A hóban hagyott nyom

A hóban hagyott nyom

A Börzsöny télen nem beszél sokat. Inkább csak lélegzik. A fák ágain megül a hó, a völgyekben hideg párák kapaszkodnak egymásba, és ha az ember megáll egy percre a hegyoldalban, hallani lehet, ahogy valahol messze megroppan egy ág, vagy ahogy a jég alatt lassan megindul egy patak.

Gál Márton ezt a csendet jobban ismerte, mint bármelyik ember hangját.

Harminckét éve járta ugyanazokat az ösvényeket Diósjenő fölött, a Foltán-kereszt irányában, aztán lejjebb, Királyrét felé, ahol a turisták nyáron hangosan nevettek, télen pedig úgy lépkedtek, mintha templomba érkeztek volna. Márton erdőőr volt, bár ő magát sosem szerette így nevezni. A faluban csak úgy mondták: „a Gál Marci, aki ismeri az erdőt”. Ez a megnevezés jobban illett hozzá. Nem hivatal, nem rang, hanem valami régi, egyszerű tartozás volt a földhöz, a fához, a vadhoz.

A háza a falu szélén állt, ott, ahol az utolsó kerítések mögött már csak gyümölcsösök következtek, aztán a meredekebb részek és az erdő. Régi vályogház volt, sárga falakkal, repedezett tornáccal, az eresz alatt felfűzött kukoricával. A felesége, Ilus, mindig azt mondta, hogy tavasszal majd rendbe hozzák a verandát. Aztán az a tavasz sosem jött el.

Ilus hat éve halt meg. Nem hirtelen, mégis úgy maradt utána az üresség, mintha valaki egyik napról a másikra kivitte volna a házból a meleget. Márton eleinte próbált a falubeliekkel beszélgetni, elment a kocsmába is egy-egy péntek délután, de hamar rájött, hogy az emberek jóindulata néha nehezebb, mint a magány. Mindenki kérdezte, hogy van, de egyikük sem akarta igazán hallani a választ.

Így aztán maradt az erdő.

Reggelente felkelt még sötétben, kávét főzött a kicsi zománcos kotyogóban, a sparhelt mellé tette a bakancsát, hogy ne fagyott bőrbe kelljen belebújnia, aztán megetette Bercit, a tizenkét éves keverék kutyát, aki már nem szaladt úgy, mint fiatalon, de a szeme még mindig figyelmes volt. Berci nem volt szolgálati kutya. Ilus hozta haza egyszer a piac mellől, mert valaki kidobta egy kartondobozban. „Nézd már, Marci, hát ennek olyan képe van, mintha bocsánatot kérne, hogy él” — mondta akkor, és Márton morogva ugyan, de megtartotta. Azóta Berci vele öregedett.

Azon a januári reggelen különösen kemény hideg volt. A kút vize a vödör peremén megfagyott, a tornác deszkája úgy ropogott Márton lépte alatt, mintha vékony üveget törne. A rádióban azt mondták, éjszaka mínusz tizennyolc is lehetett a hegyek közt. A falu kéményeiből egyenesen szállt fel a füst, a levegő mozdulatlan volt, a havas táj pedig olyan tisztán csillogott, mintha valaki reggelre újrafestette volna az egész világot.

Márton vastag gyapjúsapkát húzott, vállára akasztotta a régi táskáját, amelyben kötél, elsősegélycsomag, jegyzetfüzet, zseblámpa és egy darab szalonna mindig volt. Puskát már évek óta csak ritkán vitt magával, de azon a napon mégis a vállára vette. Nem a vad miatt. Azoktól nem félt. Inkább az emberektől tartott, akik az elmúlt hetekben megint nyomokat hagytak maguk után: szétrugdosott etetőt, eldobott cigarettacsikket, és egyszer egy rozsdás dróthurkot is talált egy vadcsapáson.

A felesége hangja ilyenkor néha megszólalt benne.

„Ne légy mindig ilyen dühös a világra, Marci. Nem minden ember rossz, csak némelyik nem tanulta meg, hogy ami él, az nem tárgy.”

