I. RÉSZ – A kapu előtti reggel
A laktanya előtt még nem oszlott fel a hajnali köd, amikor Barta Réka leszállt a buszról. A megállótól gyalog ment a kapuig, kezében egy vékony irattartóval, amelyet egész úton úgy szorított, mintha attól félne, valaki kitépi belőle. Civil ruhában volt, sötét farmerben, kopott kabátban, a haját sietve fogta össze a tarkóján. Nem hasonlított senkire, akit a kapunál várni szoktak. Mégis minden lépésénél azt hallotta magában, amit az apja utolsó üzenetében mondott: „Ne küldd postán. Személyesen add át Márkus ezredesnek.”
A sorompónál két fiatal katona állt, mögöttük egy idősebb törzsőrmester nézte a belépőket. Réka udvariasan köszönt, és elővette a személyijét, de a törzsőrmester már azelőtt gyanakodva nézett rá, hogy bármit mondhatott volna.
— Kit keres?— Márkus ezredest. Fontos ügyben jöttem.— Időpontja van?— Nincs, de tudni fogja, miről van szó.— Ezt sokan mondják.
Réka megpróbált nyugodt maradni. Érezte, hogy a mögötte érkező teherautó sofőrje őt figyeli, és a két fiatal katona is elhallgatott. Felmutatta az irattartót, de nem nyitotta ki.
— Kérem, csak telefonáljanak be. Mondják neki, hogy Barta Kálmán lánya van itt.— Barta Kálmán? — kérdezte az egyik katona félmosollyal. — És akkor most vigyázzba kellene állnunk?
A másik felnevetett. A törzsőrmester elvette Réka igazolványát, aztán az irattartó felé nyúlt. Réka ösztönösen hátrébb húzta.
— Azt nem adhatom oda.— Itt nem maga mondja meg, mit ad oda.— Nem titkolok semmit, csak ezt személyesen kell átadnom.— Persze. Minden civilnek személyesen kell valamit átadnia.
A törzsőrmester kikapta a kezéből az irattartót. Réka utánanyúlt, de az egyik katona megfogta a karját, nem durván, inkább túl magabiztosan. Ez volt benne a legrosszabb: mintha ő már nem ember lenne, csak egy kellemetlen intéznivaló a reggeli szolgálatban.
— Eresszen el.— Nyugodjon meg.— Engedjen el, és hívják fel az ezredest.
A törzsőrmester látványosan forgatta az irattartót, bár a belső borítékot nem bontotta fel. Réka arca elvörösödött, de nem kiabált, mert tudta, hogy attól csak rosszabb lenne. Csak állt a sorompó mellett, miközben a reggeli hideg lassan átnedvesítette a cipőjét.
— Nézze már, remeg — mondta az egyik fiatal katona.— Lehet, hogy azért, mert nem szoktam hozzá, hogy idegen férfiak rángassanak — felelte Réka halkan.
A törzsőrmester összehúzta a szemét.
— Telefonját tegye a pultra.— Miért?— Mert azt mondtam.— Nem készítettem felvételt.— Majd mi eldöntjük.
Réka lassan kivette a telefonját. Abban a pillanatban egy terepszínű dzsekit viselő tiszt jelent meg a belső járdán. Márkus ezredes volt az. Amikor meglátta Rékát a sorompó mellett, az irattartót pedig a törzsőrmester kezében, megtorpant. A tekintete egyetlen másodperc alatt keményedett meg.
— Mi folyik itt? — kérdezte, és olyan csend lett, hogy még a sorompó motorjának halk zúgása is hallatszott.
II. RÉSZ – A név, amit nem kellett volna kinevetni
A törzsőrmester azonnal kihúzta magát, de a mozdulatából hiányzott a biztonság. Márkus ezredes nem rá nézett először, hanem Réka csuklójára, ahol ott volt a katona ujjainak piros nyoma. Aztán az irattartóra. A férfi arca nem lett indulatos, inkább sápadt és zárt, ami sokkal rosszabbnak tűnt.
— Ki engedte meg, hogy elvegyék tőle?— Ezredes úr, ismeretlen személyként érkezett, és nem volt előzetes értesítésünk.— A kérdésem nem ez volt.
A törzsőrmester elhallgatott. Réka érezte, hogy most mindenki őt nézi, mégis nehezére esett megszólalni. A torkában ott állt az egész elmúlt hét: a kórházi folyosó szaga, az apja száraz tenyere, a temetés utáni mosatlan kávéscsészék a konyhában. Márkus közelebb lépett hozzá, de nem nyúlt hozzá.
— Réka vagy, ugye?— Igen.— Apád azt írta, jönni fogsz. Csak azt nem írta, mikor.— Nem tudtam előbb. A temetés tegnap volt.
Az ezredes lehunyta a szemét. A kapunál senki sem mozdult. A két fiatal katona egyszerre nézett a törzsőrmesterre, mintha tőle várnák, hogy visszacsinálja az előző tíz percet.
