nóra,” mondtam lassan, „miért érdekel ennyire, hogy megigyam ezt a kávét?”
Meglepődöttnek akart látszani, de a mimikája túl gyors volt, túl gyakorlott. „Mert késésben vagy. Semmi több.”
Emma lépett oda hozzám, megfogta a karom, és halkan, alig hallhatóan ismételte: „Ne idd meg.”
A bögrét letettem.
„Jól van, ma kihagyom,” mondtam végül. „Nem nagy ügy.”
Nóra arcán megrándult valami, mintha egyszerre feszült volna meg és ernyedt el. Finoman, de határozottan nyúlt a bögréért.
„Akkor majd én megiszom. Kár lenne kiönteni.”
Megfogtam a kezét a fülénél.
„Te utálod a feketét,” jegyeztem meg halkan. „Azt mondtad, olyan íze van, mint a megégett kenyérhéjnak.”
Egy hosszú pillanatig csak bámult rám, a tekintetében pedig olyan üresség sötétlett, amit még sosem láttam. Mintha csak most vettem volna észre, mennyi idegen réteg van a hangja mögött, a gesztusai mögött, minden apró mozdulatában.
„Az ember változik,” felelte végül, de a mosolya rideg volt, keskeny, feszült metszés.
Nem engedtem el a bögrét.
„Akkor ma mindenki kibírja kávé nélkül,” mondtam, és a mosogatóhoz vittem.
„Ne!” szólt rám, de túl későn.
A kávé sötét, lassan örvénylő patakban csorgott a lefolyó felé. Az illata azonban… megváltozott. A felszálló gőz furcsa volt—nem az a meleg, kesernyés aroma, amit minden reggel vártam. Valami édeskés árnyalat keveredett bele. Olyan, amit nem tudtam hová tenni, de ösztönösen taszított.
Nóra némán nézte, ahogy az utolsó csepp is eltűnik. Arcáról teljesen eltűnt minden érzelem.
„Késni fogsz,” mondta halkan, majd hátat fordított és kisétált a konyhából.
Emma mellém lépett. „Ugye nem haragszol?”
A lányom kis keze megint a karomra simult. Belenéztem azokba a rémült barna szemekbe, és valami mély, régi védekező ösztön ébredt bennem.
„Nem haragszom,” mondtam. „De elmondod… mit láttál? Miért féltél ennyire?”
Emma lesütötte a szemét. „Egy… férfit. Ott volt a konyhában. Amikor te nem. Azt hittem, te vagy, de nem voltál az. És… azt mondta, el kell tűnnöd.”
A levegő hirtelen vékony lett. A mellkasom összeszorult.
„Emma,” mondtam lassan, „mi nem játszunk ilyet. Ha bármi van, mondd el nekem tisztán.”
„Most is tisztán mondom.” A hangja nyugodtabb volt, mint vártam. „És… ő tudott anyáról is.”
Mintha jég ért volna a tarkómhoz.
Ott, abban a hideg konyhában, a kiürült bögrét bámulva, először éreztem azt, hogy valami olyan rés keletkezett az életemen, amin keresztül belátni a sötétbe.
A repedések a múlt falain
A városba vezető úton legtöbbször zene szól a rádióból, vagy valami rádióműsor, amit félig odafigyelve hallgatok, de azon a reggelen csend volt az autómban. Olyan csend, ami minden gondolatot felnagyít, minden megérzést fémes éllel húz körbe.
A lámpánál várva újra meg újra visszajátszottam Emma arcát: azt a bizonyosságot, amit egy gyerek csak akkor érez, ha tényleg hisz abban, amit mond. És azt a villanást Nóra tekintetében. A rideg, gyors, kimért pillanatot, amit csak én láttam.
Az ember ilyenkor próbál racionális magyarázatot találni. Fáradtság. Stressz. Rémálmok, amiket a gyász még mindig felerősít a házban. A kávé pedig… talán csak rossz volt a szokásos márka. Talán csak én képzeltem bele az édeskés mellékillatot, mert Emma félelme rám ragadt.
De ezek a magyarázatok túlságosan kényelmesek voltak. Túl tiszták. A valóság ritkán ilyen szögletes.