Márton erre most is csak annyit mondott félhangosan:

— Könnyű neked onnan okosnak lenni, Iluskám.

Berci a kapunál várta, farkát lassan csóválta, mintha pontosan értené, hogy hosszú út lesz.

— Na, gyere, öregem — szólt Márton. — Nézzük meg, ki garázdálkodott megint a hegyen.

Az első órában nem történt semmi különös. A hóban szépen kirajzolódtak az éjszakai mozgások: őzek apró, óvatos lépései, róka könnyű kanyargása, vaddisznók mélyen belenyomódott csapása a puha részeken. Márton időnként lehajolt, megérintette a nyomot, aztán ment tovább. Nem sietett. Az erdőben a sietség olyan volt, mint a hangos szó a betegágy mellett: illetlenség.

A Nagy-Hideg-hegy felől gyenge szél indult, finom havat söpört le az ágakról. Ahogy feljebb értek, Berci egyszer csak megállt. Nem ugatott, csak felemelte a fejét, és mereven nézett a sűrű fenyves irányába.

Márton is megállt.

— Mi az? — kérdezte halkan.

A kutya nem mozdult. A füle hegye remegett. Aztán a távolból furcsa hang érkezett. Nem emberi kiáltás volt, nem is madár. Inkább rekedt, szaggatott nyögés, amelyben volt valami dühös és valami kétségbeesett egyszerre.

Márton szíve egyet kihagyott.

Az erdő hangjaihoz hozzá lehet szokni, de vannak hangok, amelyekre az ember testében előbb reagál valami ősi figyelem, mint az esze.

— Maradj mellettem — mondta Bercinek.

A hang a Csóványos alatti egyik omlásos rész felől jött, ahol a turistautatól kissé lejjebb régi kőgörgeteg szakadt a völgybe. Márton jól ismerte a helyet. Tavasszal veszélyes volt a megcsúszó talaj miatt, télen meg azért, mert a hó eltakarta a repedéseket. Nem egyszer szólt már a faluban, hogy arrafelé ne menjen senki, de az emberek szerették azt hinni, hogy a táblák csak másokra vonatkoznak.

A hang megismétlődött. Most közelebbről. Mély, hörgő fújás követte, mintha valami nagyobb állat küzdene.

Márton óvatosan ereszkedett le a fák között. Berci mögötte maradt, de minden idegszála feszült. A hó egy helyen vöröses volt, vékony csíkban húzódott lefelé a kövek között. Márton leguggolt. Friss vér. Nem sok, de elég ahhoz, hogy bajt jelentsen.

Aztán meglátta a drótot.

Egy fiatal gyertyán tövéhez volt erősítve, ügyetlenül, de erősen. Vadorzó munka. Hurok, amely eredetileg talán őzre készült, de bármit megfogott volna, ami rossz helyre lép. A drót elszakadt vagy kicsúszott a rögzítésből, a nyoma pedig a kövek felé vezetett.

Márton szájából kiszaladt egy káromkodás.

— Hogy vinné el a nyavalya azt a kezet, amelyik ezt feltette — morogta.

A következő pillanatban a sziklák közül elővillant egy foltos bunda.

Nem őz volt. Nem róka. Nem is kutya.

Márton életében csak kétszer látott vadon hiúzt ilyen közelről, és egyik alkalommal sem tartott tovább néhány másodpercnél. Az állat most egy keskeny, havas kőpárkányon vergődött, alatta meredek, fagyott lejtő szakadt le a bükkök közé. A hátsó lábára drót tekeredett, a drót vége pedig beszorult két nagyobb kő közé. Ahogy a hiúz szabadulni próbált, egyre lejjebb csúszott. A mellső karmaival kapaszkodott, de a jég nem engedett biztos fogást. Minden mozdulatnál újabb apró kövek gurultak alá.

A hiúz meglátta Mártont. Füleit hátracsapta, fogait kivillantotta, és olyan mélyen fújt, hogy Berci ösztönösen hátralépett.