— Barta Kálmán meghalt? — kérdezte Márkus csendesen.— Szombat hajnalban.
A törzsőrmester arca megváltozott. Barta Kálmán nevét a régebbiek ismerték a laktanyában. Nem volt tábornok, nem volt hangos ember, nem szerepelt újságokban. Műszaki zászlósként dolgozott harminc évig, és ha valaki elakadt, eltört, megsérült vagy elveszett egy gyakorlaton, valahogy mindig őt hívták először.
Márkus átvette az irattartót, de nem nyitotta ki azonnal. Előbb Réka felé fordult.
— Bocsánatot kérek. Nem így kellett volna belépned ide.— Nem belépni akartam — mondta Réka. — Csak teljesíteni, amit megígértem neki.— Tudom.
A szó egyszerű volt, mégis elég volt ahhoz, hogy Réka szeme megteljen könnyel. Nem akart sírni előttük, és nem akarta, hogy a fiatal katonák később azt mondják, túl érzékeny volt. De az apja neve hirtelen nem gúny tárgya volt, hanem valami, amit más is őrzött, és ez váratlanul jobban fájt, mint az előbbi megalázás.
— Törzsőrmester — szólalt meg Márkus.— Parancs, ezredes úr.— A szolgálat után írásos jelentést kérek. Mindháromuktól. A kisasszony holmijához senki nem nyúl. Világos?— Világos.
Az ezredes ekkor feltépte a belső borítékot. Ahogy olvasni kezdett, lassan leengedte a kezét. A papír alján felismerte Barta Kálmán apró, fegyelmezett írását. Nem hosszú levél volt, de minden sora olyan emberé, aki tudta, hogy már nincs ideje kerülgetni az igazságot.
— Jöjjön velem — mondta végül Rékának.— Mi van benne?Márkus ránézett, és most először látszott rajta valódi félelem.— Valami, amit apád nem mert a belső rendszeren elküldeni.
III. RÉSZ – A boríték súlya
Az ezredesi iroda nem volt nagy, csak rendezett: térkép a falon, két kopott fotel, az ablakpárkányon egy kiszáradófélben lévő növény. Réka leült, mert Márkus kérte, de a táska pántját nem engedte el. Az ezredes közben kétszer is végigolvasta a levelet, majd elővette a mellékelt pendrive-ot. Nem volt benne semmi látványos összeesküvés, csak számlák, javítási jegyzőkönyvek, félretolt panaszok és néhány fénykép olyan raktári állványokról, amelyeket már hónapokkal korábban le kellett volna zárni.
— Ezek miatt veszekedett annyit otthon telefonon — mondta Réka. — Azt hittem, csak a munkája.— Az apja megakadályozott egy balesetet — felelte Márkus halkan. — Talán többet is.— Akkor miért nem hallgattak rá?
Az ezredes nem válaszolt azonnal. Réka látta rajta, hogy most nem parancsnokként keres mondatokat, hanem emberként szégyelli, hogy túl későn érkezett meg valaki igazához.
— Mert néha az szól a leghalkabban, akinek a leginkább igaza van — mondta végül. — És mert kényelmesebb volt azt hinni, hogy Kálmán csak túlaggódja.
Délre a laktanyában már mindenki tudta, hogy a reggeli jelenetből ügy lesz. A törzsőrmestert leváltották a kapuról, a két fiatal katonát pedig berendelték meghallgatásra. Réka nem érzett elégtételt. Amikor később újra át kellett mennie az ellenőrzőponton, a férfi, aki elvette tőle az irattartót, odalépett hozzá. Nem volt körülötte közönség, és ettől a bocsánatkérés végre nem szerepnek tűnt.
— Hibáztam — mondta. — Nem kellett volna úgy beszélnem magával.— Nem velem nem kellett volna — felelte Réka. — Senkivel.
Márkus ezredes a kapuig kísérte. A kezében már nem volt ott a boríték; átvette tőle a laktanya, ahová az apja fél életét beadta. Réka kilépett a járdára, és csak akkor vette észre, hogy kisütött a nap. A telefonján három nem fogadott hívás volt az öccsétől. Visszahívta, és amikor a fiú beleszólt, nem tudta rögtön elmondani, mi történt.
— Sikerült? — kérdezte az öccse.Réka a kapu felé nézett. A sorompó lassan felemelkedett egy mentőautó előtt.— Igen — mondta végül. — Apa nem hagyta félbe.
Mire a busz megérkezett, Réka már nem szorította úgy a táskáját. Nem azért, mert megszabadult valamitől, hanem mert amit hozott, végre oda került, ahová való volt. Az apja neve nem maradt ott a kapunál, egy gúnyos megjegyzés után a levegőben. Bement vele a laktanyába, rákerült egy jelentés tetejére, és attól a naptól kezdve már senki sem tehetett úgy, mintha nem hallotta volna.