A munkahelyi parkolóházba érve még egy utolsó mély levegőt vettem, mielőtt kiszálltam volna. A reggeli hideg csípte a kezemet, a levegő párás volt, az ég még hamuszürke. A mobilom rezegni kezdett. Nóra hívott.
Felvettem, de nem szóltam bele.
– Szeretném, ha bocsánatot kérnél Emmától – mondta minden bevezetés nélkül. A hangja selymes volt, túlontúl határozott. – Nagyon megbántottad, amikor úgy kezelted, mintha a félelme valami nevetséges dolog lenne.
– Én nem… – kezdtem volna, de a mondat megakadt bennem. Tulajdonképpen tényleg megkérdőjeleztem, amit mondott. – Mit szeretnél, Nóra?
A vonal túlsó oldalán rövid szünet következett. Amikor megszólalt, már nem volt benne semmi meleg.
– Azt szeretném, ha nem fordulnál ellene. Ennyi.
– Én soha nem fordulnék ellene – mondtam élesen. – Te tudod ezt.
Ismét szünet.
– Remek – felelte végül. – Akkor majd este megbeszéljük, jó?
Meg sem várta, hogy válaszoljak. Rozsdás csöppként koppant a csönd a fülembe, miután bontotta a vonalat.
Ahogy beléptem az irodaházba, elhatároztam, hogy nem hagyom magam elterelni a saját bizonytalanságaim felé. Át kell gondolnom mindent, lépésről lépésre, higgadtan. Talán túl sokat láttam bele abba a reggelbe. Talán Emma csak… gyerek.
De a lépcsőházban már várt valaki.
– Jó reggelt, főnök! – fordult felém Laci, a régi barátom, aki évekkel korábban még mellettem ült egy egyterű irodában, mielőtt a cég kinőtte volna magát. Most ő vezette a biztonsági részleget. – Hát te miért nem a lifttel jössz?
– Tiszta levegőt akartam – mondtam, és ahogy ránéztem, éreztem, hogy muszáj megkérdeznem. – Laci… van egy pillanatod?
– Ha így mondod, már sejtem, hogy nem kávézni hívsz – felelt halvány mosollyal, de láttam rajta, hogy felkészült valamire. – Gyere be az irodámba.
Az iroda tágas volt, a falakon régi újságkivágások a cég korai éveiből. Laci becsukta mögöttünk az ajtót.
– Na? – vonta össze a szemöldökét. – Mi történt?
Leültem, és a kezem önkéntelenül is ökölbe szorult.
– Ma reggel Emma megkért, hogy ne igyam meg a kávémat.
– Hát, ő mindig is kicsit érzékeny…
– Laci. – A hangom elhalt, majd újraindult. – Megéreztem benne valami furcsát. Nem illatot. Valami… idegen jelenlétet. Mintha nem az lenne, amit megszoktam.
Laci összehúzta a szemét.
– Mérgezésre gondolsz?
– Nem tudom – mondtam az igazat. – Valószínűleg nem. Lehet, hogy csak beképzeltem.
– De mégis eszedbe jutott. Ez már önmagában beszédes – felelte komoran. – Van mintád? Bármi, amit meg tudok nézetni a laborban?
– Nincs. Kiöntöttem az egészet.
– Tudod, hogy paranoiás típus vagyok – mondta, miközben felállt. – És azt is tudod, hogy mindig az apró jelek vezetnek valami komolyhoz. Szóval, ha neked rossz érzésed van… akkor kommentár nélkül azt mondom: szólni kellett volna hamarabb.
Megdöbbentem, ahogy kimondta.
– Tehát szerinted…?
– Azt mondom, kezdjük el kizárni a legrosszabbat – bólintott. – Van egy kérdésem. Nóra tud a céges terveidről? Azokról is, amiket még nem osztottál meg a nyilvánossággal?
– Nóra mindent tud – feleltem automatikusan. – Mellettem áll… már a kezdetek óta.
Laci lassan leült velem szemben.
– Néha azok állnak mellettünk a legközelebb, akiknek a legtöbb okuk van hátralépni egy rossz pillanatban.
Nem akartam érteni. De valahol mélyen a gyomrom táján mégis bekattant valami. Egy régi gondolat, amit eddig elhessegettem magamtól.