— Nyugalom — suttogta Márton, bár maga sem tudta, az állatnak mondja-e vagy magának. — Nem bántalak.

A hiúz persze nem hitt neki. Miért is hitt volna? Egy vadállat nem ismeri az ember szándékát, csak a veszélyt érzi belőle. A sárgászöld szemekben fájdalom és félelem égett. A teste remegett a kimerültségtől, de ha Márton közelebb ment volna gondolkodás nélkül, az állat ugyanúgy széttépte volna a kezét, ahogy bármelyik sarokba szorított élőlény teszi.

Márton körülnézett. Egyedül volt. Térerő odafent csak bizonyos pontokon akadt, és mire segítséget hív, mire valaki felér, a hiúz vagy lezuhan, vagy a drót teljesen elvágja a lábát. Nem volt ideje hosszú mérlegelésre.

Levette a táskáját, előhúzta belőle a kötelet, és gyorsan egy vastag bükk törzse köré hurkolta. Nem hegymászó kötél volt, csak erős, sokat látott erdei kötél, amellyel kidőlt ágakat, kerítésdarabokat, sérült táblákat szokott rögzíteni. Most az életét kellett rábíznia.

— Berci, maradsz! — szólt rá keményen a kutyára.

Berci nyüszített egyet, de leült.

Márton a kötél másik végét a dereka köré tekerte, csomót kötött, aztán hasra feküdt a hóban, és lassan kúszni kezdett a perem felé. A hideg azonnal átmarta a kabátját. A könyöke alatt megroppant a fagyott kéreg. A hiúz újra fújt, most erősebben, és a mellső mancsával a levegőbe csapott.

— Tudom, tudom — dünnyögte Márton. — Én se örülnék magamnak a helyedben.

A drót körülbelül másfél méterre volt tőle. A hiúz teste félig a párkányon, félig a semmi fölött feszült. Ha a drótot elvágja anélkül, hogy megtartaná az állatot, az lezuhanhat. Ha előbb nyúl az állathoz, a hiúz talán belemar. Márton nyelt egyet, és eszébe jutott Ilus egyik régi mondása, amikor egy sérült gólyát vittek be a konyhába egy nyári vihar után: „A fájdalom nem tesz senkit hálássá, Marci. Előbb biztonság kell neki, aztán majd eldől, mit ért meg belőle.”

— Jól van, Ilus — lehelte. — Akkor előbb biztonság.

Levette a kabátját, lassan maga elé tolta, és a hiúz feje felé terítette, nem rá, csak elé, hogy a mozdulatai kevésbé ijesszék. Az állat hátrakapott, de nem tudott mozdulni. Márton közben oldalról nyúlt a dróthoz. A kesztyűje vastag volt, mégis érezte a fém hidegét. Elővette a fogóját. Az első próbálkozásra a szerszám lecsúszott. A másodiknál a hiúz megrándult, és Márton teste fél métert előrecsúszott a havon.

A kötél megfeszült a derekán. Fájdalmasan belevágott az oldalába.

Berci felugatott.

— Maradj! — kiáltotta Márton, és érezte, hogy a szíve vadul veri a bordáit.

Egy pillanatra lenézett. A ködös mélység nem volt feneketlen, de elég meredek ahhoz, hogy ember és állat egyaránt összetörje magát. Mártonnak hirtelen nagyon hiányzott Ilus. Nem úgy, mint esténként, amikor a konyhában két tányér helyett egyet vett elő. Most az a fajta hiány markolt bele, amely egyszerre félelem és vágy: jó lett volna, ha valaki utána szól, hogy ne csinálj bolondságot, Marci, vagy legalább megfogja hátulról a kabátját.

De nem volt ott senki.

Csak a kutya, a fagy, a hiúz és a saját makacs természete.

Harmadszor is rászorította a fogót a drótra. Teljes erőből nyomta. A fém először csak nyekkent, aztán engedett. A hurok meglazult. A hiúz hirtelen rúgott egyet, és az egész teste megindult lefelé.