„Mi van, ha nem tévedsz?”
– Mégis… miért akarna bárki…? – kérdeztem rekedten. A mondat végét nem tudtam kimondani.
Laci hosszú ideig hallgatott. Aztán így szólt:
– Kezdtél túl nagyra nőni, haver. És ahol nagy a pénz, nagy az árulás is.
A levegő megfeszült. Az iroda falai mintha közelebb húzódtak volna.
Abban a pillanatban újra megrezgett a telefonom. Emma neve villant fel a képernyőn. Azonnal felvettem.
– Apa… – suttogta. – A férfi… újra itt volt.
A gerincem mentén valami jeges futott végig.
És akkor tudtam, hogy semmi sem véletlen.
A ház, ahol nem maradhat tovább csend
A telefon még a kezemben volt, de a hang, amit hallottam belőle, már nem csak aggodalom volt—félelem is, élesen kirajzolódva Emma minden szavában.
– Hol volt? – kérdeztem, és alig ismertem fel a saját hangomat.
– A folyosón – suttogta. – Amikor kimentem vízért. Azt hittem, fény jön a fürdőből… de csak árnyék volt. És nem lépett… mintha várt volna.
– Most egyedül vagy? – kérdeztem hirtelen.
– Nem. Nóra… most ment ki a kapun. Azt mondta, el kell intéznie valamit.
Laci már a kabátját vette fel, mielőtt befejeztem volna a mondatot.
– Menjünk – mondta, és a hangja parancs volt, nem javaslat.
Útközben a gondolataim összevissza keringtek bennem. Minden kép, minden apró mozzanat Nórával kapcsolatban új jelentéssel bírt. Hogy mennyire visszafogottan beszélt Emmáról. Hogyan kérdezett rá újra meg újra, mikor vagyok távol. Miért zavarta, ha a lányom túl sokat volt körülöttem.
És főleg: miért éreztem hónapok óta, hogy valami idegen réteg van a viselkedésében, mintha mást hordana a mosoly mögött, mint amit mutat.
A lakópark kapujánál lassítottam. A biztonsági őr csak intett, felismerve az autót, mi pedig már siettünk is tovább. A ház csöndje megint vastag volt, fojtogató. Ahogy kinyitottam az ajtót, Emma már ott állt az előszobában, egy nagyméretű pulcsiba burkolózva.
– Gyere ide – mondtam, és magamhoz öleltem. A teste feszült volt, a légzése apró, szaggatott ütemben remegett.
Laci közben járta a házat. Könnyed, de gyakorlott léptekkel tűnt el a folyosón, mint aki pontosan tudja, mit keressen. Fél perc múlva visszajött.
– Nem látok senkit – mondta. – De az egyik ablak… félig nyitva van.
Nem tetszett, ahogy mondta. Mintha már tudta volna, hogy zavarni fog.
Hirdetés– Emma – fordultam a lányom felé. – Melyik ablaknál láttad?
Mutatta. A folyosó végén lévő keskeny ablakot, amelyet ritkán használtunk. A kerete nedves volt, az esőcseppek apró csíkokat húztak lefelé rajta.
– Biztos, hogy ember volt? – kérdeztem halkan.
Emma nem hezitált.
– Igen. A vállát is láttam. És… olyan volt, mintha rád hasonlítana. Csak… üresebb volt az arca. Sötétebb.
Egy pillanatra úgy éreztem, a ház falai körém hajlanak.
– Laci, menj ki körbenézni – mondtam. – Nem akarok meglepetést, amíg itt vagyunk.
Laci bólintott, és már indult is, kezében a zseblámpával.
Emma a kezembe kapaszkodott.
– Apa… ugye nem maradunk itt éjjel?
– Nem – feleltem. – Ma biztosan nem.
A nappaliban leültünk. Emma lassan engedett fel, de a pillantását sosem vette le rólam. Mintha attól félne, ha csak egy másodpercre nem figyel rám, valami tényleg elragadna.
– Azt mondtad, várt rád – mondtam csendesen. – Mire gondolsz?
Emma lassan, óvatosan formálta a szavakat.