Márton ösztönösen kapott utána. Nem a lábát fogta meg, hanem a tarkó mögötti vastag bőrt és bundát, úgy, ahogy állatot csak végső szükségben fog meg az ember. A hiúz felhördült, a karma végigszántotta Márton alkarját. A fájdalom forrón hasított belé, de nem engedte el.

— Nem! — szakadt ki belőle. — Most már nem!

A kötél újra megfeszült. Márton a másik kezével a szikla repedésébe kapaszkodott, lábát a hóba fúrta, és minden erejét összeszedve hátrább húzódott. Nem emelte a hiúzt, inkább centiméterről centiméterre vonszolta ki a veszélyes szögből, hogy az állat mellső lábai újra biztosabb talajt érjenek. A hiúz közben vergődött, morgott, kapart, de már nem lefelé csúszott, hanem oldalra, a szélesebb havas rész felé.

Márton keze zsibbadt. A sebe lüktetett. A lehelete fehér páraként szakadt fel. Még egy húzás. Még egy. A térde beütődött egy kőbe, de nem törődött vele. Végül a hiúz teste teljesen felcsúszott a párkányra, majd onnan egy hóval borított mélyedésbe zuhant, ahol már nem fenyegette a lejtő.

Márton az oldalára fordult, és néhány másodpercig csak feküdt. Nem tudott rögtön felkelni. Hallotta, ahogy Berci nyüszítve közelebb merészkedik, aztán megint megáll.

— Jól van — lihegte Márton. — Jól van, fiam.

Nem tudta, magának mondja, a kutyának vagy a hiúznak.

Az állat a mélyedésben feküdt, oldalán gyorsan járt a levegő. A lábán véres csík látszott, de nem tűnt töröttnek. A drót felsértette, talán meghúzta az ínakat, de ha szerencséje van, életben marad. Márton nem mert közelebb menni. Elég volt ennyi érintés. A vadnak most már a távolság kellett.

Felült, a karjára nézett. A kabát ujja elszakadt, alatta vékony, de hosszú karmolás futott. Nem volt mély, mégis vérzett rendesen.

— Na, ezt Ilus most jól megmondaná — morogta. — Hogy vén bolond vagyok.

A hiúz felemelte a fejét. Egy darabig mozdulatlanul nézték egymást. Nem volt benne sem mesei hála, sem szelíd felismerés. Vad tekintet volt, éber és idegen. Mégis, Márton úgy érezte, az állat most először nem csak a veszélyt látja benne. Vagy talán ezt is csak ő akarta belelátni, mert az ember szeret jelentést keresni abban is, ami egyszerűen csak megtörtént.

A hiúz lassan feltápászkodott. Bicegett, de állt. Még egyszer hátranézett, aztán nehézkesen befordult a sűrűbe, és eltűnt a fiatal bükkök között. Egy ágról hó hullott le utána, aztán csend lett.

Berci odament Mártonhoz, és óvatosan megszagolta a vérző kabátujjat.

— Ne nézz így — mondta neki Márton. — Tudom, hogy nem volt okos dolog.

A kutya halkan nyüszített, mintha egyetértene.

Márton összeszedte a drótot, a táskájába gyömöszölte, majd a fa tövében még egyszer körülnézett. Aki a hurkot kirakta, visszajöhet. Talán nem ma, talán nem holnap, de visszajön. Ez a gondolat nagyobb hideget hagyott benne, mint a januári szél.

Mire hazaért, a nap már alacsonyan állt. A faluban a házak ablakaiban sárga fény égett, valaki fát hasogatott, valahonnan kolbászos káposzta illata szállt. Márton a tornácon leült, lehúzta a kesztyűjét, és csak akkor vette észre, mennyire remeg a keze.

Este bekötötte a sebét, ivott egy bögre forró teát, aztán felhívta a természetvédelmi őrszolgálatnál dolgozó régi ismerősét, Szabó Annát. Anna fiatal volt hozzá képest, alig múlt harmincöt, de olyan határozottan beszélt, mint aki már sok emberi ostobaságot látott ahhoz, hogy ne lepődjön meg semmin.

— Hiúz? Biztos vagy benne, Marci bátyám? — kérdezte.

— Anna, ha egy macskát nem ismerek fel, akkor holnaptól menjek el postásnak.

— Nem azért mondom. Csak ritka, hogy ilyen közel kerüljön emberhez. Megnézem holnap a helyet. A drót megvan?

— Meg. Elhoztam.

— Jól tette. A sebével orvoshoz megy?

— Bekötöttem.

A vonal másik végén csend lett.

— Ez nem válasz.

— Az én koromban már minden seb gyógyul vagy nem. Nem kell belőle nagy ügyet csinálni.

— Marci bátyám, ha vadállat karmolta meg, igenis kell. Legalább mutassa meg a doktornak.

Márton felsóhajtott.

— Olyan vagy, mint Ilus volt.

Anna hangja erre meglágyult.

— Akkor most az egyszer hallgasson rá is, rám is.

Másnap tényleg bement a rendelőbe. A doktornő fertőtlenítette, összehúzta a sebet, adott oltást, és közben végig úgy nézett rá, mint egy felelőtlen gyerekre. Márton tűrte. Nem mesélte túl a dolgot. A faluban így is hamar elterjedt, hogy „a Gál Marci hiúzzal verekedett a hegyen”, mire ő a bolt előtt csak annyit mondott a kíváncsiskodóknak:

— Nem verekedtem én semmivel. Egy bajba jutott állatot húztam ki. Ne csináljanak belőle vásári komédiát.

A napok teltek. Anna kijött, lefotózta a helyszínt, jelentést írt, nyomokat keresett. Találtak még két régi hurkot a közelben, azokat is felszedték. A vadorzó kiléte nem derült ki, de a természetvédelmisek sűrűbben járőröztek arra. Márton pedig minden reggel, amikor a sebét átkötötte, eszébe jutott a hiúz szeme.

Nem romantikus gondolat volt. Nem hitte, hogy az állat majd visszajár hozzá, mint valami mesében. Tudta, hogy a vad nem ember. A hiúz túlélni akar, vadászni, elkerülni a veszélyt, felnevelni a kölykeit, ha vannak. Nem tartozik hálával senkinek. A természet nem így működik.

Mégis, a találkozás után Mártonban valami megmozdult.

Évek óta először érezte azt, hogy nem csak ő őrzi az erdőt, hanem az erdő is őriz belőle valamit. A fájdalmat, amit Ilus után magában hordott, addig keményre fagyasztotta, mint télen a föld. Aznap a sziklán, amikor a saját életét kockáztatta egy vadállatért, ez a fagy valahogy megrepedt. Nem múlt el a gyász, de már nem csak üresség volt benne, hanem emlékezés is. Ilus hangja nem vádolta, nem húzta vissza, inkább kísérte.

Két hét múlva enyhébb idő jött. A hó felszíne nappal kissé megolvadt, éjjel újrafagyott. A kert végében a bodzabokrok alatt verebek vitatkoztak, a ház mögött pedig Berci egyre gyakrabban szaglászott a kerítésnél. Márton azt hitte, róka járhat arra.

Egy szombat reggel korán kelt. Nem a munka miatt, csak megszokásból. Kávét tett fel, kinyitotta a konyhaablakot, és akkor Berci halkan mordult a tornác felől. Nem ugatott, csak az a mély, figyelmeztető hang jött ki belőle, amit Márton komolyan szokott venni.

— Mi van már megint? — kérdezte, és kilépett az ajtón.

A küszöb előtt, a friss hóban egy fiatal nyúl feküdt.

Nem volt széttépve, nem volt félig megevve. A nyakán látszott a fogás nyoma, a teste még nem fagyott keményre. Márton megállt, és a hátán végigfutott a hideg.

Körülnézett. Emberi lábnyom sehol. Kutyanyom sem. A kerítés mellett, a kerten át a hátsó gyümölcsös felé azonban nagyobb, kerekded nyomok vezettek. Macskaféle nyomai. Nem házimacskáé. Annál jóval nagyobbak, mélyebbek, határozottabbak.