– Olyan érzés volt… mintha valaki ismételne téged. Mintha egy másik… apa állna ott. De nem te.
A mellkasom összeszorult, a torkomban gombóc nőtt.
– És mit mondott? – kérdeztem halkan.
Emma rám nézett, és abban a pillanatban egy kilencéves gyerek nem kilencévesnek tűnt. Hanem valakinek, aki túl közel került valami sötéthez.
– Azt, hogy minden rendben lesz, ha te… elfáradsz végre.
A szó „elfáradsz” olyan selymes hangon hagyta el a száját, hogy beleborzongtam. Nem volt gyerekes átfogalmazás. Valaki így mondta neki.
Ekkor csukódott az ajtó. Laci lépett be.
– Ellopták a postaládából a leveleidet – mondta. – Az elmúlt hetek teljes halmaza eltűnt. És az ablaknál találtam… ezt.
Egy apró, vékony kulcsot nyújtott felém. A végén rovátkák futottak, mintha bicska mélyítette volna beléjük.
– Ez micsoda? – kérdeztem.
– Egy régi tárolóhelység kulcsa. Olyan garázslemezre használták régen. Ma már szinte senki.
Furcsán ismerős volt a formája. A számok, amik a végébe voltak ütve… mintha már láttam volna valahol.
És ekkor állt össze.
A nő, aki belépett az életembe – túl simán, túl hirtelen. A bizalmas papírok, amiket mindig magától értetődően ő rendezett. Az ok, amiért szeretett „kimenni sétálni”, amikor tudtam, hogy később érkezem. A szelíd kérdések, mennyit maradok a munkahelyen, mikor leszek távol.
– A kulcs… – mondtam ki nehezen. – Ez az a régi telephely, amit még évekkel ezelőtt béreltem… Diana halála után. Ahol a dokumentumokat tároltuk, mielőtt digitalizáltuk őket.
Laci bólintott.
– Oda kell mennünk. Ha valaki keresett valamit… ott találta.
Emma arca elkomorult.
– Apa… ne menjünk oda. Kérlek.
Leguggoltam hozzá.
– Miért?
Emma nem sírt. Nem remegett. Csak szinte felnőtt komolysággal mondta ki:
– Mert a férfi, akit láttam… onnan jött ki. Amikor anyára gondoltam.
A szó „anyára” úgy hasított át rajtam, mint a hideg kés. Éreztem, hogy nincs visszaút. Hogy amit keresek, ott lesz. És hogy a félelem, amit hónapok óta kerülgettem, a valóság küszöbén áll.
Felemeltem Emmát, és a kabátjába burkoltam.
– Nem megyünk oda – mondtam végül. – De elmegyünk innen.
Laci kérdőn nézett rám.
– Most? Minden nélkül?
– Minden nélkül – feleltem. – A ház nem otthon többé. Ha valaki bejár, figyel, manipulál… az otthon már nem véd meg semmit.
Emma a vállamra hajtotta a fejét.
Laci bólintott. – Van hely, ahová mehetünk. Nem kérdez senki semmit. És elég messze van mindenkitől, akinek köze lehet ehhez.
Az éjszakai levegő hirtelen hűvöse arcon csapott, mikor kiléptünk a házból. A kapunál még egyszer visszanéztem: a konyha ablakában halvány fény derengett. De nem hagytam, hogy elbizonytalanítson.
Nem tudtam még, ki az az árnyék, aki Emma szerint engem másol. Nem tudtam, mi volt a célja a kávéval, a levelek eltűnésével, a suttogásokkal.
De egy dolgot tudtam: akinek ennyi ideje volt megfigyelni engem, az hibát fog véteni. Minden tervben van egy repedés. Egy elcsúszott lépés. Egy túl hamar tett mozdulat.
És én meg fogom találni azt a repedést.
Mert most már nem csak magam miatt kerestem a választ.
Hanem egy kilencéves kislány miatt, aki jobban látott a sötétben, mint én valaha.
Ahogy elindultunk az éjszakába, először éreztem azt, hogy a csönd már nem fojtogat.
Hanem helyet készít valaminek, ami közeledik.
Valaminek, amit végre meg kell tudnom.
És amikor megérkezik, készen fogok állni.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
